Paradise Lost: Faith Divides Us - Death Unites Us
írta Mike | 2009.10.11.
Megjelenés: 2009
Kiadó: Century Media
Weblap: www.paradiselost.co.uk
Stílus: gothic/doom metal
Származás: Yorkshire, Anglia
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Kórus sötét-ünnepélyes hangjával indul a Paradise Lost új lemeze. Az As Horizons End borongós és monumentális nyitány, akár egy komor gótikus katedrális, elhozván a régi, "drákói" idők ízeit. Bevallom töredelmesen, én valamikor a "One Second" album táján elveszítettem a fonalat - 1997 pedig nem tegnap volt. Jómagam azon rosszéletűek kompániájába tartozom, akik a "Shades Of God"-dal ismerték és kedvelték meg a zenekart, akik az "Icon"-t meg a "Draconian Times"-ot fülig érő vigyorral hallgatták, és akiknél ez a vigyor hamar lefelé görbült, midőn az említett "One Second" pálfordulását tapasztalták. Holott az még nem is volt egy rossz lemez, csak inkább "Depeche Lost" néven kellett volna kiadni, ám az azt követő "Host" már valóban kiverte a biztosítékot a gyászos doom-riffekről álmodó, jóérzésű rajongóknál: Mackintosh-ék magát a rockot száműzték, helyét csúnya effektekkel és hangmintákkal locsolták fel, ami kis túlzással olyan sokk lehetett az ánglius rockernek, mint a hazainak, amikor szembesült Pataky Attila dáridós kikacsintásával. Érdekes módon éppen a Paradise Losttal egy időben indult, ugyancsak brit illetőségű Anathema életútja is egészen hasonló képet mutat: ők is átestek egy igen drasztikus fazonigazításon, azzal a különbséggel, hogy a mai napig hiteles és élvezetes dolgozatokkal rukkolnak elő. Noha a Paradise Lost tulajdonképpen már a 2007-es "In Requiem" lemezzel jelezte szándékát a súlyosabb, metalosabb korszakhoz való visszatéréshez, én csak mostanában "fedeztem fel" a bandát másodízben, méghozzá az elsőként nyilvánosságra hozott dallal, a címadó Faith Divides Us...-szal; elégedetten bólogattam a lomha doom-témákra, és azonmód megjött a kedvem egy kis gótikus búsongáshoz. Ehhez pedig a borító is jó szolgálatot tett. A brit legények mindig megadják a módját, amikor az aktuális albumborítót kiválasztják, ezúttal sem tévedtek, és nem raktak pónilovat hófehér háttérre; az új lemez míves fedőlapja maga a nagybetűs Doom, csak úgy tobzódik a sötét árnyalatokban, egyszóval kitűnő választás, még ha ebben a témában újat nem mond. (Egyébiránt Stefan Wibbeke műve, amelyet ifjabb Hans Holbein 1538-as Danse Macabre című fametszete alapján készített.) És a nem éppen köntörfalazó lemezcím is erről a nagy mélabúról árulkodik, Nick Holmes énekes ekképp nyilatkozott róla: "...a vallás nem több, mint egy ember által kreált, pénzgerjesztő koholmány, ami kihasználja az emberi lét haláltól való természetes félelmét." A fent tárgyalt As Horizons End tehát hatásos albumkezdés, ráadásul Mr. Holmes is újra elővette torka mélyéről a ráspolyt, ahogy azt tette a korai időkben, nem erőlteti a Dave Gahan-féle modorosságot, ha nem muszáj. Szerintem nem. Máskülönben túlzás volna azt állítani, hogy egy roppant sokszínű lemez született (a zenei eklektika amúgy sem volt soha jellemző rájuk), ám azért az urak láthatóan törekedtek arra, hogy elkerüljék az egyhangú dark/gothic sablonokat, már amennyire e műfaj adta aránylag szűk keretek ezt engedik/engedték. Az viszont egyértelműen hallatszik, hogy ezúttal minél jobban le akartak ásni a saját gyökereikhez, s noha az első két