Jack Starr's Burning Starr: Defiance

írta garael | 2009.07.14.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Magic Circle Music

Weblap: www.jackstarr.com

Stílus: heavy metal

Származás: USA

 

Zenészek
Ned Meloni: basszus Jack Starr: gitár Todd michael Hall: ének
Dalcímek
1. Ancient Ones 2. Once and future king 3. Defiance 4. Day of the reaper 5. Indian Nation 6. Black Clouds of Thanos 7. The king must die 8. Inquisitir 9. Catch the rainbow 10. The beast inside 11. Evil never sleeps (Live)
Értékelés

Bevallom, Jack Starr neve csupán a tudatalattimban elhelyezkedő "másodlagos memóriámban" jelzett valamit, a mintha hallottam volna róla már, de hogy hol... kezdetű panelben. Oda se neki, hiszen miért is van az internet, pár kattintás, majd ha fejemet a falba nem is verve, de nagyot csapva rá gyúlt fel az a bizonyos villanyégő a képzeletbeli szövegbuborékban, mint anno dacumal Aladárnak a Mézga családból, ha megjött az ihlet. Jack Starr abban a Virgin Steele-ben kezdte ugyanis a pályafutását, melyet egy amolyan underground zseni futtatott aztán ha nem is világhí­r, ám mindenképpen az általános megbecsülés és tisztelet felé. Aki nem ismerné a csapatot, melynek mozgatórugója a megaénekes David DeFeis - kinek hangja King Diamondéhoz hasonlóan nem nélkülöz némi extrém jelleget - annak csak annyit: képzelje el a Manowart a szövegi klisék és panelek nélkül, egy klasszikus zenén felnőtt szakember VALÓBAN szimfonikus ihletésű ötleteivel mixelve, ahol a "barbár romantikát" hol egy eposzba ( Iliász), hol egy komplett metal operába ágyazva tárják a nagyérdemű elé. Ha meghallgatjuk az együttes virágkorának albumait, egyből leesik, hogy a Manowar honnan merí­tette az ötletet a kezdeti, panteisztikus, doomolós világ elmúltával a slágeres, himnikus indulók megvalósí­tásához: a Virgin Steele azonban nem állt meg azon a ponton, ahol a Eric Adamsék, és túlfejlődve az egyszeri metalfan - félreértés ne essék, jómagam is közéjük tartozom - befogadóképességén, olyan grandiózus, divatos szóval kissé modoros univerzumot teremtettek, ahol szerintem már gyakran elveszett a lényeg, és a fonál, mellyel követni lehet a zenei eseményeket. Az, hogy a Virgin Steele nem futott be a Manowaréhoz hasonló karriert, egyrészt a túl intelligens megközelí­tésnek, másrészt DeFeis érthetetlen ragaszkodásának a gyenge - mit gyenge, egyenesen pocsék - hangzáshoz volt köszönhető, meg hát annak a produceri, menedzselési, imázsteremtő képesség hiányának, ami a testvércsapatot a csúcsig repí­tette. Jack Starr az első két Virgin Steele album sikere után úgy gondolta, hogy meg tud állni a lábán egy zenei zsarnok szipolya nélkül is - DeFeis nem éppen a kooperációs tulajdonságairól hí­res - , és otthagyva a bandát szólókarrierbe kezdett, szépen el is tűnve a süllyesztőben, ahol esetleg néhány ezer ősfan tudta csak, hogy hol szólóban, hol kvázi szólóban, többé kevésbé a jelen felállásban, de alkot még a mester. A biográfiát tanulmányozva történt ugyan egy kí­sérlet a reunionra, ám a próbálkozás csak pár demót, illetve a VS történelem egyik legtökösebb szerzeményét, a The Choosen One-t eredményezte, melyet DeFeis szerencsére nem engedett a feledés homályába veszni, és a 2002-ben újrakiadott The Book Of Burningen a mestarizált, és új szerzeményekkel tuningolt lemezen a hallgatók részére bocsátotta. Eme kissé hosszúra nyúlt bevezető után nézzük is, mit tartalmaz az új korong - gondolom, nem nehéz kitalálni, hogy a gitáros nem váltott nu metalba, és azok, akik szeretik ezt a hősies, pátosszal teli, archaikus amerikai heavy metalt, minden bizonnyal kedvtelve fogják fogadni a Defiance-t is. Nem véletlen, hogy a Manowar által istápolt Magic Circle Music égisze alatt jelent meg az album- szimpatikus gesztusként felvillantva a szegény rokon felkarolásának tipikus példáját. Érdekes eredettörténeti kutatásnak lehetünk fültanúi, hiszen a felhangzó szerzemények olyan erősen idézik a Manowar világát, hogy akár lopást is kiálthatnánk, ha nem tudnánk, hogy Starr már 1979-ban is ezt a zenét játszotta. Van itt minden, mit az egyszeri 'owar fan szeme-szája megkí­vánhat: doomolós, ősriffel felvezetett és "klasszicista" gitárszólóval megspékelt nagyepika - Black Clouds and Thanos, indián "szellemidézéses" metal sámántánc-Indian Nation, Eric Adams torkára kí­vánkozó orbitális sláger- Once And Future King, és speedelős csatába hí­vó himnusz -The King Must Die, valamint egy amolyan kakukktojásként a Ritchie Blackmore's Rainbow Catch The Rainbow-jának ügyes és hangulatos feldolgozása. Starr persze remek gitáros, kinek a szakma ott van a kisujjában, kezdve a bluestól - van egy ilyen irányultságú projectje is - a rockon keresztül a heavy metalig, ráadásul nagyon érzi a dalkészí­tés metódusának a fanok által elvárt módját.

Pontszám: 7