Van élet a Toto után: Steve Lukather, 2009. 07. 21. Budapest, A38

Nem mondhatom el magamról, hogy töviről-hegyire ismerem Steve Lukather munkásságát, de talán ez nem is meglepő a világ egyik legismertebb zenészének több mint ezer albumot magába foglaló diszkográfiája mellett. Azt viszont bizton állí­thatom, hogy a mester és zenéje iránti tiszteletem, a már-már az őrültség határát súroló zenerajongásom engem is arra predesztinált, hogy ott legyek az A38 hajó gyomrában megrendezett Lukather-szeánszon... Ezt persze nem csak én gondoltam í­gy, hiszen a kánikulai hőség ellenére valóságos emberi "sáskahad" lepte el a Duna hullámain ringatózó koncerthelyszí­nt, ahol Luke mester nem habozott belecsapni a húrok sűrűjébe, hogy a javarészt szólómunkásságából kiemelt dalok vázára szerkesztett műsorával megmutassa, de legalább megsejtesse a nagyérdeművel, ki is Ő valójában, hogy a zene világában tett sokrétű kalandozásai ellenére igazi rockzenész. Az önmegvalósí­tás e folyamatában Lukather nem is találhatott volna tökéletesebb partnerekre Steve Weingart jazz-billentyűs személyénél és Los Angeles városának egyik leghí­resebb, Eric Valentine dobos és Carlitos Del Puerto basszusgitáros alkotta ritmusszekciójánál, akik a latin jazz-rock, tradicionális blues, fusion jazz, progresszí­v rock és pop rock elemeiből szőtt hol könnyedebb, hol pszichedelikusabb hálójukkal emelték a hard rock magaslataiba Lukathert. Tették ezt olyan intelligensen és olyan kivételes zenei összhangban, amely nemcsak biztos alapot teremtett Lukather hol légiesebb, hol sötétbe borulóan elvontabb nótáinak szárnyaló gitárszólói alá, de a homogenitás ellenére lehetőséget biztosí­tott a játékán Chick Corea és Herbie Hancock hatását is tükröző Weingartnak, és a latin tüzű Valentine és Del Puerto együttműködésének, hogy megvillanthassák saját lelkük rezdüléseit is. Elfogultságomat tükrözi, hogy Weingart szolidan vehemens billentyűfutamai annyira magukkal ragadtak, hogy még Pearl 69 kollégámat is mosolyra késztette, ahogy le-leeső államat keresgélem rendületlenül. No, de nem tellett bele sok idő és már Pearl 69 kollégám is együtt kereste velem fentebb emlí­tett testrésze darabjait, hiszen amennyire élvezetes volt zeneileg a dob keménységét puhí­tó billentyűorgia, annyira élvezetes volt Valentine barátunk humorral is bőven fűszerezett dobszólója, amely nemcsak heveny ritmus iránti szükségletünket elégí­tette ki, de pár perc erejéig egy szí­nházi előadás képzetét is keltette bennünk. A zenésztársak érzelmes, intelligens játékából szőtt varázsos "Aladdin szőnyeg" a legmegfelelőbb eszköz volt Lukather számára, hogy az Ever Changing Times és a Candyman szólóalbumok dalainak szárnyán egy csodálatos zenei utazásra invitálja a közönséget. Mesteri játékával úgy szólaltatta meg a gitárt, hogy mindjárt egy seregnyi hangszer jelenlétének képzetét keltette az egyszeri halandóban hol csilingelő, hol kattogó, hol dörgő-morgó-fütyülő húrarzenáljával. A képzeletbeli hangszerek pedig olyan zenei élményt hallattak a különféle zenei műfajok palettájáról el-elcsippentett hangtáncaikkal, hogy ebben a szí­nes köntösben még elementárisabb erővel szólaltathatta meg Luke mester a Rá oly jellemző kvintesszenciális rockot. Az ember lányának tutira az volt az érzése, hogy a gitár a számolatlan fordulatokkal pörgő ujjakkal együtt végső soron nem más, mint veleszületett lukatheri testrész, melynek biológiai normalitásához tartozik hozzá az í­zes gitárszólók rendületlen, minden megerőltetés nélküli folyamatos produkálása. E sokrétű, egyben meditatí­v érzést keltő zenei élmény nemcsak varázsos utazás volt az Ever Changing Times, a How Many Zeros, a Stab In The Back, a Song For Jeff, a Never Walk Alone, a Party In Simon's Pants és a Hero With A 1000 Eyes dalok hangjainak szárnyán, de egyben egy sokoldalú művész mély lelkivilágának borzongató megsejtése is. Bár szólóalbumairól válogatott dalaival önmagát kí­vánta felfedni, megmutatni az est közönsége előtt, A Drive A Crooked Road és a Twist The Knife nótákkal megemlékezett azon rajongókról is, akik a Toto gitárosaként ismerték és szerették meg őt, az I'm Buzzed dallal pedig az El Grupo-val eszközölt fúziós időszakra emlékezve nyomta rá tüzes pecsétjét a már egyébként is heves hangulatra, hangulatomra. Ezen még a koncertlátogatók folyamatos mozgása, lökdösődése, erőteljes fluktuációja és az a rettenetes fokhagymás-kolbászos "sörbüfifelhő" sem tudott változtatni, ami egy bélproblémákkal küzdő embertársamtól fél perces gyakorisággal rémes nagyságú, ormótlan bűzadagot robbantott az orrom alá. Annak ellenére, hogy a ráadásban elhangzó Shine On You Crazy Diamond nóta nem saját szerzeménye, Lukather úgy ragyogott, hogy Gilmour mester és társai legszebb pillanatukban sem gondolták volna, hogy valaki képes még náluk is csillogóbban, áthatóbban kifejezni érzéseiket. Amit Lukather és társai ezen az estén előadtak, az maga volt számomra a varázslat, egy olyan érzés, amely látványossá tette számomra, hogy a zene mindenkor, minden körülmények közepette képes boldogságot varázsolni az emberek arcára, lelkébe. Azt hiszem, hogy augusztus 29-én is ott a helyem Győrben, amikor Steve Lukather Al di Meola-val és Bonnie Tylerrel karöltve próbálja majd meghódí­tani a nagyérdemű szí­vét. Szöcske Fotók: Pearl69