Dark Quarterer: Symbols

írta Tomka | 2008.07.19.

Megjelenés: 2008

Kiadó: My Graveyard Productions

Weblap: www.darkquarterer.com

Stílus: epikus progresszí­v rock

Származás: Itália

 

Zenészek
Gianni Nepi - ének, basszusgitár Francesco Sozzi - gitár Paolo Ninci "Nipa" - dob Francesco Longhi - billentyű
Dalcímek
1. Wandering In The Dark 08:58 2. Ides Of March 11:30 3. Pyramids Of Skulls 14:55 4. The Blind Church 10:45 5. Shadows Of Night 13:43 6. Crazy White Race 09:00
Értékelés

...a hajnal ködös fénye vetül a tájra; még sötét van. Fekete szombat hangulatát árasztó, ódon és füstölőkkel teli templomi illat terjeng a levegőben, amelyet a monumentális, ortodox katedrális betört, kopott ablakain beszűrődő, megtört fénypászmák világí­tanak meg. Egy elfeledett, halottnak hitt utazó alakja emelkedik ki a félhomályból, kinek sötét, bí­borvörös palástja takarja el erős csontozatú arcát. Melyre a jogos örökségért folytatott harc kilátástalan küzdelmének reménytelensége ellenére is elszánt vonások ülnek ki. Habár ő maga kis, sötét tónusok által körülölelt körben közeledik, megjelenésével párhuzamosan mégis mintha feljebb vánszorgott volna a Nap a horizonton: melengető, aranysárga szí­nek játszadoznak az őt körülvevő tárgyakon. Karizmatikus és robosztus alakja kétséget sem hagy származása felől: az olasz királyok nemes vére csörgedezik benne. Találmányának hordereje feledt nem lehet könnyedén átsiklani: az epikus és progresszí­v zene első ötvözőjének vallja magát. Aki esetleg kételkedne benne, villámló nietzschei tekintete előtt kénytelen meghajolni. Tartózkodó, rezignált jelleme mindössze 5-6 évente veszi a fáradtságot ahhoz, hogy megmutassa magát az ő eszméit és nézeteit túlhaladó világnak, hogy lejöjjön magányának hegyéről. Ám szigorú elvrendszeréből egy jottányit sem engedve, még a mai napig is büszkén lobogtatja a 70-es évek zászlaját. Azonban ha misztikus körvonalai felbukkannak a sötétből, jelenléte okán túlcsorduló, ám mégis finoman tolmácsolt érzelmek egész hada virágzik ki, és kel életre. Érettséget sugárzó, komoly jelleméből fakadóan a fennkölt szellemiség légköre lengi be ezen érzelmeket, amelyek különböző hangulatok álruhájába bújnak, lényegüknél fogva azonban rokon lelkek. Az ismeretlen által felélénkí­tett fantázia asszociációs képei bukkanhatnak fel lelkünk fehér vetí­tővásznán, mesterünk kí­méletlenül tekintete alatt. Ezen közhelyek biztosí­totta általános szférába mindenki beletöltheti saját ví­ziót, félelmeit, érzéseit: nem hiába tűnik úgy, mintha ez a titokzatos figura az élet titkának birtokában állna előttünk, magabiztosan, az idő sodrával szembeszállva, miközben egy árva szó sem hagyja el ajkait. Arcát már szarkalábak tarkí­tják, haja kezd őszbe csavarodni, ez azonban a kiérdemelt tekintély érzetével ruházza fel alakját. Ennek köszönhetően azonban nem lehet eldönteni, hogy halvány, a gyermek örökké kutató játékosságát sugalló, bölcs mosoly bujkál-e szája sarkában, amely látszólag éles ellentétben áll kimért eleganciával fellépő jellemével, vagy pedig csupán az érdes arcvonások űzik az érzékekkel káprázatba fúló játékaikat. Mintha szólásra nyitná ajkait: vagy ez is csupán illúzió lenne? Szinte hallani az ősinek tűnő aranykorok messzi távlatokba repí­tő meséit, melyek örvénylő izgalma könnyedén meggyőz akárkit, hogy akkor még igenis léteztek a hősök, még lehetett bennük hinni: még létezett a tragédia magasztos érzelmekkel teli szelleme. Ehelyett azonban éles nevetés tölti be a hatalmas termet, amely a falakról visszaverődbe visszhangzik, megsokszorozódik, majd millió darabra törik... Nincs mit tenni: ideje belépni a szikár tények világába, még ha ez szerény jellemzési lehetőséget is biztosí­t egy olyan absztrakt művészeti ág számára, mint amilyen a zene. A Dark Quarterer 1973-ban alakult, és azóta terjeszti kitartóan a 70/80-as évek szellemiségét a zenei univerzumban, még ha ez esetében jócskán lehatárolt is, ugyanis az olasz trió ezen idő alatt mindössze 5 nagylemezt bocsájtott rögös útjára. Állí­tásuk alapján ők az epikus progresszí­v rock/metal feltalálói - tekintve azonban, hogy bizonyí­tékként szolgáló hanghordozóval mindössze 1987-ben jelentkeztek először, a