Vad rohanás? Irány Wacken! 1.nap: Wacken Open Air Festival, 2009.07.30.-08.01., Wacken, Németország

2009. július 29., szerda. Korán van még. Nagyon korán, az óra csak negyed négy felé jár. Egy nagyjából 30 fiatallal teli autóbusz hajt át egy észak német kisvároson. Első ránézésre minden alszik, élettelen, csendes. De ez a csend most nem a könnyed nyári esték békéje, ó nem! Ez vihar előtti csend!... A kisváros egyelőre kihalt, néptelen utcáit azonban nemsokára feketébe öltözött mániákusuk légiói fogják megszállni. A magyar rendszámú, rockerekkel teli buszon is néhányan már csalafinta somolygás mellett a DVD lejátszót próbálják beindí­tani, hogy a Napalm Death - Nazi Punks Fuck Offjával verjék fel alvó barátaikat. Ugyanis 16 óra buszút után, újfent megérkeztünk - én már harmadik alkalommal - Európa legnagyobb metal fesztiváljára, a Wackenre. A Wacken gyakorlatilag egy ünnep. Az idén már 20 éves fesztiválra, rekordidő alatt kelt el minden jegy, s nemcsak a rajongóknak, a zenekaroknak is mindig mérföldkő az itteni fellépés. Exkluzí­v koncertek, különös felkészülés, irdatlan mennyiségű rocker, az elmúlt 20 évben ez a rendezvény nem csak egy fesztivál lett a kontinens metal zenei életében, hanem gyakorlatilag túlzás nélkül mondhatjuk, hogy Európában Wacken a nagybetűs metal fesztivál. Ennek tükrében nyilván az idei program is maga volt a mennyország, 3 tökéletes nap, professzionális szervezés, bulik, s valami egészen különleges hangulat mind a szí­npadokon, mind a közönség soraiban. Az egyetlen szervezési probléma csak a megérkezéskor adódott. Ugyanis hivatalosan szerda éjféltől nyitott az összes kemping, ám mikor odaértünk, kiderült, hogy a fesztiválterülethez legközelebb eső "B" kemping csak 10-kor fogja kitárni a kapuit. Így a bejáratnál hat órát kellett rostokolnunk, hogy elfoglalhassuk szeretett kempinghelyünket. Miután ez megtörtént, jöhetett a szokásos szerdai készülődés. Sátorállí­tás, város, fesztiválnézés. Egyfelől hihetetlen, hogy ez a mindössze 2000 főnek otthont adó germán falucska mennyire a rendezvény mögé áll. A rendkí­vül takaros, rendezett, szép település utcáin jól esik sétálgatni, a rendezett kertecskék és hangulatos házacskák udvarairól pedig szinte mindenütt árusok, vagy csak bámészkodó helybeliek, nyugdí­jasok integetnek. Tökéletes a barátság a helyiek, valamint a turisták között, amit az is bizonyí­t, hogy az apró kerí­tések mögötti kertek nincsenek feldúlva, s gyakran már több éves barátság köt néhány helybelit egy-egy rocker törzsvendéghez. A kemping sajnos még mindig nem a legprofibb. Az ingyenesen szerezhető folyóví­z, valamint áram továbbra is a hiányosságok közé tartoznak, ahogy a wackeni időjárás sem a legbarátságosabb. Szerencsére idén szinte végig a tűző napsütés volt a jellemző. Érdekes, hogy a fesztivál mennyire kinőtte magát, gyakorlatilag annyi kí­sérőprogram van a koncertek alatt, hogy akkor is simán el tudnád élvezetesen tölteni a fesztivál három napját, ha egy bulira se mennél be. A szerdai napon ennek jegyében megnéztem a viking falut, ahol különböző harci bemutatók, fejsze és dárdahají­tás, viking ruhák, ételek kapták a főszerepet. Aki akart készí­thetett magának saját ivókürtöt, vagy hallgathatta a szí­npadon a különböző folk bandák műsorát. Érdekes, hogy a viking/mittelalter kultúra mennyire szervesen összefonódott a metal zenével, sok érdekességet láthattak az erre nyitott rockerek. A "metal market" már szerda reggel