Free Spirit: Pale Sister Of Light

írta JLT | 2009.05.09.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Carpel Music/Edel Records

Weblap: www.freespiritrock.com

Stílus: Melodic Hard Rock

Származás: Finnország

 

Zenészek
Sami Alho - ének Vesa Yli-Mäenpää - gitár, vokál Marko Haapamäki - gitár Timo Alho - billentyűs hangszerek, vokál Sami Hämäläinen - basszusgitár, vokál Pasi Koivumäki - dob
Dalcímek
Shadow Of A Man Moonlight Ride Pale Sister Of Light Heroes Don't Cry Radiant Light Cry Of An Eagle Easy Days Strangers Until The Night Far Away From Heaven Preacher Man
Értékelés

Nem is tudom, mi lenne a XXI. Század emberével internet nélkül. Mára olyan szerves részévé vált életünknek a weben való böngészés (és mindenféle egyéb tevékenység), hogy szinte teljesen elképzelhetetlen lenne az élet nélküle. Információk sokaságához lehet kényelmesen, nagy erőfeszí­tések kifejtése nélkül hozzájutni és még lehetne hosszan sorolni a net előnyeit. Zene kedvelők körében pedig még hangsúlyosabban fontos szerepe van a világhálónak, hiszen olyan mennyiségű zenei anyag árasztja el a világot, hogy szinte lehetetlen követni. Jómagam is rendszeresen böngészem a külföldi rock zenei oldalakat, hátha belefutok egy addig ismeretlen zenekarba, akik valami igazán minőségi és engem megérintő dolgot csinálnak. Szerencsére ez elég gyakran megesik, köszönhetően, hogy a rock és metal zenei világban valami határozottan megmozdult az elmúlt pár évben. Nem is olyan régen amint éppen kutatgattam a neten valami újdonság után, felfigyeltem egy bandára, akik neves rock zenei webzineken értek el maximum vagy majdnem maximum pontszámot. Elsőre éppen finn oldalakon láttam a magas pontokat, aminek olvasatán gondoltam, hogy az ottani sajtó támogatja őket erősen, de bővebb és tüzetesebb vizsgálat után láttam, hogy mindenhol nagyon elismerően szóltak róluk. Jót derültem egy olyan megjegyzésen, amit egy finn kollégám í­rt, miszerint a Free Spirit a válasz a zseniális svéd H.E.A.T. megjelenésére. Ugye-ugye, a finn-svéd rivalizálás nemcsak jégkorongban és sportban, de a zenében is jelen van. Így kí­váncsiságtól fűtötten nekiálltam belehallgatni az első lemezes banda anyagába, és ami akkor történt, azt a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna. Ha "lappföldi" hasonlatot kéne mondanom a Free Spirit zenéjéről, akkor mindenképpen a zseniális Brother Firetribe, a hasonlóan remek Leverage, vagy az újra aktí­v Human Temple nevét emlí­teném elsősorban, mint az ottani dallamos rock élet legjavát. Ám mivel már 2009et í­runk, és a spanyol viasz feltalálása lehetetlen feladat a régiek áldásos tevékenysége után, í­gy lehetetlen nem megemlí­teni néhány legendát, akik erősen hatottak a csapatra. Egy kisebb képzavarral élve úgy tudnám jellemezni a "Szabad Szellem stí­lusát, mintha a Dokken, a Bonfire és a Fair Warning legénysége Gary Hughes kapitány vezetésével utazást tenne a Styx folyón. És ezen utazás közben egy "Fehér Kí­gyóval" is összehozná őket a sors. Noha a görög mitológiában a Sztüx az alvilág folyója volt, a Free Spirit muzsikájában semmi alvilági nincs. Ami van az inkább a mitológiai folyó egy másik tulajdonsága, miszerint varázserővel bí­r, és halhatatlanságot ad annak, aki megmerí­tkezik benne. (Lásd Akhilleuszt, bár neki volt egy gyenge pontja). Nos a Free Spiritnek nemhogy gyenge pontja nincs, viszont varázsereje annál több. Ahogy a fenti zenekarnevekből kiderült, a banda melodikus hard rockban utazik, és annak is a legjobb fajtáját képviselik. Hogy miért is? No, lássuk csak bővebben. Adva van egy énekes, név szerint Sami Alho, akinek a hangja magán viseli Don Dokken hatását, ugyanolyan kristály tisztán, lágyan énekel ahogyan legendás elődje tette. Noha olyan magasságokba nem tudja (vagy nem is akarja) feltornászni a hangját, mint ahogy Don tette (ez az egyik kis szépséghibája a korongnak), de középtartományban szinte kí­sérteties a hasonlóság. És most jöjjön a slusszpoén, amit minden kétséget kizárólag az énekdallamok jelentenek. Ahogy mondtam, dalnokunk remek képességek birtokában van, de ez önmagában nem sokat érne, ha nem lenne bőven átlagon felüli dallamérzéke. Nos, neki, és dalszerzői társainak ezen a téren is roppant tág az í­rói vénája, egészen egyszerűen akkora giga-mega melódiákat dobtak össze amikkel nagyon ritkán lehet találkozni. A nóták szinte kivétel nélkül ezekre a fogós - mit fogós, eszméletlenül erősen magával ragadó - dallamokra épülnek. A riffek, (amik egyébként