Freakshow: Feakshow

írta garael | 2009.06.11.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Retrospect Records

Weblap: www.freakshowrox.com

Stílus: Hard Rock

Származás: USA

 

Zenészek
Markus Allen Christopher (M!SS CRAZY) - gitár, ének Jeff LaBar (Cinderella) - gitár, ének Frankie Banali (Quiet Riot, WASP, stb.) - dob Tony Franklin (The Firm, Blue Murder, stb.) - basszusgitár
Dalcímek
Welcome To The Freakshow Everyone You Who Wins It's Really Over Burning Me Four Leaf Clover Looking Back At Me Mindgame Mistreat Me Ripper Mistaken
Értékelés

Cinderella, Quiet Riot, Blue Murder, Mötley Crüe: a nyolcvanas években szocializálódott metalfannak minden bizonnyal összefut a szájában a nyál, és már kapja is elő a léggitárt, hogy bőszen ropja, háttérben az amerikai zászlóval. S hogy ezt most mindezt megkaphatja egy az egyben? Ne lódí­ts - pedig de! A Freakshow ugyanis egy, az emlí­tett bandák matematikai képlete szerint (C+QR+BM)- MC létrehozott szupergrupp, melynek - s most kiderül, hogy a zenét néha bizony nehéz matematikai képletekkel leí­rni - kivetí­tett egyenlete mégis valahol egyenlő a Mötley Crüe-vel. Persze nem lennénk amatőr matekosok, ha a meghatározott együtthatók nem szerepelnének az eredményben: a létrehozott produktum bizony a már emlí­tett csapatok uniójának (és egyben metszetének) élvezetes eredménye. A kis rendhagyó matekozás után lássuk hát a tényeket: a csapat a fenti bandák egy-egy tagjából alakult, kivéve az énekest, ki egy viszonylag ismeretlen zenekarból - ám Pallasz Athéné módjára talpig fegyverzetben - valósí­tja meg Tom Keifer és Vince Neil genetikai mixtúráját. Nem véletlen, hogy kialakuló zenei világ is egy az egyben hozza az "arany éra" amerikai glam-es, hard rockos - néha punkos- arénarockját, minden kiszámí­tható, ám élvezetes kliséjével, hatásvadász, ám ezredszerre is bejövő fordulataival: azzal a hanyag, beleszarok tí­pusú életérzéssel, mely annyira vonzó volt a "gulyás szocializmus" állami fegyelembe szorí­tott zenei légkörében. Ennek megfelelően nincsenek nagy megfejtések, progresszí­v, vagy szimfonikus törekvések, s ha nagyon törekednék valamilyen különbség, vagy előrehaladás jelére bukkanni az eltelt huszonöt év tekintetében, akkor talán csak a néha felbukkanó, meghökkentően dögös riffeket emlí­teném, melyek a hangzás technikai eredményeivel tuningolva a party animalból szinte fémördögöt varázsolva rúgják seggbe a lóerőtől meglepődő hallgatót. Élvezetes, ám " melyik banda klónját játszuk" tí­pusú rejtvénymozaik az album: az első szám a Corabi féle Mötley Crüe groove-os keménységét idézi, a You Who Wins szövegdarálós megvalósí­tása a kokainmentes Aerosmith-t, az It' Really Over alapriffje a Zeppelin Kashmir-jának feldolgozott változata, a refrén pedig csak akkor nem juttatja a stadionos Def Leppard vokálmegoldásait az eszünkbe, ha stí­lusosan süketek vagyunk. Mindezek ellenére kilóra megvettek a fiúk: hiába, azok közé a hallgatók közé tartozom, kiknek századszorra is el lehet adni ezt a zsigerből jövő, dögös dallamosságot. Nemhiába voltam Cinderella fan, én bizony csak örülni tudok, hogy ismét megidéződnek Jeff Labar tipikus megoldásai, talán csak azt sajnálom, hogy Heartbreak Station western'n' roll világa már nem fért a képbe, ám az olyan riffel felvezetett Mötley-klón számok, mint a Looking Back At Me, vagy a kvázi WASP party himnusz, a Mindgame bőven kárpótolnak a vadnyugati feeling hiányáért ( mely azért a záró, akusztikus Mistaken-nél csak felüti a fejét...)

Pontszám: 8