Dark Moor: Autumnal

írta garael | 2009.02.02.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Scarlet Records

Weblap: http://www.dark-moor.com

Stílus: Szimfonikus power metal

Származás: Spanyolország

 

Zenészek
Alfred Romero - ének Enrik Garcí­a - gitár Mario Garcí­a - basszusgitár Roberto Cappa - dob Vendég: Itea Benedicto - ének
Dalcímek
1. Swan Lake (Based on Tchaikovsky's ballet) 2. On the Hill of Dreams 3. Phantom Queen 4. An End So Cold 5. Faustus (Based on Goethe's drama) 6. Don't Look Back 7. When the Sun is Gone 8. For Her 9. The Enchanted Forest 10. The Sphinx 11. Fallen Leaves Waltz
Értékelés

A Dark Moor a latin szimfonikus metal éra egyik legfigyelemreméltóbb csapata: egyrészt remekül közvetítik a térségre jellemző emocionális összetevőket, másrészt ízlésesen és élvezhetően keverik a komolyzenei és musical elemeket, olyan, kissé barokkos hangzást produkálva, mely enyhe túldíszítettsége ellenére sem fordul giccsbe.

Az 'Autumnal' már a második lemeze a zenekarnak, melyen nem női szoprán keveri a hangjegyeket, Alfred Romero hangja szerencsére bírja a követelményeknek megfelelő "strapát", s ha nem is annyira operásan és tenorisztikusan, mint Fabio Lione vagy Olaf Hayer, de magabiztosan képviseli a gyakran nagy hangterjedelmet igénylő vokál-iskolát.

A zenei alap maradt, ami volt: alapvetően eurospeed dallamosság, mely elsődlegesen határozza meg a zenei világot, ehhez járul hozzá a már említett "szimfonika" és teátrális mézes-máz, mely által a kardcsörömpöltetést a zenekari árok karmesteri pálcájának suhogása váltja fel.

A komolyzenei elemeket persze a könnyedebb, "slágeres" érából választják a fiúk, ráadásul teszik mindezt olyan latinus derüvel, hogy a klasszikusok "speed-ritmusban" hatására csak az nem kezd el vigyorogva bólogatni, akit a "virus melancholicus" fertőzött meg. A jókedvű classic-csujjogatós attitűd már a kezdő számnál befigyel, amolyan spanyolos elánnal csapnak egyenest a közepibe a fiúk. Csajkovszkij Hattyúk Tavának főtémája még azok számára is ismerős és kedvelt lehet, kiknek a hátán áll fel a szőr az általános iskolai énekórák zenetörténelmi szemináriumainak emlékére. A zenekar aztán slágert varázsol a slágerből, hogy amolyan epikus vágta-folyamot rittyentsen az állóvízből - szinte hallani, ahogy a rút kiskacsából serkent fehér madarak headbangelve tapossák a habokat. A klasszikusok megidézése aztán folytatódik a következő számban - az Operaház Fantomját már több metal-brigád is univerzumába olvasztotta, a spanyolok inkább csak néhány taktusát idézik fel az ismert dallamoknak, kihagyván a szépség és szörnyeteg kettősének sanszát, ami talán nem is akkora nagy baj.

A Phantom Queen folkos metal-csárdása egy kissé lopkovárira sikeredett Nightwish témát takar, szerencsére nem annyira súlyosan, hogy rendőrért kiáltsunk: a kórusok ismerős futamainak hallatán csak akkor kezdünk el szélesebben vigyorogni, mikor Tarja szellemére őszi köd borul, a musicales hangulatvarázslat itt is remekül működik, csakúgy, mint a következő, An End So Coldban, mely a lemez abszolút slágere. A slágeres refrén kissé gótikus mellékzöngéje a derűs környezetben tud igazán kibontakozni, érdekes ambivalenciát teremtve a két stílus prior hangulati jellege között.

A Faustus ismét a Nightwish birodalom kapuit döngeti, jóllehet a folkos-klasszikus összetevők megadják az önálló karakterét a dalnak, majd a beklasszicizálódott Sonata Arcticát hallhatjuk. Itt kell megemlítenem, hogy a lemezen azért szerepel egy női operaénekes, aki adekvát hangulati aláfestésként képes kidomborítani a szimfonikus elemeket. A következő dal ugyanebben a hangulatban folytatja, némi keleties komorságot csempészve a dallamok közé, hogy aztán egy Vangelis-es szinti téma vezethesse fel a romantikus, filmzenei hangulatú For Her-t. A hasonló hangulatban és megközelítésben arcunkba vágódó két szerzemény után a lemez záró tétele instrumentális Waltzerként kanyarít amolyan hollywoodi teátrális végszót az őszi kalandozás befejező szakaszára.

Pontszám: 7.5