Hourglass: Oblivious To The Obvious

írta Kotta | 2009.04.06.

Megjelenés: 2009

Kiadó: saját kiadás

Weblap: www.hourglassband.com

Stílus: progresszí­v metal

Származás: USA

 

Zenészek
Michael Turner - ének Brick Williams - gitár Eric Blood - basszusgitár John Dunston - dob Jerry Stenquist - bilenntyűsök
Dalcímek
Disc 1 1. On the Brink 12:39 2. Homeward Bound 9:58 3. Pawn II 13:41 4. Faces 11:53 5. 38th Floor 21:22 Disc 2 1. Facade 14:50 2. Skeletons 6:58 3. Estranged 7:05 4. Delirium (instrumental) 10:20 Oblivious to the Obvious 30:33 5. Part 1 - No Chance 6. Part 2 - Realization 7. Part 3 - Remember Me 8. Part 4 - In My Hands 9. Part 5 - Redemption (instrumental)
Értékelés

A Hourglass előző lemeze (Subconscious - 2004) alapján úgy maradt meg bennem, mint egy tehetséges csapat, de azért nem rágtam le a körmöm izgalmamban, mikor jön már a folyatatás? Még jó, mert közel 5 évet kellett várni az új produkcióra. Viszonzásképpen közel 140 percnyi kiváló muzsikát kaptunk, magas szí­nvonalon előadva. Ha egy kis igazság van a földön (nincs), akkor ezzel a kitűnő dupla albummal most kiemelkednek az átlag masszájából. Azt a bizonyos pluszt egyrészt Michael Turner, az új dalnok teszi hozzá a zenéhez, finom, jól kidolgozott melódiák képében. Hangja magasabb fekvésű, mint az előző pacsirtáé volt (egyébként ez már a harmadik lemezük és eddig mindegyiken más énekelt), de nem az a tipikus metal sikolygép - hangja engem leginkább Steve Hogarth-éra emlékeztet (Marillion). Mondanom sem kell ez mekkora dicséret részemről, képzett, érett, mély érzelmek kifejezésére alkalmas hangról van tehát szó. A másik pozití­vum a dalok aprólékos kidolgozottsága (naná, négy és fél év alatt még jó, hogy!). Annyi témából, stí­lusból (prog. rock, metal, jazz, tánczenei tempók, funky-s basszusfutamok, stb.) amit alkalmasint egyetlen dalukba beletuszkolnak, más együttes akár egy egész lemezt is összehozna. Mindezt teszik úgy, hogy a produkció egy pillanatig sem hat izzadtságszagúnak, megfelelő zenei alázattal viszonyulnak a dalokhoz, ügyelve a fogós dallamokra és a kompozí­ciók egészére. Azt azért nem mondom, hogy egy ilyen komoly mű befogadása nem kí­ván erőfeszí­téseket a hallgató részéről, de jómagam többször is meghallgattam az egészet egyvégtében és jelentem, mindvégig sikerült fenntartaniuk az érdeklődésemet, ami a legbiztosabb jele annak, hogy jó úton járnak. Az igazat megvallva, először le sem esett, hogy milyen hosszú, úgy elröpült az a közel két és fél óra! Az On the brink meglehetősen sablonos prog. metal témákkal indí­t ugyan, amire ráerősí­t a férfikórus és a hihetetlen béna hangszí­nnel előadott szinti szóló is, de ne hagyd magad eltérí­teni, olyan ez, mint a bárányhimlő, túl kell esni rajta és többször nem fordul elő. Ahogy megérkezik a főtéma, a fogós riffekre Turner olyan különleges dallamokat ültet, amihez hasonlót legutoljára Psychotic Waltz lemezen hallottam. Az öreg rókák itt már sejthetik, hogy ebből valami frankó fog kisülni! A következő számban kicsit megpihenünk, egy finom basszusfutamra érkezik a laza gitártéma és a szellős zongorafutamok, a refrén pedig szinte fütyülhető sláger. A középrészben is a basszeré a főszerep (Eric Blood gyakran alkalmazza azt a technikát, amit azt hiszem “slap"-nak hí­vnak). Brick Williams szép, kidolgozott szólóval koronázza meg a produkciót, ez sem az a tipikusan metalos villantás. Az egésznek olyan Toto fí­lingje van, olyan, mint amikor ők úgy igazán elengedik magukat. Itt azért már sejthető, hogy ezek a srácok nem öndidakta módon, Metallica lemezek hallgatásával sajátí­tották el hangszereik kezelését - ilyesmi témákat jazz-konziban taní­tanak. A harmadik számban például megtudhatjuk, hogyan fér össze a spanyol gitár a keleties dallamokkal és a perkával, valamint hogy hogyan lesz ebből az egészből végül egy prog. metal alapvetés, amibe még néhány jazz-rock betét is belefér, eszméletlen jó gitár- és szintiszólókkal. És akinek ez nem lenne elég, a biztonság kedvéért még egy kő brutál Maiden témát is beleszőnek a mondanivalójukba. Nem is ragoznám tovább, a lényeg, hogy itt nem egy “tizenkettő egy tucat" Dream klónról van szó (bár az ő hatásuk kikerülhetetlen), ezek a srácok visszaástak a progresszí­v rock gyökereihez, a Rush, Yes, Genesis, ELP, Pink Floyd, King Crimson, stb. örökségét ápolják, igen magas szinten. Zenei intelligencia tekintetében, ahogy mindezt kemény rockkal és kidolgozott dallamokkal vegyí­tik, leginkább a Shadow Gallery-hez tudnám őket hasonlí­tani. Szinte kényelmetlenül érzem magam, hogy már megint egy magas pontszámot szeretnék adni, még a végén valaki azt hiszi, nyúlbéla vagyok. Mentségemre szolgáljon, hogy a bő felhozatalból igazán jól lehet válogatni, í­gy sokszor már csak az kerül recenzió alá, ami igazán szí­nvonalas alkotás (pl. az új DGM-et passzoltam, mert nem igazán fogott meg). Mindazonáltal most kemény leszek, és “rétegzene" jellegére hivatkozva csak 8.5 pontot adok, ugyanakkor minden proggie fannak melegen ajánlom! Ej, lehet, hogy ezt a pontszámot még megbánom!

Pontszám: 8.5