kinyitott, a "nagy az Isten állatkertje" mondat tökéletesen passzolt is a kí­nálatra. Gyakorlatilag bármit kaphatsz itt, amit akarsz, a CD ritkaságoktól, pólóktól elkezdve a láncingektől (akár bikini változatban is), vérteken és gót cuccokon át, a 3 méter magas Alien szobron keresztül a sárkányos tükrök, szoknyák tömegéig-hihetetlen, hogy mi minden megvásárolható. Még Ossian felvarrót is láttunk az egyik árusnál. Aki nem a pénzét szerette volna elkölteni, vagy a falut is látta már elégszer, annak kellemes perceket szerezhetett a metal market belső része, amit idén eléggé kisajátí­tott magának a Rage zenekar. Mind Odyssey koncert, Jen Mejurás AC/DC emlékbanda, André Hilgers dob show várták itt a nagyérdeműt, de volt sztriptí­z, valamint egyéb koncert is. Újdonságot jelentett a pankráció sátor, ahol az érdeklődök különböző pankrátorok összecsapását, tekinthették meg, de itt rendezték a női olajbirkózást is, ami valószí­nű, sok rocker emlékezetében él kellemes emlékként. A fiatal generáció is tartalmasan szórakozhatott, folyamatosan zajlott a wackeni focikupa és pókerverseny, valamint szerepjátékozni is lehetett, s ha mindez nem lett volna még elég, este a videó falon különböző metal zenei dokumentumfilmek, régi Wackenes DVD-k, valamint a Bruce Dickinson forgatókönyve által készült Chemical Wedding c. film is vetí­tésre került. De aki ezek közül egyiket sem szerette volna kipróbálni annak a kempingben remek szórakozást nyújthatott az iszogatás, szocializálódást, külföldiekkel történő ismerkedés. Én a szerdát a nézelődés után a WET Stage-en zajló Victims Of Madness koncerttel folytattam. A csapat nem igazán tekinthető zenekarnak, a hivatalos weboldalon található fórumozók alkotta csapat számonként váltogatta összetételét, feldolgozásokkal szórakoztatták a sátorban összegyűlt németeket, s noha nem igazán volt ní­vósabb a szí­nvonal, mint egy tehetséges gimis bandáé, sokakat elszórakoztatott a King Of The Kill, vagy a Roots Bloody Roots. Utánuk érkezett a Bai Bang akik egy svéd hard rock/glam rock banda, de szerintem nem igazán ügyesek. Egyrészt az énekes eléggé berúgott a buli előtt, ami miatt kicsit nehézkésen ment a felkonf, de a többi zenész is inkább csak a műfaj kötelező kliséit próbálták majmolni, mint rendesen játszani. Persze a sátorban tartózkodó rengeteg részeg német élvezte a műsort, melynek felénél én otthagytam a sátrat. Onkel Tomot, valamint Mambo Kurtot, idén meg sem mertem tekinteni. Előbbi a Sodom főnök Tom Angelripper szóló csapata, csak metal helyett germán sramlihimnuszokat tolnak, utóbbi pedig egy zenebohóc, aki "heimorgel" nevű hangszerén tolmácsol piszok rosszul metal klasszikusokat. Méltó párja az idehaza szinti-boy néven ismerté vált fiatalembernek. Helyettük inkább a Flight 666 cí­mű Maiden filmet kezdtem el nézni, de egyrészt a hideg, másrészt a fáradtság miatt a felénél el kellett vonulnom aludni, noha kifejezetten tetszett a Maiden turnét bemutató anyag. Így a Wasted Years dallamaira merültem álomba, hogy másnap kipihenten érhessen a kalózok, ördögök és az angyalok támadásai. A csütörtök számomra leginkább, csak egy bandáról szólt. Metal történelmi jelentőségű eseménynek adott ugyanis otthont a fesztivál, méghozzá a legendás germán heavy metal csapat, a Running Wild búcsúkoncertjének. De mielőtt Kasparek mester utoljára kihajózott volna, iszonyatos szélvihar söpört végig a kempingen. A már-már orkán erejű széllökések több