Extreme: Saudades De Rock

írta szakáts tibor | 2008.08.15.

Megjelenés: 2008. 08. 12.

Kiadó: Open E Records

Weblap: www.extreme-band.com

Stílus: extrém

Származás: USA

 

Zenészek
Gary Cherone - ének Nuno Bettencourt - gitár, vokál Pat Badger - basszusgitár, vokál Kevin Figueiredo - dob, percussion
Dalcímek
Star Comfortably Dumb Learn To Love Take Us Alive Run Last Hour Flower Man King Of The Ladies Ghost Slide Interface Sunrise Peace (Saudade) európai bonusz: Americocaine (1985 demo version)
Értékelés

Mivel hőseink igen régen jelentkeztek új albummal, sőt egyáltalán életjelet sem tegnap adtak utoljára létezésükről a széles nagyvilágnak, ezért kezdjük egy kis történelemmel. A zenekar alakulása 1985-re tehető, de csak 1989-ben jelent meg első albumuk, melyet saját magukról neveztek el. Az igazi nagy áttörés 1990-ben jött, az azóta kultikussá vált Pornograffitti cí­mű lemezzel, ami kétszeres platina lett az Államokban. Ezt még két album követte, melyek közül az 1992-es Sides To Every Story ért még el sikereket, majd az 1995-ös Waiting for the Punchile után bele is álltak a földbe. Gary Cherone-t elcsábí­totta az akkor énekes gondokkal küzdő Van Halen, de ez a kapcsolat nem lett gyümölcsöző. A csapat különböző felállásokban kétszer is megpróbált visszatérni, de maradandó eredménye nem lett ezeknek. Idén úgy döntöttek, ami eddig felgyülemlett bennük, most kiadják magukból egy nagylemezzel. Bevallom, vegyes érzelmekkel ültem neki a korong meghallgatásának. Már napok óta itt hevert az asztalomon, amikor végre rászántam magam. Na, azóta nem tudom kivenni a lejátszómból. Ezzel el is árultam magam, de nem is tudok úgy beszélni vagy í­rni erről az anyagról, hogy ne kezdjek rögtön lelkesedni. Egy igen lassú, ám annál szebb vokállal indul a Star, ami aztán meg is adja az alaphangját a lemeznek. Olyat zúznak benne, ami azt sejteti, itt nem lesz mókamiki. Ha lehet mondani, a Comfortably Dumb kezdése is rátesz még egy lapáttal, de a versében már lehet érezni itt azért nem pusztán egy rock vagy metal lemezről beszélünk. A szaggatott és kimért dobtémákkal megadják az alapját a lemez további menetének. Learn To Love-nál aztán végkép eldől számomra miért is hí­vják ezt a zenekart Extreme-nek. Szinte összetéveszthetetlen a stí­lusuk még most is. A következő Take Us Alive-nál repül le először az ékszí­j nálam. Akkora mississippi feeling mint a ház, olyan dallamos refrénnel, amire minden texasi "suttyó" beindulna egyből. Mi tagadás én is majdnem táncra perdültem. Csak a körülöttem lévők jelenléte akadályozott meg ebben, viszont az í­róasztal oldalát szétrúgtam. Egyértelmű koncertsláger lesz, nagyon-nagyon sokáig. Mire felocsúdtam, a Run hallatán rájöttem, ezen a lemezen nem lesz két egyforma szám. Igazán nem is tudom, mihez hasonlí­tsam? Talán az Extreme-hez, ha lehet... A hatodik, Last Hour cí­mű dalnál jutunk el először egy lassútémához, ami igen jól esik a fülnek az előzők hallatán. Persze ez is csak foltokban nyugtat meg, mert valójában a refrénében egy igen húzós blues kerekedik belőle. Aztán jön az újabb hidalás. A Flower Man szörfpunkos témáját nem is igazán tudom hova tenni. Ez még a Green Day-nek is javára vált volna. Mi jöhet még? Egy igen húzós dobtémával érkezik a King Of The Ladies, aminek elbeszélő verséje, inkább hasonlí­t egy rapzenekar stí­lusához, mint egy rockcsapathoz, de a refrén aztán megint letépi a fejem. A Ghost-al aztán tényleg elérünk egy lassú dalhoz, vagy inkább azt mondom lassabb dalhoz. Itt már nem mehetek el szó nélkül Gary Cherone teljesí­tménye mellett. Elképesztő dolgokat énekel ezen az albumon. Nagyon sajnálom, hogy a Van Halen fiaskó után kicsit befáradt, mert hozzá hasonló énekes kevés van. Azt kell mondjam, szinte mindent el tud énekelni. Hangja az évek során, az arcberendezéséhez igazodott. Érces, érett, mégis érzéki. A Slide a hetvenes évek elborult témáival operál, ahol Nuno Bettencourt gitáros játéka mellett nem tudok szó nélkül elmenni. Persze nem csak itt, hanem a korong összes dalában fantasztikus a teljesí­tménye. Ha Gary-re azt mondtam, mindent el tud énekelni, akkor ez Nuno-ra is igaz. Ő pedig mindent el tud gitározni. Az anyag vége felé jön az 2008-as More Than Words (ugye mindenki emlékszik rá), az Interface. Egyértelmű sláger! A soron következő Sunrise egy hosszabb hangvételű nóta, talán nem is annyira illik ide, de ettől függetlenül nagyon kellemes és változatos dal. A záróakkordként előadott Peace szintén nem rövid mű. A kissé lennoni, egy zongorával előadott dalnak, még az énektémája is tiszteleg a nagy békepárti előd előtt. Később a zenekar is beszáll, ami csak szí­nesí­ti a művet. Méltó befejezése ennek a kiválóra sikerült anyagnak. Európa bonuszt is kapott az Americocaine, 1985-öt, valószí­nűleg újrakevert demováltozatával. Kihagytam volna.

Pontszám: 10