Rockstars Not Dead

Egy karanténnal ezelőtt, hajnali vasárnap délben egy próbától feldobott Rockstars Not Dead mesélt nekem zenéről, filmekről és minden földi jóról. A koncert csúszott, az idő mászott, végül csak elértünk a hétig, melynek szombatján feldübörög a ‘Spaceballs’, a ‘Cobra’ és még egy rakat jó film zenéje. Előzetes dalkibeszélőnk harmadik része, kihagyhatatlan filmekkel, dalokkal, és néhány zenei őrülttel.  (Ha lemaradtál róla, az első rész itt, a második rész pedig ott olvasható.)


Dokken – Dream Warriors (Rémálom az Elm Utcában 3. rész – Nightmare on Elm Street 3)

Jósa Tomi: Hát igen, a dal igazából az eleje óta benne van a szettben. Még nem voltam benne a zenekarban, az első hair metal esten beszélgettem Tomival és mondtam neki, hogy „Tomikám, jönnék a következőre, és akkor nyomjuk el a Dream Warriorst, mert azt pofátlan módon kihagytátok!” Egyből mondta, hogy oké, csináljuk. Aztán kicsit csúszott a dolog, de amint jöttem, mondtam, hogy akkor Dream Warriors! Azt minden koncerten tolni kell!

 

 

HRM: Miért éppen azt?

JT: Mert az kb. a legjobb Dokken-nóta! Lehet, hogy vannak egyértelműbb slágerek, de ez teljesen összenőtt a filmmel. Amennyire én tudom, az volt az első videóklip, ahol a mozifilm szerves része lett a videónak. Benne volt Robert Englund (Freddy), külön forgattak a bandával, és amikor kijön a gitáros (George Lynch) a díszletből és elkezdi tolni a szólót a kiscsajnak. A filmben amúgy rengeteg Dokken-szám elhangzik, négy daluk volt a soundtrack lemezen, az egész a Dream Warriorsszal nyitott, az baromi jó volt. A negyedik részben már elmentek ilyen pocsék popba… De a harmadik, az imádni való, azt a klipet most azonnal meg kellene néznem!

HRM: Ha már rendszeresített dalok: Separate Ways? Műsoron is volt nálatok. 

Gellér Tomi: Igen, a Separate Ways kimarad, de épp azért, mert azt máskor majd úgyis fogjuk játszani, meg eleve nagyon sok formációban játszottuk már. Amúgy is sokan ismerik itthon, most erre a bulira kifejezetten olyan dalokat akartunk összegyűjteni, amit magyar rockzenekartól még nem nagyon lehetett hallani. Ez lett volna dedikáltan az egyik cél, hogy olyan lyukat tömjünk be… (megáll) Hú, ez azért nagyon szép kép volt így vasárnap délben, nem?

Szabó Dani: Miért? Lyukakat betömni szeretünk! (nevet)

GT: Szóval az, hogy elhozzunk olyan dalokat, amiket esetleg nem mindenki ismer. Persze ott van a másik oldal is, a kihagyhatatlan dalok oldala, mint például a következő:

Harold Faltermeyer – Axel Foley Theme (Beverly Hills-i zsaru – Beverly Hills Cop)

HRM: Az Axel F egy szintetizátor-dal. Addig mit csinálnak a többiek a színpadon? 

JT: Ja, az egy ilyen billentyűs csúcspont lesz. Dob, billentyű, basszusgitáros kiállás lesz. Gieszer Tomi nagy pillanata.

HRM: Gondolkodtatok a Crokett’s Theme-en is? 

GT: Tervben volt, persze. A Crockett’s Theme, a Top Gun Anthem, a Magnum főcímzene, de ezeket sajnos le kellett húzni.

JT: Eredetileg 150 perc volt a a műsor, akkor még voltak benne ilyen átvezetők, vagy négy-öt. Volt billentyűs szóló, gitárszóló Danitól, Tomitól, egyéb rész. Aztán mindent ki kellett dobni, mert csak 130 percünk lett. Végül abban maradtunk, hogy Gieszernek azért meghagyjuk ezt a jelentőségteljes pillanatot. Meg ez beindítja az embereket!

GT: Az egy akkora nóta, hogy kapnánk a fejünkre, ha kimaradna. 

HRM: Faltermeyer ez után a dal után mintha eltűnt volna.

Vincze Zoli: Nem sokat lépett hátra. Ő írta a Top Gun Anthemet is, meg rengeteg előadónak adott dalokat Laura Branigantől a Blondie-n és Billy Idolon át a Cheap Trickig, szóval egy elég ismert producer és dalszerző, akit gazdagon foglalkoztattak.

