Last Autumn's Dream: Dreamcatcher

írta garael | 2009.01.25.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Escape music

Weblap: www.myspace.com/lastautumnsdream

Stílus: AOR

Származás: USA

 

Zenészek
Mikael Erlandsson - ének, billentyűs hangszerek Andy Malecek - gitár Marcel Jacob (Talisman) - basszusgitár, ritmus gitár Jamie Borger (Talisman) - dob
Dalcímek
Welcome (Intro) One By One Hold On To My Heart Frozen Flower Silent Dream Alarm Never Faraway Your Kind Of Loving The Last To Know When Love Strikes Down Who Needs Love? Me & You When Love Has Left Your Heart Hello Hello Hello (Bonus Track for Japan)
Értékelés

Jól bevált recepten ne változtass - vagy ha igen, akkor légy biztos benne, hogy szeretni fogják az új í­zeket. A Last Autumn's Dream amolyan aor/had rock allstar csapatként - a Talisman és a Fair Warning ajánlásával, valamint egy ifjú tehetség, az AOR pacsirta , Mikael Erlandsson énekes szerencsés egymásra találásából jött létre, hogy az európai dallamos rock jól meghatározott paneljeiből ismerős, ám í­zig-vérig élvezhető eleggyel öregbí­tsék a kontinens melodikus hí­rnevét. A Hunting Shadows és a Saturn Skyline cí­mű lemezeket megjelenésük évében ki sem lehetett robbantani a lejátszómból, s ez már csak azért is elismerésre méltó, mivel nem vagyok AOR fanatikusnak mondható, a lágy kidogozott dallamokat és a jól felépí­tett, ragadós refréneket jobban szeretem keményebb környezetben élvezni, ahol a riffek kissé karakteresebb módon határozzák meg a zenét: a banda azonban annyira érzi a slágerteremtés lényegét, hogy képtelenség ellenállni a cukormázas refrének permanens áradásának. Persze vannak, akik túl "nyálasnak" találják ezt a fajta muzsikát - nos, azok mostani lemezükért sem fogják megszeretni a srácokat: ha lehet, egy leheletnyit még inkább az AOR felé elmozdulva csökkentették a riffek "erejét", hogy a dallamok közérthetősége úgy borí­tsa el a szerzeményeket, mint cukormáz a dobostorta tetejét. Az olyan, szinte a hetvenes évek francia szentimentális filmjeinek zenéjét idéző slágerbomba, mint a Silent Dream, vagy a Never Faraway valószí­nűleg anyut is dudorászására kényszerí­theti, és még a vágtásabb dalokból áradó energia is inkább származik a dallam erejéből, mintsem a gitárok fifikás rifforientációjából. A billentyű meghatározó szerepet kapott, néhol kissé a hetvenes évek, néhol a zongora által az emlí­tett mozis éra hangulatát biztosí­tva - persze a szuperszonikus hangzás markánsan biztosí­t bennünket, hogy ez bizony az új évezred AOR-ja. Érdekes módon több szerzemény is erős deja vu-t ébresztett bennem: a Hello, Hello, Hello a tavalyi év nagy robbanását idéző TNT hasonló cí­mű szerzeményét idézi, - ugyanaz a Beatlesből származó feeling - , persze egy kis skandináv í­zzel feltuningolva az angol pudingot - , a Your Kind Of Lovin pedig a Judas Priest Nostradamus lemeze cí­madó dalának alapriffjére épülve okozott némi derültséget ( nem hiszem, hogy Halford konzutált volna Erlandsson mesterrel). Az optimizmus most is süt a dalokból, az a játékos, bohókás könnyedség, ahogy a Rolling Stones Satisfactionjának alapriffjét oltják saját világukba, példa értékű, még akkor is, ha az esetleges ősfanok blaszfémiát kiáltanak.

Pontszám: 8