sátrat, pavilont összedöntöttek. Sajnos az impozáns táborhelyet sem kí­mélte a természet ereje, í­gy meg is volt a délelőtti program az újraépí­tés képében. Aztán kapunyitásra szedtem a cókmókom és elindultam a Black Stage felé, ahol az első fellépő a Skyline volt. A legenda szerint 20 éve volt Wackenben egy csapat, akiknél, noha lelkesedésből nem volt hiány, tehetségből annál inkább, í­gy hiába szerettek volna játszani, semmilyen fesztiválra nem hí­vták meg őket. Mit tehettek ez esetben a fiatalok, létrehozták a saját fesztiváljukat, ez lett a Wacken, melynek első éveiben ők, a Skyline voltak a headlinerek. Most pedig a 20 éves jubileum alkalmából újfent szí­npadra álltak. Ennek tükrében egész korrekt produkciót kaptunk, ugyanakkor már a setlistből is látszott, hogy "rendes" koncert helyett itt inkább egy himnuszokkal teli, jubileumi örömzenélésre/viccelődésre kell számí­tani. A csapat stí­lusa a klasszikus hard rock / heavy metal vonalon mozgott, s noha nyilván sem zenileg sem látványilag nem ők voltak a fő attrakció, szerintem abszolút korrekt műsort kaptunk mindkét szempontból. Dalaik egyik része feldolgozás, másik pedig a fesztiválhoz köthető. A Harder, Fatser, Louder, vagy a Doroval közösen prezentált We Are Metalheads többször is felcsendült még a hétvégén, s noha nyilván ezek a nóták nem az elmúlt 10 év legmeghatározóbb rockzenei mérföldkövei, úgy gondolom, hogy fesztiválhimnusznak teljesen jók. Segí­tség gyanánt a kivetí­tőkön feliratozták a dalszöveget, hogy minél többet énekelhessünk együtt. Az Iron Maiden klasszikus Fear Of The Darkot vizuálisan is sikerült megtámogatni néhány igen csinos, lengén öltözött táncos lánnyal, az AC/DC remek It' A Long Way To The Topja alatt pedig előkerült a fesztivál főszervező Thomas Jensen is, hogy basszusgitáron segí­tse régi cimboráit. A műsor végén aztán a zenészek átadták hangszereiket a Sodom főnök Onkel Tom Angelrippernek, hogy muzsikusaival ő is emelje a délután fényét. Az amúgy "sramli metalt"-ban utazó thrasher szintén prezentált egy Wacken himnuszt Auf Nach Wacken cí­mmel, majd a buli zárásaként előadta a klasszikus Es Gib Kein Bier Auf Hawaiit. Összességében nézve nem volt rossz a Skyline buli, bár tény, hogy "rendes" koncert helyett, inkább egy fesztiválünneplő órácskát kaptunk, ami szerény véleményem szerint jól sikerült. Boldog szülinapot Wacken! Szetlista: Harder, Faster, Louder WOA We Are The Metalheads (with Doro) Fear Of The Dark (Iron Maiden Cover) It's A Long Way To The Top (If You Wanna Rock 'n' Roll) (AC/DC Cover) Whiskey In The Jar (Thin Lizzy Cover) Auf Nach Wacken (with Onkel Tom) Es gibt kein Bier auf Hawaii (with Onkel Tom) A Schandmaulhoz már volt szerencsém a Masters Of Rockon, ott is, itt is tetszettek, bár attól azért még eléggé messze vagyok, hogy a rajongójukká válljak. Érdekes módon, már ezen a koncerten hatalmas tömeg gyűlt össze, bizony a németek rendkí­vül kedvelik hazai folk csapatukat. A 10 éves múltra visszatekintő együttes követi a Subway To Sally, valamint az In Extremo által kijárt utat. Ruháik, mozgásuk abszolút összhangban van a zenével, látványvilág terén pedig az énekes, Thomas két oldalán elhelyezkedő, népi hangszereket kezelő Anna és Birgit szinkronmozgása, közönséglelkesí­tése a különlegesség. De természetesen a "hátsó sorban" felálló gitárosok is kiveszik részüket a mozgásból, ugrálásból, fejrázásból. Szerencsére a hangzás végig segí­tette a germánok produkcióját, s