HRM: Sokáig azt hittem, ő fémjelzi a Yazoo-t is. Néhány dalnak teljesen ugyanolyan íze volt. A Don’t Gonak  például.

GT: A Yazoo az ex-Depeche Mode tag, meg későbbi Erasure szintivarázsló, Vince Clark és a fantasztikus hangú Alison Moyet duettje volt. Óriási lemezek! Tényleg, bakker, a Don’t Go a ‘Tango és Cash’-ből... az is mekkora dal már! De az is annyira szintipop nóta. Vannak korlátaink, mégiscsak egy rockzenekar vagyunk… (elgondolkodva félrenéz) Vagy pont emiatt nincsenek? 

VZ: Szerintem az tök nagy élvezet, mikor egy ilyen szintizenét átdolgozol élő zenévé. A  ’80-as évekre tipikusan jellemző volt, hogy próbálták visszahozni a szintivel azt, hogy élőzenés legyen.

GT: Igen, bazz’, mert akkor legalább kiállítottak tizenöt „vasat”, a legjobb szintiket és eljátszották. Kézzel!

VZ: Most lehet, hülyeséget mondok, de a Depeche Mode-ot is simán élővé lehet tenni, és ma már ők is úgy játszanak, élő dobbal meg gitárral, pontosan azért, mert a ’80-as években ennek az ellenkezőjére törekedtek. A Yazoo-ban is olyan jó dobok vannak. Nekem volt anno egy olyan tervem, hogy egy olyan tribute-ot kellene összehozni, ami Depeche Mode-ot játszik, de hangszerekkel.

Vicky Sunday: Gimis koromban ugyanilyen tervem volt!

SzD: Dehát Sunday, akkor még nem is volt Depeche Mode! (nevet)

GT: És itt mondanám el, hogy mindannyian nagyon szeretjük a szintipopot, a retro wave-et, a new wave-et, mindent. Mi nem csak és kizárólag a heavy metal meg a glamster közönségnek szeretnénk játszani (nekik is, naná!), de a Rockstars Not Dead egy ilyen ’80-as évek hangulatot megfogó valami. Nyílni fog a műfaji olló, értelmes és fasza zenéket fogunk a mindenkori szettekbe beletenni!. 

SzD: Modern Talking és társai ugye nem lesznek gyakoriak?!

VZ: Miért? Egy You’re My Heart, You’re My Soul(nevetünk) 

GT: Haha! Na oké, igen, a Modern Talking, meg az Italo Disco már egy igencsak ingoványos terep lenne! Bár utóbbiban megint vannak ikonikus zenék.

HRM: Flirts – Passion?

GT: Akár. Sandra, Cretu, Savage vagy amire most gondoltam, az a Gazebo. Olyan hiper-AOR arcok, mint Mark Spiro vagy Jeff Cannata is rendre flörtöltek a műfajjal. Vannak ott jobbnál jobb dalok, csak itthon túl kellene már látni a szegecses bőrdzsekin, meg a pörköltszaftos farmermellényen, az a lényeg!

JT: Beszúrtad az Alphaville-t…

HRM: Hallatszott?

JT: Igen, egyik régi zenekarunkban, az Engine-ben volt egy ilyen kifejezés, hogy „Alphaville-ezik egyet”. Voltunk egy Alphaville-koncerten, és volt az a Do You Wanna Dance With Me szám, hatalmas  billentyűfutamok benne, mi meg néztük, mit csinál a billentyűs srác. Nos, háttal állt a keyboardnak és cigizett… (hatalmas nevetés) nyomott egy gombot, aztán ment. [Viszont a rövid szoknyás, sampleres-basszer csaj és a gitáros srác miatt érdemes volt nézni. a szerk.]

Survivor Medley – Burning Heart – Eye Of The Tiger (Rocky-filmek)

JT: Megint Rocky, de ezeket se lehetett kihagyni. A Survivor rengeteg Stallone-film soundtracket csinált. Ott van a Burning Heart és az Eye of the Tiger. Konkrétan majdnem ugyanaz a két dal. Akkor azt mondtuk, hogy legyen egy egyveleg belőlük, mert a ‘Tiger eléggé hosszú, de olyan sok minden nem történik benne. Markáns kezdés, baromi jó főtéma, kurva jó verze, refrén, de aztán visszamennek, megint verze-refrén, stb. és sok-sok dalcím bemondás. Kicsit leül a nóta. Ezt hallgatni jó, de bulira hosszú. A Burning Heart meg kb. ugyanez. Szerintem mondták nekik, hogy figyelj, kéne még ide egy ilyen szám. Poénkodunk is néha, hogy egyiket kezdem el énekelni a másik nótára. Szóval összevontuk. Viszont lesz benne még egy poén, a Power of the Night. Erre szerintem senki nem emlékszik, nem is egy zenekar száma. Ez Johhny Steele a Rémecskékből (Terrence Mann volt az előadó, de Johnny Steele nevén futott a dal). Van abban a filmben egy elképesztően rossz Eye of the Tiger kópia, ugyanaz a tempó meg minden, muszáj volt belerakni!

