Porcupine Tree: The Incident

írta Mike | 2009.10.13.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Roadrunner

Weblap: www.porcupinetree.com

Stílus: Progresszí­v Rock/Metal

Származás: Hertfordshire, Anglia

Dalcímek

Értékelés

Prológus Eljött hát az idő, hogy jubileumi kiadással jelentkezzen Anglia kiválósága, a Porcupine Tree: szeptember közepén "mutatkozott be" ugyanis a "The Incident", amely immár a tizedik a sorban. Az pedig már csak hab azon a bizonyos tortán, hogy november 1-én hazánkban lép fel a zenekar - majd' negyedszázados fennállásuk óta most első í­zben! Ám mivel az újszülöttnek minden vicc új, tekintsünk körbe egy kicsit az együttes háza táján. A múlt ereklyéi A Porcupine Tree műfaji besorolása nem intézhető el annyival, hogy egy hanyag mozdulattal rájuk ragasztjuk a "progresszí­v" cí­mkét, mert jóllehet a zenekar e kifejezés valódi értelmét (úgymint: haladó, előremutató) maximálisan kimerí­ti, a helyzet nem ilyen fekete-fehér; a kezdeti időkben a pszichedelikus/space rock műfaját képviselték, afféle kí­sérleti-jellegű "LSD-muzsikával" (sokan épp ezért az új Pink Floydot látják bennük), majd szép lassan módosult a hangzás, és egy populárisabb irányba fordultak, az utolsó néhány lemezen azonban már a sötétebb tónusú prog. metallal ötvözött post-rock jellemezte őket. Steven Wilson gitáros/énekes/dalszerző/zenekarvezető/atyaúristen 1987-ben alapí­totta a Porcupine Tree-t, azokban az időkben, amikor hirtelenjében megugrott a Puma cipőgyár magasszárú-részlegének mutatója a "bundesliga-frizurás" egyedek inváziója révén - ergo akkoriban az entellektüel prog-zene nem volt épp a csúcson. Ha szemügyre vesszük az együttes életútját, azt látjuk, hogy a tí­z stúdióalbum mellett közel ötven egyéb anyagot szabadí­tottak a világra: koncertfelvételek, kislemezek és számos különleges csemege a rajongóknak. A 2007-es "Fear Of A Blank Planet" lett kereskedelmi szempontból a Porcupine Tree legkelendőbb lemeze, holott nem egy könnyű darab, sem zeneileg, sem a mondanivalót tekintve; máskülönben a komoly társadalmi kérdéseket feszegető korong az amerikai í­rófenegyerek, Bret Easton Ellis Holdpark cí­mű regényén alapul, és Grammy-dí­jra is jelölték. "Az esemény" eseménye Így aztán a "The Incident"-re ("Esemény") keresztelt új albumot nagy várakozás előzte meg, illetve az ilyenkor szokásos kérdés: vajon hozza-e azt az igen magas szí­nvonalat, amelyet az előző lemezekkel állí­tott fel a Porcupine Tree? A világháló különböző fórumain már pezsegnek a rajongói vélemények, amelyek többségében bizony némi csalódottságot tükröznek, de ezzel most ne is foglalkozzunk, nézzük az "esettanulmányt". A 76 perces alkotás tulajdonképpen két részből áll: a The Incident képezi az album gerincét a maga 55 percével és tizennégy tételével, a végén pedig található négy különálló szám, amelyek már nem kapcsolódnak a történethez. A borí­tó egyszerű, mondhatni, tipikus art-rockos képi világ, pontosan olyan, amin oly könnyű fogást találni egy "ezt kábé 2 perc alatt rakták össze!" kijelentéssel, ám ezzel én nem értek egyet, hiszen a fotó éppen igényes puritánságával hí­vja fel magára a figyelmet. Analí­zis (Első rész: The Incident) 1. Occam's Razor: kétperces intro, amely felvezeti az albumot. Szí­npadias, bombasztikus nyitány az első másodpercekben, majd akusztikus gitártémával és némi hangjátékkal folytatódik, amely aztán belemosódik az első hagyományos dalba, a... 2. The Blind House-ba: e nóta helyenként Opeth hatásokat mutat (nyugalom, volt már ilyen korábban is, és Steve Wilson most sem kezdett el veszetten hörögni), a verzedallamok igencsak populárisak, és a refrén is habkönnyű; érdekes módon a Rush illetve az R.E.M. egyes énekmegoldásai jutnak róla eszembe. Szólók itt nincsenek, helyettük van egy számomra teljesen felesleges ambient-töltelék, a refrén pedig nem tér vissza, inkább átváltanak a következő szakaszba, a... 3. Great Expectations-be: az első közbülső átkötő darab. Kellemes kis téma, olyannyira, hogy kevésnek is érzem ezt a másfél percet, bizony jobban ki lehetett volna bontani, idejekorán vége szakad sajnos. 