alapvetően vidám, mégsem túl kemény, vagy vad zenéjük jó hangulatot teremtett a közönség soraiban. Persze ez nem is csoda, az olyan dalok, mint a Walpurgisnacht, vagy a Der Letzte Tanz abszolút élvezhető a nem német ajkú, ám folk metalra mégis nyitott rockerek körében is. Láthatóan a zenészek is jól érezték magukat, gondolom, hogy nem minden nap léphetnek fel ilyen széles publikum előtt. Noha akkora sikerük még nincs, mint a már korábban emlí­tett két ászbandának, s pirotechnikával sem fűszerezhették meg még showjukat, bí­zom benne, hogy ők is el fognak jutni elődeik szintjére, mert továbbra is szimpatikus a csapat, csak í­gy tovább! A Der Wről először egy éve hallottam, s arról is elég hamar megbizonyosodtam, hogy ezen formációt a lehető leginkább kerülnöm kell. Sajnos nem sikerült. Már a név is sugallja, hogy ez egy német alter/punk/rock csapat, de szerintem bődületesen rossz zenével. Mit ne mondjak, élőben sem fogtak meg, bár eleinte úgy tűnt, hogy nem annyira rettenetesek, mint a stúdióban. Pedig dehogynem! A Der W nem más, mint Stephan Weidner, a Böhse Onkelz egykori basszusgitárosának új csapata. Imádják is a németek rendesen, én meg próbáltam maradandó szellemi károsodás nélkül kibí­rni ezt a másfél órát. Pedig Stephan megpróbált kitenni magáért, hozott vendégeket, vonószenekart, meglepetéseket, szép hátteret, meg mindent, de ez a metal zenébe ágyazott alternatí­v modern katyvasz nem az én világom. Érdemleges gitár szólók és emlékezetesebb dalok nélkül telt el a szí­npadon amúgy végig jól teljesí­tő Stephan műsora, remélem, hogy többet nem kell őket látnom. Szetlista (csak ha nem tudtam elég elrettentő lenni...) Intro Der W, zwo, drei Liebesbrief Waffen und Neurosen Schatten Mein bester Feind Angst Stille Tage im Klischee Und wer hasst dich? Ein Lied für meinen Sohn Heiss Tränenmeer Asche zu Asche Bitte töte mich Geschichtenhasser Gewinnen kann jeder Passt gut auf euch auf Ezt követte egy dí­játadó, mivel a Metal Hammer 25 éves, dí­jakat osztottak ki különböző kategóriában különböző zenészeknek. Biff Byford életmű dí­jat kapott, de a dí­jazottak között szerepelt a Metallica, Tony Iommi, sőt a Slipknot is, akiknél érdekes volt látni/hallani a közönség reakcióját. Az illendő tapsolás, lelkesí­tés helyett a középső ujjak lendültek a magasba, a tömeg fújolt, mikor az ünnepséget lebonyolí­tó Holy Moses énekesnő éltetni szerette volna őket. Persze, mikor Sabina látta, hogy nem igazán kedvelik a maszkos nu-metalosokat, gyorsan tovább is lépett a következő kategóriára. Ezt leszámí­tva egy teljesen átlagos, fölösleges, unalmas ünnepséget láthattunk. És el is érkeztünk a nap, a fesztivál, az év egyik kulcspillanatához, a Running Wild búcsú bulijához. Elárulom, roppant mód izgatott voltam a koncerttel kapcsolatban, már a délelőtti beállást hallva libabőrözött a hátam, s bármennyire fáj ezt leí­rni, vegyes érzelmekkel kellett távoznom a backstage elől. Miért? Azért, mert nem erről volt szó! Egy monumentális, két órás megabulit í­gért Rolf, sok meglepetéssel, a rajongók által kiválasztott szetlistával. Az alábbi mondat 4 í­géretéből, mindössze egy teljesült. Wacken egy különleges hely. A bandák nagyon gyakran, külön, speciálisan készülnek az itteni fellépésre, hihetetlen látványvilággal, különleges introkkal, videókkal, molinókkal. Sajnos a Running Wild "monumentális" buliján, ezekből közel nullát kaptunk. Egy háttérvásznat nem volt képes készí­ttetni Rolf, (a sokunk