PLACES OF POWER - Now Is The Hour
írta JLT | 2009.02.17.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Nem tudom gondolkodott-e már az olvasó azon, hogy vajon egy zenekar neve mennyire tükrözi az adott csapat által választott zenei világot, avagy vajon mennyire is illik egy bandára a neve? Biztos előfordult már mindenkivel párszor: úgy vásárolt cd-t, hogy megtetszett neki a csapat neve és úgy gondolta, hogy ilyen névvel egy neki kedves stílusban mozgó formációval hozta össze a sors. Pár példa, amivel szerintem tökéletesen tudom érzékeltetni a fentebb leírtakat: amikor belefutottam egyik kedvenc heavy metal csapatomba, a Grave Diggerbe akkor már a névről tudtam, hogy itt kőkemény heavy metallal lesz dolgom. De ugyanez történt - igaz keményebb vonalon - a Destructionnel vagy a Mardukkal. Mielőtt bárki is megrettenne ezektől a nevektől, gyorsan mondok a lágyabb szférából is pár példát: Cinderella, Kiss vagy éppen a Pink Cream 69. (Persze a lemezek borítója szintén roppant árulkodó lehet a korong tartalmával kapcsolatban, de ha nem áll rendelkezésünkre ez a fajta vizuális segítség, akkor mégiscsak a névre tudunk asszociálni). Jogosan merül fel a kérdés az olvasóban, hogy miért is írtam ezeket a sorokat? Nos azért, mert jelen esetben bizony belesétáltam a csapdába, vagyis a Places Of Power névről én kapásból egy power-speed metal brigádra gondoltam volna, hiszen úgyis rengeteg ilyen csapat tűnik fel mostanában a lehető legérdekesebb neveket kiválasztva maguknak. Azonban ez a teóriám jelen esetben csak addig tartotta magát, amíg bele nem néztem a bookletbe, és ott belém csapott a felismerés mint a gordiuszi csomóba Nagy Sándor kardja: ráeszméltem, hogy itt semmiféle power vagy speed metal zúzda nem várható. Rápillantva Philip Bardowell nevére tudtam, hogy a rock dallamosabb, melodikusabb vonalával fogok találkozni. Nem tudom hány ember kapja fel a fejét arra a kijelentésre, hogy Bardowell korábban az általam nagyon szeretett Unruly Childban és a Magdalenben is énekelt. Van egy olyan sejtésem, hogy sajnos szinte senki nem emlékszik erre két a csodálatos bandára, és így erre a remek hangú, roppant érzelemdús előadásmóddal megáldott úriemberre. Pedig a Madgalen soraiban olyan legendákkal muzsikált együtt mint Ken Mary és Lanny Cordola. Nem akárkik ők, remélem őket említve már többen felkapják a fejüket. Ilyenkor mindig kisebb-nagyobb letargiába esem és azon kesergem, hogy hány és hány kiváló banda és mennyi csodálatos muzsikus nem kapta meg azt az elismerést, amit megérdemelne. Most azonban nem siránkozom tovább, hiszen a Places Of Power albuma nem ad okot könnyezésre, talán csak a csodálatos melódiáknak hála néhány meghatott és elvarázsolt pillanat következtében ejthetünk néhánya belőlük. Hogy ezek a finom és lágy varázslatos témák megszülettek, az nagyban köszönhető a banda zenei agytrösztjének, a korábbi Foreigner muzsikusnak, Bruce Turgonnak. Bruce zenei világát az említett csapatnak a nevével szerintem sikerül maradéktalanul bemutatni, talán még annyival kiegészítve, hogy a legendás énekessel Lou Gramm is dolgozott két kiváló albumon. Ezen a lemezen sem tudta (gondolom nem is akarta) meghazudtolni önmagát, csak írta a jobbnál jobb aor nótákat, sőt akár a sláger szó is megállná a helyét. Ugyan tisztában