Jackal: IV
írta Kotta | 2009.07.20.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A Jackal nem összetévesztendő a láncfűrészes zenekarral, a Jackyl-el, itt most a dán sakálról van szó, nem pedig a tudathasadásos amerikai prérifarkasról (amúgy van egy olasz és egy holland névrokon is). Ennek a zenekarnak a pikantériáját az adja, hogy alapító gitárosa, Benny Petersen a Mercyful Fate korai felállásában is pengetett, de megfordult a Pretty Maids-ben is. Előző három lemezüket nem ismerem, azt olvastam róluk, hogy korrekt európai stílusú power metalt tartalmaznak. Amit én a negyediken hallok, az sokkal inkább tradicionális fémzene, esetleg US power. Elsősorban olyan bandák jutnak eszembe viszonyítási alapként, mint a Hellstar, Lizzy Borden, vagy Európából a King Diamond. Valószínűleg a korai Maiden lemezeket sem kell bemutatni nekik, de olyan komoly áthallásokról itt nincs szó, mint mondjuk a Heart Of Cygnus esetén. Egyszerűen csak olyan zenét tolnak, ami akár '85-ben is megjelenhetett volna. A Jackal amúgy 1990 és '95 között jelentette meg azt a három albumot, de sosem sikerült betörniük a nemzetközi élvonalba, még leginkább a japcsik kattantak rájuk. Brian Rich énekes most elérkezettnek látta az időt - a némi underground hírnevet meglovagoló - visszatérésre, ha minden igaz éppen koncertzenekart toboroz. Az a borítóból is sejthető, hogy valószínűleg nem veti fel őket a lóvé. Az album hangzása ennek megfelelően elég egyszerű, de korántsem rossz. Úgy látszik a dán stúdiókban kevés zsetonból is tisztességes megszólalást tudnak összehozni. Másrészt, valószínűleg szándékosan is lett hagyományőrző az album hangvétele. A dalok nagyon rendben vannak, változatosak, a gitárjáték erőteljes és kellően fifikás, a refrének jól ülnek. Brian klasszikus metal-torok, öblösen-karcosan nyomja közép-magas tartományokban, a lírai részeknél például az idősebb kori Dickinson-t idézi. A multi-hangszeres társ pedig nagyokat teker, még B.C. stílusban, azaz, ami még akkor volt divatos mielőtt isten fia földre szállt és megmutatta, máshogyan is lehet gitározni (jelen esetben természetesen Malmsteen-ről van szó). Egy szó, mint száz, jó kis lemez ez! Ahogy az a Shadowkeep vagy a Last Empire lemezekre adott pontszámokból is kiderült, én marhára csípem az ilyesféle hagyományos fémzenét, úgyhogy most sem leszek szűkmarkú! Időnként egyszerűen muszáj old-school akciófilmeket nézni, ahol nem kell a tizenkettedik csavar után azon törnöd a fejed, hogy ki a fene is ez itt, vagy éppen elámulnod a digitális technika legújabb trükkjein. Tudod, amikor megbízhatóan érkeznek a bevált sablonok, nyilvánvaló, hogy ki a jó és a rossz és különösebb fejtörés nélkül sejthető, hogy a főhős szép módszeresen le fogja kaszabolni az összes ellenfelét, természetesen végére hagyva a fő gonoszt. Na, hát éppen ilyen lemez ez is. Lehet mondani rá, hogy B kategóriás, de hogy tisztességesen össze lett rakva, az biztos!
Legutóbbi hozzászólások