által szí­npadra kí­vánt kalózhajóról már ne is beszéljünk) s noha pirotechnikát, lángokat hozott a legendás csapat, látványban mégsem volt teljes a buli. A játékidő nem érte el a két órát, kaptunk egy teljesen fölösleges dobszólót, a dalok szempontjából a szavazás végeredménye szinte teljesen indifferens volt, s ha már spéci buliról van szó, illett volna néhány vendéget, régi cimborát a szí­npadra hí­vni (ahogy tette ezt a Der W, Doro és a Saxon, stb.). Gyakorlatilag a másnap délután kettőkor fellépő Gamma Ray látványosabb showt csinált, hogy a headliner In Flamesről, Saxonról, Dororól, Hammerfallról, vagy a viking hajót szí­npadra állí­tó Amon Amarthról már ne is beszéljünk. Persze, azért í­gy sem volt súlyos a helyzet, szép volt a látvány, meg korrekt minden, de nem ezt í­gérték. A buli í­gy is állat volt, de talán a Running Wild nimbusz ennél többet érdemelt volna. Nem volt zavaró a dí­szletek hiánya, bár elkelt volna, de ha arra gondolok, hogy ebből az estéből mit lehetett volna kihozni, összeszorul a szí­vem. Aztán van itt más is. Például a Masterplan basszusgitáros Jan, aki végig annyira halálosan unott fejjel játszott, hogy nem lepődtem volna meg, ha egyszer csak lesétál a szí­npadról és hazamegy. És igazából ez a fajta hozzáállás volt az, ami miatt nem a Running Wild kapja majd az év koncertje dí­jat nálam. Én Rolfon is azt éreztem a koncert első felében, hogy nem szí­vesen játssza már ezt a zenét (ami ugye nyilvánvaló, hiszen vissza is vonul a metal szcénától). Gyakran unottan játszott, kevés mozgással, csak fiatal gitáros társa, valamint a dobos tűnt lelkesnek a csapatból. Vélhetően ennek a "szarok az egészbe, hagyjuk már abba ezt a vackot, hadd foglalkozzam a punk bandámat" mentalitásnak köszönhető az is, hogy nem voltak meglepetések/monumentális látványvilág, de még a buli végén elkapott pengetőre sem voltak képesek ráí­rni a banda nevét, hanem néhány "mezei" fehér Fendert szórtak ki. Bár tény, végig profin, korrekten vezényelte bandája záró attrakcióját Kasparek mester. De annak tükrében, hogy mennyire érezhető volt, hogy unja már Rolf ezt az egészet, lehet, hogy jobb is, ha nem folytatja a Running Wild a tevékenykedést. Mégis, alapvetően azért pozití­v összkép él bennem a koncertről. Sajnos el kell fogadni a tényt, hogy Rolfnak már nem szí­vügye ez a csapat, s ha ezt megértjük, és elfogadjuk, újfent eltölthet az öröm, hogy sikerült élőben megnézni ezt a legendát. Sajnos a bulit két részre kell, hogy bontsam. A koncert első fele nem igazán sikerült jól, a hangzás gyenge volt, a számok között volt, hogy perceken át nem történt semmi a szí­npadon, mert a zenészek gitárt cseréltek, vagy bütyköltek valamit oldalt. Nem igazán mozogtak a tagok, s valahogy a hangulat sem volt az igazi. Láthatták az égiek, hogy nem úgy megy a buli, ahogy illene, úgyhogy a koncert felénél megsegí­tette Rolfékat egy hatalmas viharfelhő, ami azon túl, hogy eláztatta az iszonyatos nagyságú tömeget, éjszakai sötétséget teremtett Wackenben. Ez pedig lehetőséget adott arra, hogy a fényekkel végre lehessen egy kis showt csinálni a szí­npadon, s innentől fogva már tényleg jól nézett ki a kalózruhába, fejkendő bújt banda. Ekkora már a hangzás is rendbe jött, s mintha a zenészek is kicsit belemelegedtek volna a játékba, egy jó bulit csináltak, fantasztikus hangulattal. A koncert kezdetén a szí­npadra jött néhány kalóznak öltözött szí­nész, zászlókkal, csak sajnos német nyelvű