lemez ébenszín death metalját csupán érintőlegesen idézik meg, egy kellőképp súlyos, kompromisszummentes anyagban gondolkodtak, amely simán falhoz állítja az utóbbi tizenegynéhány év lemezeit. Hogy ez sikerült-e, azt döntse el mindenki maga. Engem mindenesetre meggyőztek. E változatosságnak köszönhetően bárki megtalálhatja a kedvencét a háromnegyedórás korongon, legyenek azok Paradise Lost-mércével gyors tempójú nóták, mint például az I Remain-t, amelyben bizony jófajta power metalos riffekkel operálnak, és a remekbeszabott refrént ízléses gitárharmóniákkal színesítik. A Frailty is hasonló szellemben fogant, mi több az album talán legszaporább szerzeménye, az állandó ritmusváltások nemhogy nem törik meg a lendületet, de egyfajta sodrást adnak neki, Holmes pedig már-már hörgésre vetemedik, ahogy annak idején a "Shades Of God"-on tette. Azonban a refrén meglepő módon könnyed, súlytalanabb énekdallama kissé szürke és fantáziátlan, a "One Second" album emocionálisabb világára hajaz. És ugye nincs igazi Paradise Lost lemez doom-témák nélkül! Itt kapunk belőlük bőséggel, jól esik a fülnek, már csak azért is, mert az utóbbi anyagokon rendre száműzték őket. Ilyen többek közt a First Light, amelynek puritán refrénje szintén kevésbé ötletes, ám a sötét-romantikus színezetű gitárszóló fölöttébb emlékezetes, ahogy Nick Holmes fájdalmas énekdallamai is figyelemre méltóak. A korábban már tárgyalt, címadó "Faith..." az album legnyomasztóbb száma, és talán a legjobb is mindközül, hamisítatlan Paradise Lost doom-ballada (valamelyest a klasszikus Forever Failure-re hajaz), egyedül a szólót érzem egy kicsit kurtának. A Last Regret pedig a leglassabb szerzemény, olyannyira, hogy még kedvenc a doom csapatom, a My Dying Bride neve is felsejlik közben, bár a depresszív-nyomorúságos hangulat zenei eszközökkel történő megfestésében a Lost nem tud felülkerekedni, Aaronék ebben bizony verhetetlenek! (És éppen e deprimáló súlyosságot hígítja fel Nick magas tartományban mozgó éneke - nem érzem annyira ideillőnek, azaz kellően nyomatékosnak. Ettől függetlenül a Last Regret egy remek gothic/doom gyöngyszem, a lemez egyik csúcspontja!) Érdemes még kiemelni az aránylag gyorsabb tempójú The Rise Of Denial-t, amely gregorián-jellegű kórussal indít, Holmes meg hirtelen átalakul Matt Barlow-vá, ugyanis egészen hasonló karcos-rekedtes tónust hoz, mint az Iced Earth-frontember, még ha énektudásban nem is említhetők egy lapon. A metallicásan zakatoló riffekkel megtűzdelt Universal Dream a "Draconian Times"-os Once Solemn ikertestvére, a Living With Scars pedig simán pályázhat az "Album Durvulata" megtiszteltető címre; a harapós gitáralapok csak úgy fürdenek a death metalban, de zsigeri hörgést azért ne várjunk mellé. A lemezt az In Truth zárja: jóllehet felbukkannak benne elektronikus elemek, de megijedni nem kell, nem kacsintgatnak vissza a "Host" irányába, csupán szolidan puttyognak egy kicsit... Viszont az énekdallamokkal itt sem vagyok kibékülve, úgyszólván elég középszerűek. A kiadó a japánokat rendesen elkényezteti, mivelhogy a "Faith Divides Us..." ottani verziójára rábiggyesztettek két vadonatúj számot (Cardinal Zero, Back On Disaster), ám ezekhez még nem volt szerencsém. A limitált kiadást pedig a címadó dal és a Last Regret nagyzenekari változatával (Lost in Prague Orchestra mix) gazdagították.
Legutóbbi hozzászólások