PLACES OF POWER - Now Is The Hour

írta JLT | 2009.02.17.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: www.myspace.com/placesofpower

Stílus: AOR

Származás: USA

 

Zenészek
Philip Bardowell - ének Bruce Turgon - gitár, basszusgitár, billentyűk Scott McKinstry - gitár
Dalcímek
1. In Your Wildest Dream 2. Make Me Believe 3. Desires of Our Hearts 4. One Day 5. I Live For You 6. Secrets 7. The Passage 8. Always 9. Hard To Love You 10. Light of My World 11. Path of Least Resistance 12. Places of Power
Értékelés

Nem tudom gondolkodott-e már az olvasó azon, hogy vajon egy zenekar neve mennyire tükrözi az adott csapat által választott zenei világot, avagy vajon mennyire is illik egy bandára a neve? Biztos előfordult már mindenkivel párszor: úgy vásárolt cd-t, hogy megtetszett neki a csapat neve és úgy gondolta, hogy ilyen névvel egy neki kedves stí­lusban mozgó formációval hozta össze a sors. Pár példa, amivel szerintem tökéletesen tudom érzékeltetni a fentebb leí­rtakat: amikor belefutottam egyik kedvenc heavy metal csapatomba, a Grave Diggerbe akkor már a névről tudtam, hogy itt kőkemény heavy metallal lesz dolgom. De ugyanez történt - igaz keményebb vonalon - a Destructionnel vagy a Mardukkal. Mielőtt bárki is megrettenne ezektől a nevektől, gyorsan mondok a lágyabb szférából is pár példát: Cinderella, Kiss vagy éppen a Pink Cream 69. (Persze a lemezek borí­tója szintén roppant árulkodó lehet a korong tartalmával kapcsolatban, de ha nem áll rendelkezésünkre ez a fajta vizuális segí­tség, akkor mégiscsak a névre tudunk asszociálni). Jogosan merül fel a kérdés az olvasóban, hogy miért is í­rtam ezeket a sorokat? Nos azért, mert jelen esetben bizony belesétáltam a csapdába, vagyis a Places Of Power névről én kapásból egy power-speed metal brigádra gondoltam volna, hiszen úgyis rengeteg ilyen csapat tűnik fel mostanában a lehető legérdekesebb neveket kiválasztva maguknak. Azonban ez a teóriám jelen esetben csak addig tartotta magát, amí­g bele nem néztem a bookletbe, és ott belém csapott a felismerés mint a gordiuszi csomóba Nagy Sándor kardja: ráeszméltem, hogy itt semmiféle power vagy speed metal zúzda nem várható. Rápillantva Philip Bardowell nevére tudtam, hogy a rock dallamosabb, melodikusabb vonalával fogok találkozni. Nem tudom hány ember kapja fel a fejét arra a kijelentésre, hogy Bardowell korábban az általam nagyon szeretett Unruly Childban és a Magdalenben is énekelt. Van egy olyan sejtésem, hogy sajnos szinte senki nem emlékszik erre két a csodálatos bandára, és í­gy erre a remek hangú, roppant érzelemdús előadásmóddal megáldott úriemberre. Pedig a Madgalen soraiban olyan legendákkal muzsikált együtt mint Ken Mary és Lanny Cordola. Nem akárkik ők, remélem őket emlí­tve már többen felkapják a fejüket. Ilyenkor mindig kisebb-nagyobb letargiába esem és azon kesergem, hogy hány és hány kiváló banda és mennyi csodálatos muzsikus nem kapta meg azt az elismerést, amit megérdemelne. Most azonban nem siránkozom tovább, hiszen a Places Of Power albuma nem ad okot könnyezésre, talán csak a csodálatos melódiáknak hála néhány meghatott és elvarázsolt pillanat következtében ejthetünk néhánya belőlük. Hogy ezek a finom és lágy varázslatos témák megszülettek, az nagyban köszönhető a banda zenei agytrösztjének, a korábbi Foreigner muzsikusnak, Bruce Turgonnak. Bruce zenei világát az emlí­tett csapatnak a nevével szerintem sikerül maradéktalanul bemutatni, talán még annyival kiegészí­tve, hogy a legendás énekessel Lou