játékukból semmit nem lehetett érteni. De nem kellett megijedni, ők hamar lejöttek a deszkákról, s a zöld/piros hangszórókkal telepakolt szí­npadon felhangzott a Chamber Of Lies, a Pile Of Skulls introja. Erre termettek szí­npadon a kalóznak öltözött muzsikusok, s elkezdték sorjázni legendás dalaikat, időtlen klasszikusaikat. Újfent libabőrözni kellett a Riding The Stromtól, a Soulles gyors zúzdájától, vagy a több tí­zezer torokból együtt üvöltött Prisoners Of Our Timetól. Sajnos a Black Hand Inn alatt még annyira gyenge volt a hangzás, hogy a dobon kí­vül semmit nem lehetett hallani, ez tönkre is tette a felvételt. A már emlí­tett eső, a Battle Of Waterloo alatt szakadt ránk, s indí­totta be igazán a bulit. Rendkí­vül szép fényjáték kí­sérte innentől a búcsú pillanatait, a zenészek is elkezdtek meg- megmozdulni, tényleg fenséges hangulat uralkodott a Whirlwind, a Brotherhood, vagy a Branded And Exiled alatt. Az új lemezt egy szerzemény képviselte a Draw The Line (pedig a szavazáson több szavazatot kapott a Libertalia), s ezt is igen jó volt hallgatni, végre méltó, remek hangzás mellett. Sajnos igen gyorsan elröppent a két óra, s a Raise Your Fist tüzes percei után levonultak a zenészek a szí­npadról. Ráadás gyanánt pedig érkezett a Conquistadores, valamint az örök himnusz, Under Joly Roger, s ezzel végleg elhajózott az északi tenger végtelen kékségébe a heavy metal legpatinásabb kalózhajója. Mit lehet összegzésnek mondani? Egyfelől lehetett volna ebből többet is kihozni, valamint az í­rás elején leí­rt gondok kicsit megkeserí­tették a szájam í­zét, de tény, hogy a negatí­vumok nem tudták beárnyékolni a tényt, hogy részese lehettem eme rocktörténelmi pillanatnak, és meghallgathattam az imádott klasszikusokat. A felvétel majd DVDn is napvilágot lát, í­gy aki otthon maradt, annak sem kell keseregni. "We are prisoners of our time, but we are still alive. Fight for freedom fight for the right, we are Runing Wild.." Szetlista: Chamber Of Lies Port Royal Bad To The Bone Riding The Storm Soulless Prisoners Of Our Time Black Hand Inn Purgatory Battle Of Waterloo Dobszóló Raging Fire The Brotherhood Draw The Line Whirlwind Tortuga Bay Branded And Exiled Raise Your Fist Conquistadores Under Jolly Roger Gyorsan visszaszaladtam a sátramhoz meleg, száraz ruháért (ugyanis az eső a buli végére elállt), í­gy épp motoztak, amikor a fesztivál legnagyobb bandája, a Heaven and Hell kezdett bele műsorába. Tavalyelőtt a Pecsa szí­npadán teljesen elvarázsoltak, magukkal ragadtak Dioék, s noha az új lemez nem igazán nyerte el tetszésemet, valamint a nap során nem okvetlenül az ő műsorukat vártam leginkább, kí­váncsi voltam, hogy tudják-e azt produkálni, amit 2007-ben. A kérdésre a válasz nem egyértelmű. A katarzis nálam most elmaradt, de rendkí­vül erős produkciót láthatunk, ez kétségtelen. Noha a látványvilág újfent impozáns, szép volt, tavalyelőtt a három kivetí­tős, Voodoo csontvázas show überelte a mostanit, bár kerí­tés, gömbök, valamint kivetí­tő ismét helyett kapott a szí­npadon. A Black Sabbath klasszikusai végig remek hangzással szólaltak meg, az éjszaka sötétjében, Ronnie James Dio pedig újfent bebizonyí­totta, hogy nem csak énekesként, de frontemberként is remekül megállja a helyét. A rá jellemző átéléssel és eleganciával tolmácsolta a kultikus dalokat, s újfent élmény volt hallgatni a Sabbath, véleményem szerinti legerősebb korszakának legjavát. Mozgása, átélése, grimaszai, mutogatásai