Impellitteri: Wicked Maiden

írta garael | 2009.03.11.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Victor Entertainment

Weblap: www.impellitterifanclub.info

Stílus: Victor Entertainment

Származás: USA

 

Zenészek
Rob Rock - ének Chris Impellitteri - gitár James Amelio Pulli - basszusgitár Glen Sobel - dob Edward Harris Roth - billentyűs hangszerek
Dalcímek
01. Wicked Maiden (04:01) 02. Last of a Dying Breed (03:12) 03. Destruction (03:51) 04. Garden of Eden (05:13) 05. The Vision (04:56) 06. Eyes of an Angel (04:15) 07. No More School (04:36) 08. Wonderful Life (04:02) 09. Holy Man (04:15) 10. Battle Rages (04:41)
Értékelés

Vannak olyan lemezek, melyeknél megremeg a virtuális penna a kritikus kezében, és gondolatainak leí­rása előtt legszí­vesebben szakrális fürdőt venne, mint annak idején a japán mesterek a kardkészí­tés kezdetekor. Rob Rock és Chris Impellitteri - két kultikus név a dallamos heavy-power metal Amerikában az undergroundba szorult szcénájából, kik a maguk "szakterületén" professzori "tudománnyal" adtak előadásokat a tanulni kí­vánó metal-nebulóknak- tették mindezt szimpatikus, sztárallűröktől mentes, keresztény értékrenddel, taní­tva a népet szépre-jóra... Impellitteri, a Malmsteen-i örökséget ápoló gitárzseni legnagyobb sikereit - a kezdeti időkben Graham Bonnettel felénekeltetett lemezt kivéve - Rob Rockkal, ezzel a négyoktávos hangú csodaénekessel érte el, kinek hangja csak kiskei egységekben mérhető - szerencsére Rob egész páyája során hű maradt ahhoz az amerikai-európai gyökerű heavy metalhoz, mellyel sajnos nem tudott az igazi világsztárok közé jutni. Ennek ellenére úgy érzem, az énekes tökéletesen elégedett pályafutásával, szólókarrierében megvalósí­thatta zenei-szövegi elképzeléseit, melyek azért nem állnak nagyon távol az Impellitteri dimenzióktól sem, persze hozzá kell tenni, hogy páyáját a korábban már létezett kooperáció által a modern heavy metal messiása, Roy Z. egyengette. Számomra azonban a csúcsot mégis a Chris-szel alkotott Screaming Symphony/Crunch kettős jelentette, még akkor is, ha Robnak a Warrior soraiban sikerült megalkotni az újkori true metal legszimpatikusabb indulós-himnuszát, és szólópályájának kezdeti lemeze - a Rage Of Creation - a szakma és a közönség szerint is bőven túllépett az évezred-forduló utáni Impellitteri albumokon. A szólókarrier érdekében történt vokalista távozás után szerencsére ismét egymásra talált a két metal-vitéz, hogy erejüket egyesí­tve friss vért pumpáljanak a heavy metal kissé megfáradt vérkeringésébe - nos, a hí­r hallatán a pumpálás nálam minden esetre bevált, egy amolyan örömteli muzikáis erekciót okozva. Gyorsan végignézegettem a Youtube-on a fellehető Impellitteri gitárvideokat, melyek után tisztelegve állapí­thattam meg, hogy a gitáros még most is csuklóból képes hazavágni a feltörekvő húr-bajnokokat: játékában az emlí­tett Malmsteen mellett fellehetjük Van Halen és Uli Jon Roth örökségét is. Kellőképpen bemelegí­tve hát, remegő izmokkal vágtam neki az új Impellitteri távnak, készen arra, hogy elsodorjanak a korábban tapasztalt csodálatos melódia-és gitárhullámok. Impellitteri már korábban is a legkeményebb anyagát í­gérte életművének, amit már csak azért sem értek, mivel a szigorkodásba belebukott már egyszer: a Pedal To The Metal csúfos pofonja azonban kellő erővel csattant ahhoz, hogy a helyes útra térí­tse a mestert-szerencsére a szigorkodás csak a neoklasszikus futamok alatt megbújó metalba oltott törzsi riffekben nyilvánul meg. Ennek ellenére néha fel-felvillan a régebbi Impellitteri is: az Eyes Of Angel zongorás aláfestése nyolcvanas évekbeli freskót tár elénk, a Hi-Scool Revolution pedig egy beszteroidozott Kiss szám is lehetne, ahol az anabolitikáért a mesterfokú gitártudás a felelős. Az énekdallamok tekintetében természetesen akadnak olyanok is, melyeket Rob szólópályájáról csempészett az Impellitteri birodalomba: a The Vision önfelelgetős megoldása, vagy a Wonderful Life klasszikusokat idéző melódiái szokatlan keménységgel tárják elénk az énekes zenei elképzeléseit. A dalokat hallgatva az Impellitteri tananyagot betéve tudók felkálthatnak, hogy a felhangzó fordulatok többsége bizony már szerepelt a két zenész korábbi alkotásain, ám az itteni donorok csak gyenge utánérzései lehetnek az izmos klónoknak - úgy gondolom, hogy a Fires Of Babylon szinte thrashbe hajló zúzdája titánvázra cserélte az eredetileg puhább acélszerkezetet, ám ez a csere nem biztos, hogy minden esetben a létrehozott "objektum" előnyére szolgált. Az olyan számok hallatán, mint a Weapons Of Mass Distortion, a Holy Man, vagy a kultikus cí­mű The Battle Rages On, legszí­vesebben a fast forward gomb után nyúlna az ujjam, s pusztán a tisztelet az, ami gátat vet ebbéli "szentségtelen" cselekedetemben - ezek azok a momentumok, melyek nem engedik a felhőtlen boldogságot még az olyan megveszekedett rajongónak se, aki "addig hallgatom, mí­g meg nem szeretem" attitűddel vértezve hallgatja rongyossá a CD-t. A gitárí­nyencek természetesen most is fürödhetnek a klasszikus alapú megoldások tengerében, de azok, akik a dalokra, mint egységre kí­váncsiak, az emlí­tett kivételektől eltekintve elégedett sóhajjal nyugtázhatják az elkészült produktumot, kár, hogy dramaturgiailag éppen a vége felé konyul le az addig peckesen álló siker-pózna.

Pontszám: 7