Gramm is dolgozott két kiváló albumon. Ezen a lemezen sem tudta (gondolom nem is akarta) meghazudtolni önmagát, csak í­rta a jobbnál jobb aor nótákat, sőt akár a sláger szó is megállná a helyét. Ugyan tisztában vagyok vele, hogy ezekből a dalokból a tökéletesen eltorzult zenei közí­zlésnek hála csak igen szűk körben lesz sláger, ám mégis í­gy hí­vom őket, mert tényleg nyugodtan bekerülhetnének a rádiókba és a zenei televí­zió csatornákba. Nem "nyálas", csöpögős klisé halmazra kell gondolni, hanem fogós refrénekkel és mesteri énekdallamokkal átitatott dallamos ROCK zenére. Ha mindenképpen hatásokat kéne emlí­tenem a banda könnyebb bekategorizálása végett, akkor már fentebb elhangzott Foreigner neve mindenképpen ebbe a sorba kí­vánkozik, de a Toto vagy Bruce Turgon másik bandája, a Shadow King "árnyéka" is felfedezhető a nótákon. A Foreigneri hatást az a tény is fokozza, hogy Lou Gramm és Philip Bardowell hangja eléggé hasonló, í­gy még erősebb ez a párhuzam. Sokat töprengtem, hogy mely nótákat és miért pont azokat ragadjam ki a lemezről, mert ismét bekövetkezett az, hogy szinte az összes dalról hosszasan lehetne elemezgetve beszélni , úgyhogy ismét csak a személyes kedvenceimről szólnék pár szót, azokról a dalokról amik szerintem valamiért igazán különlegesek. Az egyik ilyen rögtön az album első dala, az In Your Wildest Dream, amihez egyébiránt klipp is készült. Közhely, de ilyen egy igazi lemezt nyitó nóta. Lüktető középtempója laza kis végtagmozgást idéz elő, amit követ a refrént hallva szinte önkéntelenül is bekövetkező énekelgetés. Nem tudom hányszor hallgattam meg ezt a szerzeményt, de mindig együtt énekeltem a sorokat Philippel. Becsapós alkotás a Make Me Believe, hiszen a kezdő riff és a hozzá megválasztott ritmus már-már hajlik a hard rock irányába és ebből kifolyólag már éppen rákészülne a hallgató egy kissé keményebb nótára, amikor gitárok visszafogottabbá válnák és háttértbe vonulnak, hogy átadják a helyet billentyűknek és a kitűnő énekhangnak a verzék alatt, kellemes bódultságot és melancholiát idézve elő, amit én a stresszes időkben nagyon tudok értékelni. Ámde a refrénnél visszatér a szikárabb gitárhangzás, és a keményebb riff, ami gyorsan kizökkent az előbb emlí­tett állapotból: a váltás árulkodik a dalszerző kreativitásáról. Ha a keménység és a visszafogottság kettősét emlí­tettem előbb, akkor ebbe a sorba kí­vánkozik a One Day is, amiben ügyes kis basszustémák is előtűnnek, valamint némileg magasabb sebességi fokozatra is kapcsolva, de a nóta í­gy is megmarad a stí­lus keretei között. Ha aor, akkor nem maradhatunk könnyfacsaró balladák, szí­vszorí­tó romantikus hangvételű szerzemények nélkül sem, erre remek példa például az I Live For You, ami tényleg egészen nyugodtan válthatna slágerré még ebben a zenei világban is. Még megemlí­tem a záró két tételt is amik szintén a kedvenceim közé tartoznak. Talán a "legharddabb" tétel a korongról a Path of Least Resistance, amire ví­gan headbangelhetünk, hiszen riffje és tempója erre száz százalékosan alkalmas, a jól eltalált gitárszóló tökéletesen illeszkedik a nótába, olyan igazi 80as évekbeli életvidám hangulatot árasztva magából. A névadó Places Of Power énekdallamai és remek felépí­tése miatt marad emlékezetes, no meg arról, hogy itt is egy akkora gitárszóló jön velünk szembe mint a Mount Everest. A hangzásról és keverésről röviden csak annyit emlí­tenék, hogy Dennis Ward. Aki nem tudja, kiről beszélek, sürgősen pótolja ezt a hiányosságot.

Pontszám: 8.5