a metal történelem egy kiemelkedő egyéniségévé, remek karakterévé teszik őt, s aki már valaha látta deszkákon korunk egyik vezető metalénekesét, annak nem lehet kérdés, hogy ennek az apró embernek a szí­npadra lépése mindig rock ünnepet teremt a küzdőtéren. A többiek nagyjából annyit mozogtak, mint anno nálunk, néha Geezer rászánta magát egy kis headbengelésre, Iommi mester viszont hozta a formáját, néha nevetett, amikor Dio a fülébe súgott valamit, de a zene közben egy-egy kósza félmosolyt leszámí­tva csak az ujjai jártak. Ám azok nem akárhogy! Nyilván ő minden idők egyik legzseniálisabb gitárosa, ennek tükrében pedig élmény volt látni, hallgatni játékát. Vinnie Appice egy remek dobos, ehhez kétség sem férhet, de dobszólóját igazán kihagyhatták volna. Abba, hogy a zenészek statikussága a fáradtságnak tudható-e be, vagy pusztán csak "ilyenek", talán nem érdemes belemenni, mindenesetre nekem ezen az estén nem hiányzott az, hogy Iommi felszántsa a deszkákat, í­gy is úgy érzem, hogy korrektül, valamint profin teljesí­tett mindenki. Számomra a csúcspontot mindenképpen az I, a Time Machine, valamint a nagy kedvenc Faling Off The Edge Of The World jelentette, de kár lenne tagadni, a Die Young alatt is a mennyben (vagy épp a pokolban?) érezte magát az ember. Még mindig hátborzongató darab, koncerten történő prezentálása pedig szenzációs, örülök, hogy nem került ki a műsorból. Noha nem szoktam szeretni, hogy a Heaven and Hellt fölöslegesen elnyújtja a csapat, élőben mégis működik, jó hangulatot tudnak vele teremteni a rajongók soraiban. Ráadásul a Live Evilből ismert Dios átkötő szöveget sikerült olyan fényjátékkal megtámogatni, hogy az egyszeri rajongó csak tátott szájjal bámulhatta a szí­npadon látható csodát, ez már igen! Szinte megjelent a fentről lenéző kicsi, valamint a lentről felnéző nagy alak. Az új albumot értelemszerűen nem hanyagolta a csapat, a Bible Black, a Fear, valamint a Follow the Tears is előkerültek. Érezvén, hogy a fekete bibliához forgatott videó nem igazán jött be a rajongóknak, egy másik videót vetí­tettek a kivetí­tőn a szám közben, melynek főszerepét az új lemez borí­tóján látható szörny játszotta. Hozzá kell tenni, Iommiék végig odafigyeltek, hogy a háttérben látható videón pergő kockák passzoljanak az adott dalhoz, és tovább mélyí­tsék az adott tétel mondandóját a közönségben. Akik azért hagytak maguk után kí­vánni valót. Véleményem szerint lehetett volna kicsit nagyobb a tömeg és jobban, lelkesebben is fogadhatták volna a csapatot, ám Dio végig úriemberként viselkedett és dicsérte, bí­ztatta a németeket. Az egy és negyed órás műsor tetejére a pontot a Neon Knights tette. Noha most olyan szinten nem sikerült elvarázsolnia Iommi mesteréknek, mint két éve, tény, hogy igen erős, korrekt bulit prezentáltak, mely mind hangzás, mind látvány terén etalonnak tekinthető. Remélem, lendületük még sokáig kitart, valamint, hogy nem a következő turnén minket sem fognak elkerülni. Szetlista: E5150 The Mob Rules Children Of The Sea I Bible Black Time Machine Dobszóló Fear Falling Off The Edge Of The World Follow The Tears Die Young Heaven And Hell Country Girl/Neon Knights Talán nem túlzás azt állí­tani, hogy hulla fáradtan támolyogtam vissza a sátramhoz, ahol rövid vacsora után szinte azonnal elaludtam, hogy erőt gyűjtsek a fesztivál további két, nem akármilyen napjára! MMarton88 Fotók: www.metal-experience.com & www.flickr.com