Kis ember, nagy hanggal: Keith Caputo - A38 tetőterasz, 2009. szeptember 15.

Kezdem azzal, hogy az idei Szigetet lazán kihagytam rock-ellenes, pofátlanul gyenge programja okán. Így magát a Life Of Agony koncertet is. Azt olvastam valahol, az énekesük, egy bizonyos Keith Caputo, aznap megí­gérte, hogy szeptemberben visszatér szólóban, főként a szebbik nem kedvéért. Az í­géret szép szó Brooklyn felé is, kis növésű hősünk újra feltűnt a szí­nen, pontosabban a fedélzeten...... ...a főváros egyik legszimpatikusabb bulihelyszí­nén, az A38 hajó tetőteraszán adott egy remek koncertet. Caputóról tudni kell, hogy nem csillámporos mézeskalács-házikóban cseperedett fel; anyja és apja egyaránt a heroinnak szentelte életét, majd idejekorán a túlvilágon találták magukat egy-egy aranylövéssel. Nyilván ennek az ilyesformán bulvár-í­zű ténynek vajmi kevés köze van a magyarországi fellépéséhez, de í­gy talán jobban megérti az ember az énekes zaklatott-keserű dalszövegeit, már ha az elmélyülés is cél. A Life Of Agony pedig a kilencvenes években kirobbant grunge-hullám tetején szörfözött legsikeresebb albumával, az alter-HC-metal klasszikus "River Runs Red"-del, emlékszem arra, hogy amikor '93 tájékán először meghallottam Caputo pincemély bömbölését, a szemöldököm rögtön felszaladt a homlokomba; akkoriban csak Peter Steele (Type O Negative) és Danzig urakról hallottam, akik ilyen modorban morognak metált, azóta persze én is öregebb lettem, és nekiszaladtam más, hasonló orgánummal megáldott előadónak, többek közt a Volbeat-frontlegény Michael Poulsennek is, na, az ő hangja például megtévesztésig olyan, mint Caputóé anno. De szálljunk vissza a jelenbe, ez mégiscsak egy koncertbeszámolónak indult. Ahogy álltam az A38 tetőteraszon, a tömegnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető közönséget vizslattam, vajon milyen arcok is hallgatnak ma Keith Caputót kishazánkban? Azt korábban is gondoltam, hogy nem Depresszió-pólós tizenévesek tolonganak majd a zsebkendőnyi helyiségben, és úgy is volt: a békés "konszolidáció" uralkodott a stí­lusban, többnyire azok a harmincasok jöttek el, akik valaha talán együtt üvöltöttek-fetrengtek-hánytak az akkori hardcore-nemzedék élharcosaival, most meg valószí­nűleg mind informatikusok egy egészségesen fizető cégnél. (Bár láttam egy lányt talpig melegí­tőben, majdnem odasúgtam neki, hogy a Schobert Norbi aerobic-cirkusz egy uszállyal arrébb van.) Aztán belekezdtek. Keith jelezte nekünk, hogy menjünk bátran közelebb a deszkákhoz (szí­npadnak ugye nem nevezhetek egy, a padlószinttől minimálisan megemelt létesí­tményt), í­gy az első sorban elhelyezkedők orra csaknem összeért a zenészekéével. (A "szinte összeakasztották a bajszukat" hasonlat itt igen hülyén hatott volna...) Szűz füllel hallgattam az előadást, hiszen nem ismertem Keith Caputo szólólemezeit, ám nem kellett sok, és kis túlzással magába szippantott a muzsika; ennek a fajta spleen-rocknak pedig éppen az efféle intim, bensőséges közegben domborodik ki a mélysége. Mert ezen az este nem a Life Of Agony súlyos metálja kapott főszerepet: bluesban gyökerező alternatí­v-jellegű hard rockot játszott nekünk Keith és zenekara, jobbára a saját munkáiról. A döngölős Honeycomb-bal nyitottak, amelyet a beszédes cí­mű "Died Laughing" debütáló korongról csí­ptek le. Azonmód feltűnt, hogy micsoda nagy hangja van ennek a kis embernek, és most mennyire másképp énekel, mint annak idején anyazenekarában! Ezt követte a Monkey azokkal a hipnotikus, kenderillatú dallamokkal, és hát persze a Life Of Agony sem maradhatott ki, mindjárt az elején elhangzott a Tangerine a '97-es "Soul Searching Sun"-ról, a koncert egy későbbi szakaszában pedig az elmélkedős Angry Tree képviselte még a LOA-t. Engem az olyan szerzemények érintettek meg leginkább, mint az érzékeny Pet K vagy tí­z perc feletti, szépséges Song Bird blues-rock ballada, ez utóbbi hidegrázással együtt jött, ami nem kis szó! Keith egyébként folyamatosan tartotta a kapcsolatot a közönséggel, több í­zben kifejezve szimpátiáját a jelenlévők felé, s jóllehet az efféle zengzetes frontemberi gesztusok sok esetben valóban csupán a rutinszagú tiszteletkörök lepárlásai, ezt az embert éppen azért nem illethetjük a hiteltelenség vádjával, mert felvállal egy ilyen "fapados" klub-bulit, kizárólag a bennfentes kevesek számára, nyilván alig-bevétellel. Caputo szerény kokettálásának egyik szegmense volt, amikor például elnézést kért a - szerinte - gondozatlan fejfedője miatt. Az olyan jelenetek sem mindennaposak egy rockkoncerten, hogy a neves dalnok az egyik hangfalon kucorgó hölgyemény homlokához teszi a sajátját, és úgy énekel tovább - márpedig Keith í­gy csinált. A végén a sajátok mellett volt a még Nutshell is, amelyet a hamarosan nálunk is koncertező Alice In Chainstől csent el, hát, ebbe sem lehetett belekötni, Caputo magabiztosan hozta a füstös énekdallamokat, aztán tizenegy óra körül befejezték a zenészek. De csak az előadást, tudniillik Keith még hosszú percekig kinn maradt, fotózkodott, beszélgetett a rajongóival, akik a végén búcsúcsókot is hintettek a kisember feje búbjára. Nagy koncert volt egy kis emberrel! Mike Fotók: Wera