HRM: Rémecskék, mint Szörnyecskék?

JT: Nem. Szörnyecskékből volt kettő, az elsőt Spielberg rendezte. A Rémecskék az ilyen B-kategóriás horror. Rengeteg poén van benne, űrvadászok jönnek leszedni a szörnyeket, ilyenek. A filmben akárhányszor bekapcsolják a rádiót, a tévét, bármit, mindig ez a borzalmas Eye of the Tiger kópia megy. Már látod a szereplőkön, hogy unják, kapcsolják ki, bakker, ne már! Megint ez a dal! És jönnek az űrvadászok, keresik az álcát, és az egyik – természetesen – azt a videóklipet nézi meg és felveszi az énekes arcát. Az egyik szereplő baromi nagy fanja ennek a tagnak, és odamegy hozzá, hogy „Hééé, maga Johhny Steele!”, és megy oda autogramért, az meg azt se tudja, mi van. Még klipet is csináltak a dalhoz, pedig tényleg borzalmas. Szóval beletoltuk ebbe az egészbe, kíváncsi vagyok, hányan fogják tudni, honnan van?

HRM: Attól függ, hányan olvassák ezt a cikket! (nevet)

Transformers Medley (Transformers – The Movie, 1986)

JT: Na, ez is kimaradhatatlan! Volt az a rajzfilmsorozat, utána pedig csinálták azt a hosszú fimet 1986-ban. Annak az egész lemeze – a Vince DiCola számok kivételével – baromi jó hair metal. Nem is értettem, gyerekeknek hogyan adhattak ki ilyet! Van egy szám a lemezen, ami tiszta Megadeth, van a Nothin’s Gonna Stand In Our Way a Spectre Generaltól, meg a Hunger, meg egy csomó, rajzfilmhez képest elég durva szám. Akkor azt mondtuk, hogy legyen ebből is egyveleg! Van a főtéma, amit a Lion dolgozott fel, abból megyünk át The Touchba, az is egy elég fasza kis nóta. Majdnem ez lett a Michael Bay-féle Transformers főcímdala is, Stan Bush csinált neki egy modern feldolgozást, de aztán a Linkin Park New Divine-ját választották. A filmzenelemezre felkerült, talán még klip is van hozzá. Szóval a The Touch átjött így a kétezres évekre. De tényleg, megnézed a klipet és csak úgy adja. 

SzD: Amikor a 2018-as Sziget előtt fel kellett pumpáljuk a szettet, mert két zenekarnyi slotot kaptunk és szükség volt vagy 3 és fél órányi műsorra, akkor mondtam, hogy a  legyen a The Touch vagy a Transformers főcímdala. Régóta szeretném eljátszani, gyerekkorom soundtrackje volt a ‘86-os ‘Transformers – The Movie’. Akkor került be a The Touch. Most is ment az agyalás, hogy melyik legyen, aztán mikor kiderült, hogy meg kell húznunk a listát, akkor úgy voltunk vele, hogy így is elég merész vállalás ez a mozis ügy, 4 dalt játszottunk korábban a 32 dalos listából. Így került ki a Lion is, elég volt 28 dalt megtanulni. Végül aztán csak megfejtettük, hogy rakjuk össze a két dalt egy medley-be, így – bár Doug Aldrich magához képest  kevéssé bluesos, ám annál tekerősebb szólói nélkül – be tudott kerülni ez a sok, ’90-es években felnőtt arc számára kult-klasszikus dal is.

Bon Jovi – Raise Your Hands (Űrgolyhók – Spaceballs)

JT: Az Űrgolyhók a paródiafilmek között is előkelő helyet foglal el. Kiemelném, hogy a rengeteg szóvicc se veszett el egy esetleges fordításban. Nyálcsorgatva néztük kölyökként az MTV1-en, mikor éjjel egykor elkezdődött. Azonnal éreztük, hogy ez a Star Wars lesz, csak mégsem. Kiváló szereposztás, remekül átértelmezett karakterek, röhejes gonosz terv, a Rick Moranis-féle nyakkendős Darth Vader koppintás főnyeremény. A film örök klasszikus.

