Herman Frank: Loyal To None

írta MMarton88 | 2009.03.21.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Metal Heaven

Weblap: www.hermanfrank.com

Stílus: heavy metal

Származás: Németország

 

Zenészek
Jiotis Parcharidis - ének Herman Frank - gitár Peter Pichl - basszus Stefan Schwarzmann - dob
Dalcímek
01 Moon II (5:30) 02 7 Stars (4:22) 03 Father Buries Son (4:03) 04 Heal Me (5:09) 05 Hero (5:27) 06 Kill The King (4:49) 07 Down To The Valley (4:08) 08 Lord Tonight (4:46) 09 Bastard Legions (4:15) 10 Welcome To Hell (3:59)
Értékelés

Egy szokásos útnak indult ez is. Az MP3 lejátszómba előzetesen áttöltöttem 4-5 olyan lemezt, amik eséllyel pályáztak arra, hogy kritikára legyenek méltók, de hiába vacilláltam már órák óta, nem igazán fogott meg egy dal sem. Ám ekkor megfordult a metál szele, s mikor már épp félálomba kezdtem szenderedni s rutinos ujjmozdulattal léptettem tova a masinát egy énekesnős "tucatNightwish" bandáról, alig akartam hinni a fülemnek! Egy hangos gitárszóló robbant a hallójárataimba, kalapált az a duplázó, s mintha a rettenetesen izmos kezdés még nem taglózta volna le a hallgatót, megszólalt egy énekes, olyan dögös hanggal, hogy csak a hangszálisten jelzőt tudom rá használni! Az elkövetkező 46 percben pedig a varázslat csak folytatódott, a szí­nvonal nem csökkent, s hazaértem után első dolgom az volt, hogy megnézzem kik is követték el ezt a rendkí­vül jó albumot... Kicsit felemás érzésekkel olvastam, hogy az új Herman Frank lemezt hallottam. Igazából nagyon reménykedtem, hogy egy ilyen mű valamilyen új, fiatal csapat nagyszerű debütje lesz. Ugyanakkor azért a mosoly is ottmaradt az arcomon, mert a nagy öregek még mindig tudnak remek produkciót letenni az asztalra. Herman Frank a legendás Acceptnek volt a gitárosa (ahová a Sinnertől igazolt át) közvetlenül a Restless and Wild megjelenése előttől a Balls to the Wall megjelenését követő turnéig. Aki volt olyan szerencsés, hogy 2005 nyarán elcsí­phette a nosztalgiázó germán hősöket, az élőben is láthatta Hermant, a koncerteken ő pengetett Wolf Hoffmann mellett. Persze közben sem tétlenkedett a húrnyüvő, a 80-as évek közepétől a Victory nevű germán hard rock formáció kulcsfigurájaként még rengeteg szenzációs dallal örvendeztette meg a műfaj rajongóit. Ennek szellemében első szólólemezétől sem kell mást várni, mint minőségi hard rock és heavy metal muzsikát. Na de a kettő közül melyiket? A kérdés jogos, ugyanis ezen a dalcsokron bizony mindkét stí­lus képviselteti magát, ami akár kaotikus összevisszasághoz is vezethetne, de nem í­gy van. Ebben nagy szerepe van a dalok magas szí­nvonalának, a stí­lusokon átí­velő slágereknek, a jó érzékkel adagolt és rendkí­vül í­zes gitárjátéknak, a remek hangzásnak, de a legjobban én Jiotis Parcharidis hangjától ájulok el. Itt most egy pillanatra meg is pihenünk kedves Olvasó, tessék még egyszer elolvasni a nevet, és memorizálni egy kicsit: Jiotis Parcharidis. Emberek, ez a fickó egy ZSENI! Nem is értem, hogy eddig merre bujkált előlem. A Human Fortressben megismert énekessel már dolgozott együtt Herman az utolsó Victory lemezen, s noha nem biztos, hogy a banda rajongói teljes mértékben befogadták, már ott sem teljesí­tett rosszul. Itt meg egész hihetetlen amit művel. Van egyfajta sötétebb, teltebb, férfiasabb orgánuma az átlagnál, s számomra pontosan ilyen egy igazi rock hang! Dögös, erős, még az abszolút heavy himnuszokhoz is ad egyfajta olyan hard rockos megközelí­tést/megszólalást, hogy egyben tartja a