Iron Maiden

Párbaj! Magazinunk két legnagyobb Maiden-rajongója összemérte tízes listáját! Ti milyen listát állítanátok össze?

Régóta nem történt semmi érdekes az Iron Maiden háza táján, ezért arra gondoltunk, csinálunk egy Maiden Top Tent. A zene, mint minden művészet, szubjektív műfaj. Mindenkit más és másért ragad meg. Ezért aztán nem is sikerült konszenzusra jutnunk, lássuk akkor külön-külön, kinek melyek a kedvenc Maiden-lemezei!

 

 

Engem meg fognak lincselni! Mert az Iron Maiden első lemeze nincs a tízes listámon, de a ‘The X Factor’ igen. Nos, az első lemez engem nem fogott meg különösebben. Jó, tudom, ott van rajta a Running Free, meg a Transylvania, ami a legelső Maiden-dal volt, amit hallottam életemben (egy 79-es válogatáslemezen), de valahogy a lemez egészével sohasem voltam kibékülve. Mindig is úgy éreztem, hogy a ‘Killers’-re érett be igazán a Paul Di’Annó-s felállás. Pont, mire vége is lett. Számomra a Wrathchild, Murders In The Rue Morgue vagy a Killers sokkal emlékezetesebbek, mint a zenekar névadó dala, amit mai napig minden koncerten eljátszanak.

Aztán az igazán nagy szerelem Bruce Dickinson érkezésével és a ‘The Number Of The Beast’-tel kezdődött, majd a ‘Piece Of Mind’-dal és a ‘Powerslave’-vel kiegészülve mesterhármassá, egészen a Budapest Sportcsarnok parkolójáig vezetett, ahol a nevezetes 1984-es koncerten ott tomboltam piros-fekete csíkos naciban a tömeg közepén. Szóval az első három helyezett nem vitás. A negyedik sem, hiszen 1992-ben már nemcsak nepperektől lehetett Maiden-lemezeket beszerezni, a magyar nyomású ‘Fear Of The Dark’ éppen a házasságkötésem napján jelent meg, így a szertartás után csapot-papot, menyasszonyt, násznépet hátrahagyva első utam a lemezboltba vezetett, és megvettem életem utolsó Maiden-bakelitjét. 1992 után hosszú időre leállt a vinyl lemezek gyártása, és mire újraindult, már akkora CD-gyűjteményem volt, hogy nem láttam értelmét, hogy az LP-k gyűjtésébe is belefogjak. Meg már működőképes lejátszóm se volt addigra. Szóval azóta csak CD-n áll a sor a polcomon.

A listára visszatérve: a ‘The X Factor’-t talán azért hallgattam olyan sokszor, mert az volt az első Iron Maiden-CD-m. És akkoriban még nem sok volt. De a Sign Of The Cross tényleg jó szám, amit be is építettek a ‘Legacy Of The Beast’ műsorába, és a Lord Of The Fliest is nagyon szerettem. A 2000-es években megcsappant az érdeklődésem a zenekar iránt, már nem tudtak oly mértékben lenyűgözni albumaikkal, mint egykor. Lehet, mégis van abban valami, hogy a bakelitekhez jobban ragaszkodik az ember, annak felrakása egy szertartás, a CD-t meg csak bedobja az ember a lejátszóba. Mindenesetre az újkori albumok közül a ‘Dance Of Death’ a legkedvesebb számomra, meg a legutolsó, legmonumentálisabb alkotás, a ‘The Book Of Souls’. Eljutottunk az első dupla LP-n megjelent stúdióalbumtól (92-ben ez nagy ritkaság volt), a ‘Fear Of The Dark’-tól az első dupla CD-n megjelentig, a ‘The Book Of Souls’-ig.