SzD: Ez úgy indult, hogy mondtam, hogy tegyük már be a Van Halentől a Good Enoughot, de az megint csak olyan, hogy ezt annyira nem ismerik, a filmben sem kapcsolódik hozzá egy konkrét karakteres jelenet. Viszont ott van a Raise Your Hands, és az egyik legikonikusabb jelenet a filmben, mikor John Candy a seggét rázza ott kutyajelmezben Zsemle Morzsaként, az adta magát!

Starship – Nothing’s Gonna Stop Us  (Próbababa – Mannequin)

GT: Tudom, hogy sokadjára mondjuk, de megint egy ikonikus dal. Mindenki ismeri. A film meg egy amolyan kellemes „limonádé”. Ja, hát most jönnek a csajok is! Ott lesz velünk két vokalista, leány nemű cimbora is a színpadon, Kiss Viki és Ethna. Ethna már az első Hair Metal fesztiválon is énekelte ezt a dalt, és nagyon jó volt, szóval beleraktuk a műsorba.

JT: Ez megint egy ilyen „együtténeklős” nóta.

Ray Parker Jr. – Ghostbusters (Szellemirtók – Ghostbusters)

GT: Erről mit lehet mondani? A megkerülhetetlen dalok megkerülhetetlenje, mindenki látta. Ráadásul a dalt is, a filmet is kegyetlenül előhúzta a ‘Stranger Things’ a kisgyerekek, meg a fiatalok közt. Nézik a remake-filmeket is a mozikban…

HRM: A remake-et? Hááát… Nekem kellettek azok az eredeti karakterek a filmhez! 

VZ: Nagyon jó színészek voltak benne.  

GT: Most lehet, hogy meglepődsz, nekem maga a film nem jött be annyira!

JT: Ne már, Tomi! Én összefostam magam… ment az MTV1-en és öt perc után kikapcsoltam.

GT: Ray Parker Jr. megint egy kvázi egyszámos előadó. Mint szólósiker, a Ghostbusterst kivéve nem volt nagy dala, de egy csomó zenét írt a soul és a funk nagyjainak: Barry White-nak,  Deniece Williamsnek, a Supremesnek, Chaka Khannak, Aretha Franklinnek. Ő is inkább mint producer és zeneszerző működött nagyokat. Azt vágjátok amúgy, hogy pont a mi műsorunkban is előforduló Huey Lewis beperelte az embert a Ghostbusters miatt? Mondjuk nem véletlen, szakasztott olyan mint a Huey Lewis and The News féle I Want a New Drug dal. Mint tudjuk, „a zenét szerezni kell!”. Nos, hallgassátok csak meg!

HRM: Azért sajnálom, hogy nincs szaxofonosotok…

GT: Van, de most nem lesz ott.

HRM: Azért egy I Still Believe-et (Tim Cappello) el tudnék képzelni a színpadon. 

SzD: Igen, Tim Cappello . Egy óriási figura amúgy, teljesen valószínűtlenre gyúrt, olajjal bőven locsolt felsőtestével csillogott egy csomó Tina Turner videóklipben. Ha névről nincs is meg, a figura biztosan ismerős. Az eredeti terv szerint Tina Turnertől bent volt a We Don’t Need Another Hero a Mad Max 3 filmzene albumról. Erre egyébként két dalt is szállított a rocknagyi (a másik a szintén zseniális One Of The Living), mindkettőben markáns szerepet kapott a szaxofonos. Cappello a The Lost Boys (Elveszett fiúk) című vámpíros témájú filmben cameózott is, Kaliforniában nyomatja az utcazenélést muszklikkal a fókuszban és persze a filmzenealbumon is szerepel az általa készített I Still Believe. (Egyébként egy The Calls feldolgozás). Nemrégiben ismét feltűnt a jelenkor egyik legpatentebb new retrowave bandájában, a Gunshipben, a 2018-as ‘Dark All Day’ lemezük címadó dalába fújt bele elég jókat.

HRM: Minden olvasónak: Aki még nem látta a ‘The Lost Boys’-t, azonnal nézze meg!

VZ: Ugyanígy, ami kimaradt, pedig nagyon tervben volt, a Hegylakó.

JT: Az benne volt a nyilvánosságra hozott setlistben, de sajnos meg kellett nyesni a programot.

GT: Hm, maradjunk abban – és ezt beszéljük itt meg –, ha ez a buli sikerül, meg eljöttök sokan és jó lesz  a hangulat, akkor valamikor csinálunk ennek egy folytatást! Megforgatjuk kicsit ezt a listát, kimaradtakat beteszünk, stb.