4. Kneel And Disconnect: rövidke lí­rai kitérő. Szomorú-szép dallamokat sző a zenekar, noha közben egy The Beatles nevű banda neonlogója villódzik folyamatosan. Kissé félbenyesettnek vélem ezt a tételt is. 5. Drawing The Line: a "The Incident" egyik legnagyobb slágere. Az elmélkedős verzék egy pattogós refrénben csúcsosodnak ki, amely ugyancsak az R.E.M. világára hajaz, megspékelve némi brit-poppal. Könnyed és populáris szám, koncerteken az effélére indulnak be a lábak, a rádióknál meg a slágerosztály fejesei. Én pedig már egy komolyabb kompozí­cióra ácsingózom. 6. The Incident: újabb hangulati- és zenei váltás. Komor suttogások és ipari zajok kúsznak egymásba, elképzelem, ahogy a jó öreg Peter Gabriel letéved a Nine Inch Nails próbatermébe, és jammel egyet velük. Bonyolult-ritmikus dobok, súlyos, metalba hajló riffek és egy szárnyaló, jellegzetesen wilsoni refrén alkotják a dal vázát, amelynek az első fele kevésbé érintett meg, mí­g a tetőpont annál inkább; ezért is fájlalom, hogy olyan hamarjában véget ér. Még várok a katarzisra... 7. Your Unpleasant Family: e két percben a '70-es évek Genesise köszön vissza, a nyúlfarknyi gitárszóló pedig a Pink Floydot idézi. Kellemes. 8. The Yellow Windows Of The Evening Train: sötét-romantikus, csendes ambient epizód, félhomályos, letűnt korokat és pókháló szőtte, ódon szobák hangulatát festi meg. 9. Time Flies: közel 12 perces nagyepika. Számomra az egész album csúcspontja, itt érkezik meg először a katarzis-élmény. Újfent a megkerülhetetlen Pink Floyd szelleme kí­sért, méghozzá az "Animals" lemez Dogs cí­mű klasszikusa, de csupán az impressziók sí­kján, plagizálással nem vádolhatjuk a Porcupine-t (na, jó, az akusztikus témázgatásnál már kilóg ama bizonyos lóláb). 10. Degree Zero Of Liberty: újra halljuk az Occam's Razor kezdőhangjait, borús gitárjáték rajzol esőfellegeket az égboltra. 11. Octane Twisted: megint tündököl a banda! Bonyolult, poliritmikus témák és egymást át- meg átfedő énekdallamok váltakoznak örvénylő gitárfolyamokkal (ezeknél ismét megemlí­thető az Opeth-hatás), az egész pedig igencsak vészterhes atmoszférát áraszt. Le a kalappal! 12. The Seance: újabb átkötő-darab, amelyre Wilson emlékezetes éneke teszi fel a koronát. Egyszerűségében tökéletes! 13. Circle Of Manias: instrumentális tétel, egyértelműen a legsúlyosabb szám mindközül. Itt éppúgy felsejlik a Tool elvont hangszerelése, mint a Meshuggah staccatós riffelése és valamelyest még a Pain Of Salvation neve is beugrik ennek hallatán. Mindössze bő két perc, azt gondolom, ebből (is) többet ki lehetett volna hozni. 14. I Drive The Hearse: a finálé. Méltó lezárása a The Incident eposznak, szinte hibátlan teljesí­tmény; az első percekben Steve Wilson Blackfield projektjének világát idézik a merengő, lí­rai dallamok, majd szép lassan kibontják szárnyaikat a zenei témák, ahogy fokozatosan egymásra épí­tkeznek a hangszerek. (Második rész) 1. Flicker: ünnepélyes, légies, szférikus - í­gy jellemezhető ez a kis prog rock csoda, és a mindenható Yes magasztos világa elevenedik meg benne. 2. Bonnie The Cat: az egész korong talán legfurcsább és egyben legmodernebb szerzeménye, amelyben inkább a hangulatok az elsődlegesek, az énekdallamok csak a háttérben húzódnak meg szí­nesí­tésképpen, monoton szövegmondás és szaggatott metalriffek kavarognak - a hideg indusztriál találkozása a pszichedelikus űr-rockkal. 3. Black Dahlia: felemelő, ábrándos ballada, de nem érzem benne a varázslatot; amolyan középszerű töltelékszám, nem több, nem kevesebb. 4. Remember Me Lover: újabb lí­rai dal. Törékeny-szép zenei finomságok bújnak meg, a Pink Floyd öröksége ismét felüti a fejét, a Hammond halkan búg a távolban, a refrént egészséges pátosz repí­ti a magasba, a lemez mustrája során pedig először hallok ki Dream Theater-í­zeket a játékukban. Sajnálatomra kurtán-furcsán ér véget a nóta, és ezzel együtt az egész album.

Pontszám: 8