Evil Masquerade: Fade To Black

írta Kotta | 2009.05.26.

Megjelenés: 2008

Kiadó: Escape

Weblap: www.evilmasquerade.com

Stílus: euro-metal

Származás: Dánia

 

Zenészek
Henrik Flyman (Wuthering Heights) - gitár, ének Apollo Papathanasio (Firewind, Time Requiem) - ének Daniel Flores (Mind's Eye) - dob Johan Niemann (Therion) - bass Vendég: Tony Carey (Rainbow) - billentyűsök
Dalcímek
01. Lights Out 02. In a Dungeon Close to Hell 03. The Darkness Within 04. Hollow Soul 05. Different Shades of Black 06. Powertools 07. The Ultimate Game 08. Desire and Pain 09. Diamond Dust 10. I Believe In Sin
Értékelés

Nekem az Evil Masquerade -től a 2005-ös Theatrical Madness "volt meg", azon még nem Apollo Papathanasio énekelt, ő csak a harmadik, Third Act c. lemezen csatlakozott (2006/2007), ezzel szemben billentyűkön André Andersen és Richard Andersson segí­tette ki akkor az együttest, nem kispályásokról van tehát szó. Ez "amolyan B ligás válogatott", Garael kolléga szavaival élve, a zenészek kvalitásai - korábbi teljesí­tményeik alapján - megkérdőjelezhetetlenek. Mindannyian számtalan zenekarban játszanak/játszottak, csak a legismertebbeket tüntettem fel a nevük mellett. Még a származás meghatározása sem egyszerű (például D. Flores Chilében született, jelenleg Svédországban él, Apollo pedig, ahogy tudjuk, görög). Az alapí­tó gitáros, Henrik Flyman nemzetisége volt itt a mérvadó, de leginkább nemzetközinek mondhatnók az együttest, mint pl. a Pretty Maids -et szokás. Nos, a Theatrical Madness alapján úgy maradtak meg bennem, mint egy tehetséges, európai stí­lusú power metal zenekar. Hazudnék azonban, ha azt állí­tanám, hogy agyonhallgattam azt a lemezüket - korrekt, de nem kiemelkedő albumnak találtam. Ennyi. Ez pedig manapság nem elegendő, hogy egy produkció tartósan kibérelje a hallójárataimat. A Firewind növekvő népszerűsége viszont valószí­nűleg jobban rájuk fogja most irányí­tani a figyelmet, ezért újra próbát tettem velük, és milyen jó, hogy í­gy döntöttem! Amikor európai stí­lusú power metalról beszélek, a következőt értem alatta: tempósabb (a la Helloween, Gamma Ray) gitáralapú zenét, amelyben éppúgy jelen vannak a neoklasszikus hatások (Rainbow, Malmsteen), mint a szimfonikus elemek (pl. Nightwish) és magában foglal jó néhány teátrális, musicales elemet is (gyakori pl. a TNT -nél, vagy éppenséggel az új Powerwolf is tele van ezekkel). Nos, a Fade To Black tökéletes egyvelegét adja mindennek, ha szeretnétek valakinek (apu, anyu, kistesó, tanár néni/bácsi, stb.) megmutatni miről is szól 2009-ben az európai heavy metal, ennél jobb demonstrációs eszközt keresve sem találhattok. Egy dolgot azért érdemes kiemelni, Tony Carey vendégszereplése jelzésértékű: a Rainbow (és Malmsteen) hatások minden korábbinál dominánsabban jelennek meg ezúttal. Ami nem baj, sőt! Hovatovább, nem is csak "hatások" beépí­téséről van itt szó, a billentyűszólók egy az egyben szerepelhettek volna egy korabeli Rainbow lemezen is. A hagyományos megközelí­tésű billentyűjáték egyik kiemelkedő értéke a lemeznek, széles mosollyal az arcomon hallgattam ezeket a pillanatokat. Ebből a szempontból, a fent emlí­tett Pretty Maids párhuzam nem is olyan hülyeség, talán ők voltak az első "modern" örökösei a Blackmore hagyatéknak, kombinálva a szimfónikus hangzást a sodró lendületű gitárjátékkal és dallamos énektémákkal. Természetesen a Voodoo Circle neve is azonnal idekivánkozik, de amúgy a szikárabb témákat a Firewind is nyomhatná. Néhány szót a többi zenészről is: Henrik Flyman nálam a zenei alázat példaképe ezzel a teljesí­tményével. Nagyon í­zesen-í­zlésesen játszik, riffjei és szólói is élményszámba mennek. Ráadásul pontosan csak annyit ad, amennyit az adott nóta megkövetel, a kompozí­ciók abszolút elsőbbséget élveznek az egyéni villantásokkal szemben. Apollo Papathanasio -tól jómagam eddig nem voltam annyira elájulva, mint egyesek, de itt kifejezetten klasszis teljesí­tményt nyújt. Úgy tűnik, tökéletesen tisztában van a korlátaival és okosan megí­rt énektémákkal a maximumot hozza ki képességeiből. Mintha itt nagyobb teret kapott volna a dallamok kialakí­tása terén, mint a Firewind -ben. Nem is ragozom tovább, ezzel a lemezzel nem tudsz mellényúlni. Csak két nótát emelnék ki, a The Darkness Within fogós refrénjével ragad be napokra a füledbe, az I Believe In Sin -nek pedig akkora Tony Martin korszakos Black Sabbath fí­lingje van, hogy nem bí­rom kihagyni: ilyen számokat vártam volna az új Heaven and Hell albumon is. Atyavilág, mintha Dio és Tate énekelne duettet egy Iommi témára!

Pontszám: 8