lemezt. Gyakorlatilag ezért az orgánumért már érdemes adni egy esélyt a Loyal To Nonenak. Jó hallgatni, számomra ebben benne van a nagybetűs ROCK zene éneklésének minden szépsége. Kezd Dio, Jorn Lande és Johnny Gioeli mellé ő is felkapaszkodott nálam a kedvenc énekesek közé. Remélem, hogy még sok helyen hallatja magát a közeljövőben és legalább olyan elismert lesz a szakmában, mint Jorn. Persze egy jó énekes még nem elég, de nem kell félni, a talp alá valót sem húzzák akárhogy a srácok. Ha egy gitáros szólólemezéről van szó, mindig tartok egy kicsit attól, hogy el fog durranni a művész agya és önnön hangszerét olyannyira előtérbe helyezi, hogy az egyszerű zenehallgató számára már élvezhetetlen lesz az album. Nos, erről itt szó sincs. Abszolút dalközpontú a hozzáállás, a gitár "tudja, hogy hol a helye". Nincsenek széttekerve a tételek, mindig pont annyi szól, amennyi kell, viszont amikor itt a szóló ideje akkor kapunk az arcunkba abból is jófélét. Minden nóta sláger gyakorlatilag, dallamos, fülbemászó refrénnel. A nyitó Moon IIt már megemlí­tettem, engem valamiért Axel Rudi Pell dalaira emlékeztet. S noha benne van a heavy metal összes, ezerszer elhasznált panelje, kliséje, mindegyik jól szól, működik és egy király dalt eredményeznek. A folytatás is a heavy vonalat erősí­ti. A 7 starsról az elején hallható "Listen to this Motherfuckers"-kiáltás már sokat elárul. Kórusos refrén, száguldó tempó, ráadásul végig nagyon élvezetesen dolgozik egymás alá a gitár és az ének. A középtempós Father Buries Son már kicsit kezd kikacsintani a hard rock vonal felé, ám az első igazán ezen stí­lusban fogant dal a Heal Me. Félelmetes, ahogy az elején megszólal Jiotis, egy az egyben David Coverdale hangján! Noha ez egy lassabb szám, üt rendesen. Aki bí­rja a 80-as évek hard rock bandáit, az ebben sem fog csalódni. Ezt a stí­lust viszi tovább a Hero is, noha talán már kicsit maibb megközelí­tésben. "People wanna' rock, wanna' drink, wanna' party ..." Ez a sor mindent elmond a számról. Bulizós rock, semmi más. Még egy picit maradunk ezen a vonalon, a Kill The King az egyik legerősebb nóta. Jiotis újfent fenomenális, a refrén, valamint az előtte hallható átkötés szintén. Na, most tessék vigyázni, nagyot ugrunk! A Down To The Valley a Running Wildos kezdésével ismét szí­ntiszta germán metal a 80-as évek szellemében. A Lord Tonight is ezen stí­lusban született. Hihetetlen, de itt meg David DeFeis elevenedik meg hős vokalistánk reprezentálásában. Nincs mese, fel kell húzni a bőrgatyót, a farmerdzsekit és lehet is széles terpeszben tolni a léggitárt a tempós nóta alá. A leg rock'n'rollosabb dal (és egyben a személyes kedvenc is) a Bastard Legions. Simán felfért volna egy Def Leppard/Warrant albumra is (csak mondjuk az egészet Dio hangjával kell elképzelni:D). Ártalmatlan buli himnusz kórusban énekelhető refrénnel. Könnyedén elkalauzolja az ember képzeletét egy fesztiválra, vagy más önfeledt, nyári buliba. Zárásként aztán megint visszatérünk a marconább pillanatokhoz. A Welcome To Hell szintén nagyon jó, ütős kis riffel, nagyszerű dallamokkal. Méltó befejezése az anyagnak. A hangzás végig bika, nem is várhatunk mást egy olyan embertől, aki olyan előadókkal is dolgozott már, mint a Rose Tatoo vagy a Saxon. Ennek ellenére azért tudom, hogy nem váltja meg a világot a Loyal to None sem. Rengeteg szépet és dicsérő szót mondtam, ugyanakkor a sokadik hallgatás után azt mondom, hogy egy picit még erősebb/emlékezetesebb dalokat össze lehetett volna hozni.

Pontszám: 8.5