szintén nagyon rendben vannak, és tulajdonképpen ők szolgáltatják a hard rock-i stí­lus jegyeket), a ritmus képletek, a gitárszólók és az í­zes billentyű aláfestések mind-mind az énektémák és melódiák alá dolgoznak, érezni rajtuk, hogy itt tényleg minden a dallamokról és a szövegek érzelmekkel teli prezentálásáról szól. Persze a két gitáros munkáját azért meg kell dicsérni, mert szólóikon és riffjeiken erősen érződik, hogy nem ma kezdték a szakmát, és rengeteg időt töltöttek gyakorlással. Emlí­tsük őket név szerint, mert megérdemlik, főleg annak tükrében, hogy dalszerzőként is tevékeny részt vállaltak a munkafolyamatból: Vesa Yli-Mäenpää és Marko Haapamäki. Érdekességképpen megemlí­teném, hogy a Pale Sister Of Light a banda első lemeze, mégis a tagok mögött egyenként több mint húsz éves zenei múlt áll. Egész pontosan, több mint húsz évvel ezelőtt kezdtek el zenélni tanulni, és ennek a két évtizedes tanulásnak és gyakorlásnak (valamint pár ismeretlen, kis zenekarban eltöltött évnek) meglett az eredménye. Ennek bemutatására ki is ragadtam jó pár számot a lemezről, amik mellett a dallamos hard rock szerelmesei nem fognak tudni elmenni szó nélkül. Elég csak meghallgatni a lemez nyitó slágerét, a Shadow Of A Mant. Egy a 80as évekből újrahasznosí­tott riffel találjuk szembe magunkat, ám sokat nem agyalhatunk azon, hogy honnan is ismerős, mert megszólal mesterdalnokunk és onnantól kezdve nincs mese, nem lehet másra figyelni, csak a torkából előtörő dallamokra. Nem sok bandától hallottam ilyet eddig a pillanatig. Emellett ott a kolosszális í­vű refrén, ami gigászi kórusokkal van megtámogatva, ezzel is adva egy kis plusz szí­nt ennek a csodálatos nótának. A dallamorgia pedig folytatódik a Moonlight Ride képében, ami szövegileg is remekmű és ismét jönnek a hallgató füléből kitörölhetetlenné váló énekdallamok. Sami Alho mélyebb, suttogó éneklése a verzék alatt remek húzás volt, hiszen egyáltalán nem szerencsés, ha egy dalnok egy hangon énekli végig a nótát. A dal felépí­tése is a régiek iskolájának hatásairól árulkodik, és arról, hogy a finn srácok bizony jelessel végezték el ezt a sulit. A cí­madó - egyébként nagyon ötletes és jól hangzó cí­m is Pale Sister Of Light - nóta egy sebességét tekintve gyorsabb, lendületes szerzemény, (ami szintén nem hátrány, ha a tempóval is játszik egy banda), kemény riffel megáldva, aki headbangelni szeret, az biztos kedvelni fogja ezt a nótát. Persze amolyan vérbeli metalos keménységre senki ne gondoljon, hanem inkább egy dallamos hard rock nótát kell elképzelni, a legeslegjobb fajtából. A korongról természetesen kiragadtak egy dalt srácok, amiről videót is készí­tettek, jelen esetben az egyik lassú szerzeményt, a Heroes Dont Cryt. Kellemesen lágy, érzelmes dal, a finn rádiók nagy barátjává vált (mondjuk a finnek felfogását a rock és metal zenéről ismerjük és irigyeljük is), nem tartom kizártnak, hogy a világot is szélesebb körben bejárja majd a dal. Az érzelmesebb pillanatok után jóval keményebb percek következnek a Radiant Light formájában, ahol szikárabb és erősebb hangok érkeznek vokalistánk torkából, valamint a riffek sem éppen kislányoknak valók. Az album legkeményebb tétele a Radiant Light, talán leginkább a szövegből kiragadott idézettel lehet a legjobban érzékeltetni azt, hogy milyen is ez a nóta: "Rock ‘n roll dream, flesh and blood. Born from your sins, radiant light.". A Strangers indulásakor még csak a basszusgitárt és a dobot hallhatjuk, amint felvezetik a nótát, majd később kapcsolódik be egy szép témával a gitár, ami után a visszafogott, finom énekhang is megérkezik, és kibontakozik egy újabb érzelmekkel és mély impulzusokkal teleszőtt nóta. Sok mindent lehetne mesélni az Until The Nightról, de én inkább csak annyit í­rnék róla, hogy igazi "stadion rock". Olyan lüktetés és ritmus van a dalban, hogy kizárt, hogy ne mozdulnának meg rá az emberek, és ne ordí­tanák teli torokból a refrén sorait. A többi dal amikről nem emlékeztem meg külön-külön, szintén hiba nélküli alkotások, nemcsak egy első lemezes csapattól szép teljesí­tmény ennyi jó dalt összehozni, de a stí­lus legnagyobbjai is büszkék lehetnének akkor, ha ilyen korongot alkottak volna. Fentebb emlí­tettem az album egyik kicsi hibáját, most megemlí­tem a másikat is. Ha már van billentyűs a zenekarban, akkor én elvárnám, hogy legalább egyszer szólózzon egy emlékezeteset. Az aláfestések és a szőnyegezések rendben vannak, de egy jó kis szóló azért hiányzik.

Pontszám: 9