vagyok vele, hogy ezekből a dalokból a tökéletesen eltorzult zenei közízlésnek hála csak igen szűk körben lesz sláger, ám mégis így hívom őket, mert tényleg nyugodtan bekerülhetnének a rádiókba és a zenei televízió csatornákba. Nem "nyálas", csöpögős klisé halmazra kell gondolni, hanem fogós refrénekkel és mesteri énekdallamokkal átitatott dallamos ROCK zenére. Ha mindenképpen hatásokat kéne említenem a banda könnyebb bekategorizálása végett, akkor már fentebb elhangzott Foreigner neve mindenképpen ebbe a sorba kívánkozik, de a Toto vagy Bruce Turgon másik bandája, a Shadow King "árnyéka" is felfedezhető a nótákon. A Foreigneri hatást az a tény is fokozza, hogy Lou Gramm és Philip Bardowell hangja eléggé hasonló, így még erősebb ez a párhuzam. Sokat töprengtem, hogy mely nótákat és miért pont azokat ragadjam ki a lemezről, mert ismét bekövetkezett az, hogy szinte az összes dalról hosszasan lehetne elemezgetve beszélni , úgyhogy ismét csak a személyes kedvenceimről szólnék pár szót, azokról a dalokról amik szerintem valamiért igazán különlegesek. Az egyik ilyen rögtön az album első dala, az In Your Wildest Dream, amihez egyébiránt klipp is készült. Közhely, de ilyen egy igazi lemezt nyitó nóta. Lüktető középtempója laza kis végtagmozgást idéz elő, amit követ a refrént hallva szinte önkéntelenül is bekövetkező énekelgetés. Nem tudom hányszor hallgattam meg ezt a szerzeményt, de mindig együtt énekeltem a sorokat Philippel. Becsapós alkotás a Make Me Believe, hiszen a kezdő riff és a hozzá megválasztott ritmus már-már hajlik a hard rock irányába és ebből kifolyólag már éppen rákészülne a hallgató egy kissé keményebb nótára, amikor gitárok visszafogottabbá válnák és háttértbe vonulnak, hogy átadják a helyet billentyűknek és a kitűnő énekhangnak a verzék alatt, kellemes bódultságot és melancholiát idézve elő, amit én a stresszes időkben nagyon tudok értékelni. Ámde a refrénnél visszatér a szikárabb gitárhangzás, és a keményebb riff, ami gyorsan kizökkent az előbb említett állapotból: a váltás árulkodik a dalszerző kreativitásáról. Ha a keménység és a visszafogottság kettősét említettem előbb, akkor ebbe a sorba kívánkozik a One Day is, amiben ügyes kis basszustémák is előtűnnek, valamint némileg magasabb sebességi fokozatra is kapcsolva, de a nóta így is megmarad a stílus keretei között. Ha aor, akkor nem maradhatunk könnyfacsaró balladák, szívszorító romantikus hangvételű szerzemények nélkül sem, erre remek példa például az I Live For You, ami tényleg egészen nyugodtan válthatna slágerré még ebben a zenei világban is. Még megemlítem a záró két tételt is amik szintén a kedvenceim közé tartoznak. Talán a "legharddabb" tétel a korongról a Path of Least Resistance, amire vígan headbangelhetünk, hiszen riffje és tempója erre száz százalékosan alkalmas, a jól eltalált gitárszóló tökéletesen illeszkedik a nótába, olyan igazi 80as évekbeli életvidám hangulatot árasztva magából. A névadó Places Of Power énekdallamai és remek felépítése miatt marad emlékezetes, no meg arról, hogy itt is egy akkora gitárszóló jön velünk szembe mint a Mount Everest. A hangzásról és keverésről röviden csak annyit említenék, hogy Dennis Ward. Aki nem tudja, kiről beszélek, sürgősen pótolja ezt a hiányosságot.
Legutóbbi hozzászólások