Érdekes, ahogy csappant az érdeklődésem a lemezeik iránt, a koncertjeik meg egyre jobban érdekeltek! Mert egyre színvonalasabbak, egyre látványosabbak lettek. A nulladik napos Sziget-koncertjük is életre szóló emlék maradt, de nem a hangzása miatt. Ahogy színpadra lépett az Iron Maiden, a tömeg olyan hullámban nyomult előre, hogy elestem és majdnem halálra tapostak. A műsor viszont egy káprázatos időutazás volt, hiszen a ‘Somewhere Back In Time’ turnéján jártunk. A Sopronban látott 2018-as előadás pedig már maga volt a zenés színház! Az épített díszletek mindig is a színpadkép részét képezték, de most már szinte minden dalban újabb felfújható elemet vetettek be a látvány fokozására, Bruce pedig  kvázi egyszemélyes színielőadásként eljátszotta a dalokat. A szó színházi értelmében, mindamellett, hogy remekül elénekelte azokat, a zenekar többi része szinte elhomályosult mellette. Nagyon élveztem azt a koncertet, és értetlenül állok a jelenség előtt, hogy újra csak hanganyagokat kezdenek kiadni a koncertekről, miközben a látvány uralja az előadást. (CsiGabiGa)

01. The Number Of The Beast
02. Piece Of Mind
03. Powerslave
04. Fear Of The Dark
05. Killers
06. Somewhere In Time
07. 7th Son Of A Seventh Son
08. The X Factor
09. Dance Of Death
10. The Book Of Souls

Bár kölyökkoromtól a klasszikus rockra esküdtem leginkább – a jó kis 67-73-as korszakra –, az Iron Maiden valahogy mindig odatolakodott. Az első öt albumot ronggyá hallgattam, a lemezekről minden hang beleégett a hallójárataimba, már a megjelenésekor a ’Powerslave’ lett a kedvencem. Ebben biztos, hogy közrejátszott a legelső magyar koncertjük is 1984 augusztusában, de ez az első helyezés a mai napig nem változott. Hozzá kell tennem, néha gondolkodóba esem, hogy az első album nem előzi-e meg, de ha egy hajszálnyival is, mindig a ’Powerslave’ győz. Apropó, az első album: a Maiden is azok közé az elődadók közé tartozik, akik már bemutatkozáskor olyat produkáltak, hogy az a mai napig etalon az utánuk következőknek. Bár a ’Killers’ legtöbb dala az ’Iron Maiden’ megjelenésekor megvolt, mégsem tartom olyan jónak a Paul Di’Anno-korszak második albumát. De az is igaz, hogy magával ragadott, amikor Komjáthy Gyuri bácsi egyik műsorából kazettára rögzítettem egy fél órát belőle a megjelenés után pár héttel.

A ’Somewhere In Time’-hoz és különösen a ’Seventh Son Of A Seventh Son’-hoz idő kellett, hogy megszeressem, az előző aztán nagyon közel került hozzám. Olyannyira, hogy bár ezzel a véleményemmel eléggé egyedül vagyok, azt gondolom, hogy a ’Somewhere In Time’ megalapozta a később induló progresszív metál műfajt.

Aztán jöttek a kilencvenes évek, elvesztettem az érdeklődésem irántuk, még a ‘Fear Of The Dark’ sem tudott meghatni, a Blaze Bayley-korszak pedig csak a túlélést szolgálta. Abban az évtizedben egyszer láttam koncerten a Maident, az is Blaze-zel volt 1995 őszén a Pecsában a ’The X-Factor’ promóciós turnéján, valami, pontosabban valaki nagyon hiányzott abból a formációból.

Az ezredfordulónak kellett eljönnie, hogy újra a Maiden felé forduljak. Persze, Bruce Dickinson visszajött, vele együtt Adrian Smith is, és megint olyan erejű koncerteket láttam, amik teljesen magukkal ragadtak. Két olyan album is megjelent – ’Brave New World’ és ’Dance Of Death’ –, melyek hallatán feléledt bennem a régi érzés a zenéjük iránt.

Az elmúlt két évtizedben kilenc alkalommal láttam a mostani felállást, sosem volt probléma a színpadi teljesítménnyel, a megszólalással már inkább. A ’Dance Of Death’ után tizenkét évnek kellett eltelni, hogy teljes szívemből azt mondjam egy albumukra (‘The Book Of Souls’), hogy tetszik, de az érdeklődésem töretlen maradt irántuk. Nagyon várom az új lemezt, és a júniusi koncertet a Fradi-pályán, bár ez utóbbihoz a vírusnak még lehet egy-két szava. (Bigfoot)

01. Powerslave
02. Iron Maiden
03. Piece Of Mind
04. Somewhere In Time
05. The Number Of The Beast
06. Killers
07. Seventh Son Of A Seventh Son
08. Dance Of Death
09. Brave New World
10. The Book Of Souls

A cikk mecénásunk, Jenei Attila támogatásának köszönhetően jött létre.

Megosztás