Ensiferum: From Afar
írta MMarton88 | 2009.10.09.
Megjelenés: 2009
Kiadó: Spinefarm
Weblap: www.ensiferum.com
Stílus: folk/viking metál
Származás: Finnország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Két olyan banda van, amelyikben hörögnek és én mégis szeretem őket. Az egyik az Amon Amarth, a másik az Ensiferum. A csapatot tavaly a Paganfesten ismertem meg, és teljesen ledöbbentem azon, hogy micsoda irdatlan népszerűsége, rajongótábora van ennek a zenekarnak, sőt az egész stílusnak itthon. Noha a koncert pillanatai alatt még nem igazán fogott meg az általam annyira utált death metaljuk, két dal nagyon megmaradt az emlékezetemben, a Lai Lai Hei, valamint a Victory Song. Nagyon "csúnyán" bennragadtak az agyamban, nem hagytak nyugodni, úgyhogy be is szereztem az Ensi lemezeket, s innen már nem volt megállás. A különböző zenelejátszók statisztikái alapján a tavalyi évben ők voltak az a csapat, akiknek a dalait a legtöbbet hallgattam, teljesen magukkal ragadtak a finnek. Nem titok, az idei év általam egyik leginkább várt lemeze volt a From Afar, mely méltó utódja elődeinek. Ha a zenekar pályafutására vetünk egy pillantást, megtudhatjuk, hogy a From Afar már a negyedik Ensiferum album. Az első az Ensiferum című lemez volt, melyet 2004-ben követett az Iron. Noha már a debüt is egész remekbe szabott lett, az Iron még egy lépést jelentett előre zeneileg, természetesen zseniális tételek sorjáznak mindkét korongon. Az Iron lemez kiadásakor szállt ki a csapatból frontembere, egyik legkarizmatikusabb figurája, Jari Mäenpää, akinek utódja a Northerből ismert Petri Lindroos lett. A nagy kérdés persze a rajongók számára az volt, hogy sikerül-e a dalszerzés terén kialakult űrt is kitölteni Jari távozása után, melyre elég csattanós választ kaptunk a 2007-es Victory Songsal. Noha voltak fanyalgók, érzésem szerint a Victory Songs egy szinte tökéletes mestermű, apróbb üresjáratokkal, mely kötelező darab minden folk metalos számára. Nézzük is a folytatást, a From Afart. Rögtön mondom is a lényeget, iszonyúan bejön! Még nincs egy hete meg, de már legalább tizenötször végighallgattam, imádom. Egy négy perces, szép, csendes, akusztikus felvezetővel indul a lemez, majd jön is a címadó, mely egy olyan Dimmu Borgir vs. Rhapsody témával indít, hogy csak pilákol az ember, hogy mit is hallgat. Aztán húsz másodperc után érkeznek a jól ismert dallamok és sablonok, egy nagyon vad, agresszív, gyors, feszes kezdőnótáról van szó, azonnal az ember arcába mászik s legyalulja, így kell indítani egy lemezt. Viszont már itt előtűnik az egyik újítás a korábbi lemezekhez képest. Megnőtt a szimfonikus betétek száma, illetve azok jelentősége. Ez többek közt annak is köszönhető, hogy rendkívül bájos billentyűsük, Emmi már teljes értékű tagja a csapatnak, így minden eddiginél több szerepet kap hangszere, melyről már nem csak a népi, hanem a klasszikus zenei témák is megszólalnak. Kórusok, fúvósok, de nem kell megijedni, tökéletes az elhelyezés, igen jól egészítik ki a már megszokott megoldásokat, ötleteket. A grandiózus indítást rögtön egy hagyományosabb Ensiferum tétel követi, a Twilight Tavern, mely méltó utódja tavalyelőtti remekművüknek, a One More Magic Potionnak. Egy frankó, gyors ivónóta, igazán király refrénnel, lehet rázni a söröskriglit s üvölteni! Bitang jó! A közepén még női énekbetétet is halhatunk, melyre viszont még vissza kell majd térnem. A Heathen Throne egy epikusabb tétel, remekül variálva a két énekstílust. Középtempósan indul, ám természetesen a végére begyorsul, s emiatt számomra a Tale Of Revenge egy epikusabb, jobban kibontott verziója ez a dal, sokkal ragadósabb dallamokkal. A sebesség persze nem lassul ezután sem (mikor először hallgattam a lemezt egyben, végig headbangeltem az 56 percet), az Elusive Reaches a legdirektebb tétel, s emiatt számomra ez a legszimpatikusabb is. Nincs fölösleges, erőltetett epikusság, vagy lassú betét, brutális, ám fülbemászó témákkal operáló kis szösszenet, valahol a Blood Is The Price Of Glory és az Ahti között. A Stone Cold Metal testvére a Twilight Tavernnek, nem kérdéses, hogy ez egy tuti koncertfavorit, szárnyaló tempó, hihetetlenül eltalált refrén, szintén egy ivós, együttüvöltős szerzemény, bár sajnos eleinte voltak vele problémáim, amelyekre majd visszatérek. A Smoking Ruins a kötelező dallamos énekes nóta, érzésem szerint erősebb, mint két éve a Wanderer volt. Itt Petri csak korlátozott szerepet kap, ami nem is baj. Ez az egyetlen nyugisabb tempójú tétel, mégis zseniális. Rövid felvezető után pedig a From Afart a 13 perces The Longest Journey zárja. Nos, előzetes várakozásiammal szemben, ez sem olyan, mint a Victory Song, vagy a Lai Lai Hei. Egy egészen különleges, igazán monumentális tétel, sok dallamos betéttel, továbbra is azonnal ragadó dallamokkal. Ám igazi különlegessége az a Nightwishes dallamvilág mely többször is előkerül közben. Remekül sikerül ezt az újfajta ízt a muzsikába csempészni. A szimfonikus dolgok itt jönnek elő leginkább, igazi csemege, melyet először kicsit nehezen tudtam értelmezni, ám egy valódi mestermű. Népies, epikus, mégis slágeres és vad. S mindezt úgy, hogy közben 10 pontos. Zseniális. Szerény véleményem szerint az Ensiferum eddigi munkásságnak csúcsa ez a lemez, de egy apró negatív megjegyzést meg kell, hogy említsek. Két dalba is sikerült belerondítani a monumentalitás kedvéért, s ez azért baj. A Tavernnek és a Stone Cold Metalnak ugyanaz a hibája. A kiemelkedő refrénekkel, verzékkel megáldott szélvész nótákat megszakítják egy-egy tökéletesen fölösleges, pátoszos betéttel. Értem én, hogy szeretnénk epikus vonalat megütni a zenével, de annak nem az a módja, hogy a gyors slágerekbe belefütyülünk. Azért nem kell megijedni, a kezdeti néhány hallgatás után én is hozzászoktam a dologhoz, s most már nem zavar ez a betét, de nem állítom, hogy rossz ötlet lett volna lerövidíteni, vagy még egy refrént betenni előtte. Persze ezek ellenére is zseniális mindkét szám, mestermű, roppantul szeretem őket, a Stone Cold visszarobbanó szólója meg valami egészen frenetikus.
Legutóbbi hozzászólások