kérdés tárgytalannak tekinthető. Az azonban már korántsem, hogy a zenekar ténylegesen ezt a stí­lust műveli, méghozzá pedáns körültekintéssel, kiváló minőségben. Zenéjüket körülbelül a Yes és a Black Sabbath örökérvényű muzsikájának szimbiózisaként lehetne jellemezni. Ennek esszenciáját a játékos progresszivitás és a monumentális, nemes, felemelő és fennkölt, eleganciát sugalló, epikus doom metal összeegyeztetése adja. Felmerülhet azonban a kérdés: vajon lehet-e progresszí­v egy múltidéző kí­sérlet 2008-ban, a szó hagyományos értelmében? Talán paradoxonnak tűnik, de egy szempontból a válaszunk lehet a kategorikus igen. A mai, gyors lefutású trendek, és új stí­lusok világában nagyon kevesen emlékeznek meg, és állí­tanak emlékművet a 20 évvel korábbi muzikális eredményekről. A "nagyokon" kí­vül sajnálatos módon igencsak korlátozott számban találkozhatunk ezt az értéktelí­tett zenei közeget életben tartó zenekarokkal. De térjünk vissza a kuriózumszámba menő zene tárgyalásához. Milyen is ez a speciális keverék? Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a már emlí­tett referenciákra emlékeztető motí­vumok többnyire egymást felváltva, de szervesen egymásba épülve alakí­tják ki nagy í­vű zenefolyamukat. Az egy óra feletti játékidővel rendelkező lemezen mindössze 6 szám kapott helyet: ez is jól jelzi, hogy az egyes dalokon belül bőven jut idő a különböző témák kifejtésére. Ennek megfelelően a számok alapja általában egy lassan, akár komótosan kibontakozó, monumentális doom téma, amely az epikus í­vet hivatott biztosí­tani a dal szerkezetében. Erre épülnek rá a - ha nem is black sabbathi, de annak irányába mutató - riffek, illetve a szintetizátor sokszor önálló életet élő, néhol akár jazzes, improvizatí­v betéteket is felvonultató dallamai, sokszor kiegészülve a kórusok felemelő háttérénekével. Az alapszerkezet pedig a Yes klasszikus korszakára jellemző, rengeteg tempó- és témaváltással operáló, billentyű- és gitárszólókban bővelkedő hozzáállásával, illetve a hangsúlyosan ismételgetett, a repetití­v felhasználás által kifejtett zenei motí­vumokkal bővül ki. Mindezt rendkí­vüli játékossággal valósí­tják meg, ugyanis képesek törés nélkül, szinte egyik pillanatról a másikra váltani át egy közvetlen érzékiséggel megáldott, lassú betétről egy, a katedrálisok fenyegető súlyát megidéző doom témába. Talán mondani se kell, hogy Gianni Nepi énekes hangja is illeszkedik a "kor" követelményeihez. Ugyanis egy érzelmekkel telí­tett, kifejező orgánumról van szó, amely a magas tartományokban is ugyanilyen magabiztossággal mozog. Hangjában olvadnak össze a fent bemutatott attitűdök: a filmzenékre jellemző hatásorientált szemléletmód, amely érzelemfelfokozó nyí­ltsággal dolgozik, illetve a progresszivitásnak azon távolságtartó válfaja, amely a motí­vumok állandó variálgatása miatt többnyire nem kerül érzelmileg elmélyült kapcsolatba az egyes témával. Mindez a monumentalitás tragikum iránti fogékonysága/érzékenysége folytán nyeri el létjogosultságát: csak egy, a tragédiát elismerő világban lehetnek még mélyen átélhető emóciók. Itt van szükség az érzelmek skálájára, és a védekezi mechanizmus működéséből fakadó hárí­tásra egyaránt. Ennek fényében talán a témaválasztás se olyan meglepő: az együttes dalszövegei mindig is a rómaiak múló dicsőségével foglalkoztak. Ebbe a sorba illeszkedik pregnánsan az intimen érzéki énektémával induló, majd szólóhegyekbe torkolló Ides of March, és a galoppozást is felvonultató Pyramid of Skulls. A lemez legéleterősebb, nagyfokú vitalitással rendelkező darabja a nyitó Wandering In The Dark, amely a legtöbb metalra emlékeztető momentummal bí­r, refrénközpontúságának és kiemelt énekdallamainak köszönhetően. A "keményebb vonalat" az egészséges, szaggatott gitártémákat piedesztálra emelő, és azokat könnyed billentyűfutamokkal kombináló Shadows of the Night képviseli, mí­g a tisztán játékos felfogást a záró Crazy White Race karneváli ünnepélyessége reprezentálja. A sötét, érzelmes tónus sem maradhat ki a sorból: ezért a The Blind Church felelős, egy igazi doom ballada, amely a Pink Floydra emlékeztető női vokálokat is felvonultat - a muzikális időutazás iskolapéldája.

Pontszám: 8