SzD: És elmegyünk időben úgy 2000-ig, mert van ott még pár nagyon jó dal. Meg persze a mostani nagy hiányzókat is pótolnánk, mint az utolsó kurtítás áldozatául esett Queen-medley, vagy Vince Neil első szólóalbumáról a You’re Invited (But Your Friend Can’t Come), ami a Kőbunkó soundtrackre került fel ‘93-ban.

GT: Igen, azt mindenképpen! Nyitjuk az ollót, a ’80-as évek lesz a gerinc, de ott már a film lesz a fontos. Ez most így egy egyszeri alkalom, nem tudjuk, hogy lesz-e folytatása, de nagyon-nagyon élvezzük! Hatalmas iskola és remek kirándulás nekünk, mert egyikünk sem játszott ilyen számokat azelőtt!

HRM: Legyen folytatás! Köszönöm a beszélgetést. A Rock’n Roll legyen veletek!

GT: Mi köszönjük. Találkozunk szombaton a Dürer nagytermében!

 

Ennyi volt hát az interjú, hosszú-hosszú hónapokkal ezelőtt, mikor egy vírus eltörölte a koncertet (ez is milyen jó B-filmes alapfelállás). Amiről még nem volt szó: A próba. Hogy a két gitár, a hat (!) mikrofon ellenére jobban szólt, mint pár koncert, ahol jártam, az egy dolog. Viszont azt a megfoghatatlanul jó hangulatot, ami belengte, nehéz leírni. Fülig ért a vigyorom. Ott ültem/álltam (próbálván nem zavarni) a teremben, és néztem/hallgattam, ahogy a srácok koncentrálva, figyelve, de odaadással, átélve tolták a számokat. És nem ritkán úgy éreztem, a koncerten vagyok.

Jósa teljes átéléssel (rendszerint fél lábbal valami ráléphetőn), rocksztár pózban hozott minden hajlítást, hangot, mellette Sunday vigyorogva, lazán, mintha nem is tíz órája énekelte volna ki a torkát egy koncertjén. Gellér Tomi pengetett, zúzott, énekelt, élt minden rocksztár figurát, nem mellesleg alig hat kispedállal hozott minden hangzást, ami ehhez a repertoárhoz kell (az a hófehér Jam még mindig csodaszép). Másik oldalon Dani, a rá jellemző stílusban lazán, precízen, fílingesen kezelte azt a jellegzetes glam-gitárját (és sok gitáros álmát, a Kempert az oldalán). Gieszer Tomi a billentyűállásban nagyon komoly hangzásokkal operált, és a tipikus jófiús vigyora még akkor sem hervadt, mikor a többiek közölték, hogy a dalt, aminek tegnap három órát dolgozott a backingjén, áttették egy másik hangnembe. Lajos pontosan, lendületesen, perfekt dinamikával hozott bármilyen ütemet, és vigyorából lehetett látni: bírná ő ezt egész nap. Nagyon emberközeli  figura.  Zoli pedig a kigyakorolt dörmögő futamai közben is figyelt, minden esetleges hibát hallott, azokat  azzal az építő kritikával mondta meg, amit a koncerteken látott jóindulatú arckifejezések alapján sejteni lehetett. (Ő azon három basszusgitáros egyike, aki úgy tud játszani, hogy közben nem tolja előre az állkapcsát.)

És végül, de véletlenül sem utolsó sorban: Ethna. Őt hallottam már Def Leppardot énekelni – de még hogy! –, az Alone-jától (Heart) kiszakadt a lelkem, és ő az egyetlen, aki úgy énekelte el a Things Will Never Be The Same-et (Roxette), hogy bár Marie Fredriksson örök szerelem, de a felemás cipős pacsirtánk változatát is szívesen meghallgatnám még jó néhányszor.

Filmre, zenére fel tehát, és igyekezzünk minél többen lenni a július 25-i bulin! És ez itt most nem reklám, ez teljesen önző kívánság. Ugyanis ha a buli jó lesz, jöhet a ‘To Be Continued’. És abban a „zsákban” még 107 dal volt!

(UPDATE: A bulira az összes jegy elfogyott, szóval kezdhetjük ostromolni a szervezőket egy második koncertért. Karanténszabály ide vagy oda, ebben a buliban a srácok több hónapos munkája van. De ami ennél sokkal fontosabb: Bárhonnan is nézem, ezeket a dalokat nem 500 ember akarja látni!)

 

Készítette: ProblemChild

 

Megosztás