Phil Campbell And The Bastard Sons - We're The Bastards

Lehet, hogy a pandémia okozta koncertstop miatt felszabadult egy csomó idő, vagy egyszerűen Phil Campbell és fiai úgy gondolták, két év után itt az idő egy új lemezt kiadni. Akár így, akár úgy, a 2018-as The ’Age Of Absurdity’ után megérkezett a második dobás, a ’We’re The Bastards.’ A lemez első fele sikerült erősebbre, jól húz a címadó rock and rollja, a Son Of A Gun motörheades dübörgése (a kezdő basszusriffet Lemmy is játszhatta volna) és a Promises Are Poison hard rockos futama. A Born To Roam akusztikus blues-szerű bevezetője után egy ZZ Topos nótát kapunk, az Animals vágtató ritmusaiban ismét a Motörhead dübörgése a mérvadó. Eddig relatíve sok az izgalom, a továbbiakban viszont lapos pillanatok várnak ránk.

A következő öt dalról nem nagyon tudok mit mondani, mert egy kliségyűjteményt hallunk, bár a Keep Your Jacket On Ted Nugent-szerű dalépítkezése némileg kiemelkedik ebből a közhelyhalmazból, a Hate Machine és a Destroyed újra a Motörhead világát idézik, de nem túl meggyőzően. A zárás ellenben jó nagyot szól: a hat és félperces Waves lassú, pszichedelikus dal, visszhangosított énekkel és jó hosszú gitárszólóval. Az album egyik legkiemelkedőbb szerzeménye és komolyan, felüdülés az előző szűk félóra után. Ötvenhárom perc, de elég lett volna negyven is, a második részből pár nótát ki lehetett volna hagyni, és akkor mindjárt egy töményebb, jobb anyagot hallunk.

 

 

A ’The Age Of Absurdity’ jobban sikerült album, talán azért is, mert jobban a Motörhead örökségében gyökerezik, persze ettől eltérően is lehetett volna jó lemezt készíteni. Érthető módon el akartak szakadni az örökségtől, formálni a saját zenei képüket, azonban úgy érzem, ez a portré még nem készült el: félkész a mű, nem dolgoztak ki minden ötletet, vannak olyan szerzemények, melyek ígéretesen kezdődnek, aztán ellaposodnak, pedig megvan bennük a lehetőség. Még egy dolog, ami nem változott (és ezt szóvá tettem a két évvel ezelőtti bemutatkozó albumon is): az ének. Neil Starr változatlanul az a frontember, aki nem túl eredeti hangadottsággal rendelkezik. Ehhez a zenéhez nem kell egy nagy hangterjedelemmel bíró torok, egy karakteres hang biztos, hogy sokat dobna a gyengébb dalokon is, ugyanakkor hagyhattak volna kicsit több időt a lemezkészítésre. Bár a LemmyPhilthy AnimalFast Eddie triót tartják a Motörhead klasszikus felállásának, mégis a legutolsó, leghosszabb ideig egzisztáló triumvirátus sokkal életképesebb volt. Mikkey Dee a feloszlás után igen hamar megtalálta helyét a Scorpionsban, Phil Campbell szólóalbuma és a fiaival elkészített két lemez szintén kreatív energiákról árulkodik, még akkor is, ha ez a mostani anyag nem üti meg az elvárt szintet. Velük szemben Fast Eddie Clarke Fastway csapata erősen a középmezőnyben játszott, Philthy Animal Taylor pedig képtelen volt bármit is alkotni a Motörhead nélkül.

Összegzés:

Míg Phil szólóalbumának jót tett a sokféle zenei irány, egy zenekar esetében nem árt, ha van egy határozottan kitaposott ösvény, amiről persze nem baj, ha időnként letérnek. Most úgy érzem, keresik az utat, belekaptak sokféle stílusba, és otthagyták őket lógva, nem alakult ki a zenei fősodor. Akadnak figyelemre méltó mozzanatok, de az első lemez szerintem nagyobbat ütött, egységesebb zenei koncepciót is mutatott. Ennek ellenére nem féltem Phil Campbellt, tud ő ennél jobbat alkotni.

Pontszám: 7

Megjelenés: 2020
Kiadó: Nuclear Blast
Stílus: hard rock
Származás: Egyesült Királyság

Zenészek:

Phil Campbell – gitár
Todd Campbell – gitár, harmonika
Tyla Campbell – basszusgitár
Dane Campbell – dob
Neil Starr – ének

Dalcímek:

  1. We’re The Bastards
  2. Son Of A Gun
  3. Promises Are Poison
  4. Born To Roam
  5. Animals
  6. Bite My Tongue
  7. Desert Song
  8. Keep Your Jacket On
  9. Lie To Me
  10. Riding Straight To Hell
  11. Hate Machine
  12. Destroyed
  13. Waves
Megosztás