Dreamtale: Phoenix

írta Tomka | 2008.07.16.

Megjelenés: 2008

Kiadó: Oy Motley Ltd.

Weblap: www.dreamtale.org

Stílus: europower metal

Származás: Finnország

 

Zenészek
Erkki Seppänen - ének (2007-) (Made In Iron, Tuiran Miliisi, KYPCK, Ruinside, Russian Rock Project) Rami Keränen - gitár (1999-) (ének 1999-2002) Seppo Kolehmainen - gitár (2007-) (Ruinside) Pasi Ristolainen - basszusgitár (2002-) Akseli Kaasalainen - billentyű (2006-) Arto Pitkänen - dob (2007-)
Dalcímek
1. Yesterday's News 03:32 2. Eyes Of The Clown 04:43 3. Payback 04:44 4. Failed States 03:49 5. Take What The Heavens Create 02:53 6. Great Shadow 05:15 7. No Angels No More 03:49 8. Faceless Men 04:16 9. Firebird 03:47 10. The Vigilante 04:46 11. Lady Dragon 4:15 12. Between Love And Hate 4:04
Értékelés

A Dreamtale neve sokak számára bizonyára csupán foszladozó emlékképként él memóriájában, jobb sorsra érdemes együttesek közé sorolva a klisétömegben könnyedén beolvadó névvel rendelkező zenekart. Mindez nem is meglepő annak fényében, hogy finn honfitársaink a hí­rhedt europower metalnak azt a sokak által művelt válfaját képviselik, amely a Stratovarius, de még inkább a Sonata Arctica farvizein evezve próbál megélhetési alapot biztosí­tani a maga számára. Ilyen jellegű próbálkozásokkal pedig, mint tudjuk, Dunát lehet rekeszteni. Ezzel párhuzamosan pedig, a műfajjegyekhez való szigorú ragaszkodás miatt gyakran egy laza kézlegyintéssel intézik el a fiatalos lelkesültség által túlfűtött próbálkozásokat, az individuális jellemvonások hiánya miatt pedig súlyos esztétikai értékí­téletek alatt görnyedeznek egész életükön keresztül. Pedig az adott stí­lusok kategorizáló, és ezzel együtt gyakran beskatulyázó ismérvei mellett minden zenének van egy nagyon fontos jellemvonása, amely a stí­lusokon kí­vül pozí­cionálja magát: ez pedig nem más, mint a hangulati elem. Lehet egy együttes akármilyen egyedi, ha nem rendelkezik sajátos arculatú atmoszférával, "nyelvújí­tó" törekvéseik is borí­tékoltan kudarcba fulladnak. Ellenben egy "klisé újrafelhasználási üzemként" működő együttes is rendelkezhet elbűvölő bájjal, fokozatosan adagolt atmoszféra injekciók folytán. Mindennek a lehetősége eleve adott a már emlí­tett, a naivitást - bátor fogalmazásban - életszemléletté emelő (vagy akinek jobban tetszik: degradáló) europower stí­lusban, hiszen a könnyed súlyú és feltűnően populáris dallamok, illetőleg a gyors, szinte szárnyaló tempó az önfeledt - mondhatjuk nyugodtan: ártatlan - öröm adekvát zenei tükörképe. Ez pedig már, önmagában, egy potenciális hangulati elem! Első két lemezükön még csupán ennek mentén mozogva - minőségileg maximalizálva a lehetőségeket - hoztak tető alá felettébb kellemes hallgatnivalót, az előadott fantáziamesékkel egyenrangú muzikális közegben. Ennek ellenére nem kí­sérte egyenletes - akár zenei, akár elismerésbeli - emelkedés az együttes működését, ugyanis nagymértékű "népvándorlási folyamatok" próbáját kellett kiállniuk: mára már csupán a banda motorja, Rami Keränen gitáros az egyetlen eredeti tag. Csak a 2005-ös Difference album óta 3 új zenész érkezett: reméljük azonban, hogy ezúttal stabil marad a tagság, ugyanis úgy látszik a srácok végre megtalálták - relatí­v mércével mért - saját hangjukat. Ennek persze megvoltak már a zenei előzményei, í­gy az idei lemez cí­me "csak" az emberhiány okozta válságból való feltámadást jelképezi, igazából a 2005-ös album neve valóban beszédes. A Difference ugyanis ténylegesen lényeges változtatásokat hozott a banda életében, egy í­géretes oldalvágányra terelve a muzikális folyamatok irányát. A szintetizátor jelenlétének ebben a stí­lusban mindig is kiemelt fontosságot tulajdoní­tanak: dominanciájának mértéke ugyanis, ha nem is egyenes arányosságban, de szoros összefüggésben van a zene már sokat emlegetett könnyedségével. A Dreamtale újí­tásának erénye a hangszer alkalmazásában bekövetkező attitűdváltásból fakad, az újí­tás elismertsége pedig ezen váltás mértékletességéből. Nevezetesen, ezt a sokszor dallammotí­vumok terén is vezérszerepet betöltő hangszert egy "elektronikusabb" formában alkalmazzák, amolyan "mulatós" power metal világot teremtve meg ezzel. Az ilyen jellegű nótákban a szigorú ritmizáltsággal rendelkező billentyűtémák tagolják az egész dal szerkezetét: pulzáló ütemeik diktálják a tempót. Ezen motí­vumok azonban fémzenei közegbe ágyazván egy menetelős, himnikus jelleget kölcsönöznek a muzsikának. Mintha csak a Sabatonban a szintetizátor szolgáltatná a ritmust, egyben azonban megfelelve a zenei alapelem minőségében jelenlévő epikusság követelményének is. A finnek is tudják, hogy igen veszélyes terepen egyensúlyoznak: egyrészről előnyükre szolgálhat ez a változtatás, hiszen ebben a stí­lusban a popularitás sosem volt hátrány, másrészről azonban a kényes és finnyás í­zlésvilágú rocker nemzedék könnyen elfordulhat ettől a közegidegen összetevőtől. Szerencsére a hangszer használatát nem szabályozzák szigorúan, í­gy megtartják hagyományos, aláfestő, kontinuus folyamként funkcionáló "függönyként" is, amely kellemesen andalí­tó érzetet kölcsönöz a zenének. Habár már az eggyel korábbi albumon is találkozhattunk ezzel a szemlélettel, teljes pompájában a Phoenixen teljesedett ki, ahol minőségbeli csiszolódást is tapasztalhatunk. Valószí­nűleg köszönhető ez annak is, hogy az új énekes, Erkki Seppänen nem csak hangi adottságai alapján illeszkedik jól az együttesbe, hanem dalszerzői tekintetben is, ugyanis a legtöbb dalt közösen jegyzik Keränenel. Ennek köszönhetően a lemez lényegében egy slágerantológia, dallamosabbnál dallamosabb számokkal. Kötelező ujjgyakorlatként hozzák az olyan nótákat, amelyekre az epikus, nagy í­vű, melodikus jelzőket és szinonimáiknak hadát lehetne elpuffogtatni, ám nem érdemes, hisz ezek a dalok egyszerűségükben beszélnek önmagukért. A régi vonalas, speed metal elemeket is beolvasztó darabok, mint az Eyes of the Clown, az egekben szárnyaló refrénnel megáldott Firebird, vagy a himnikus The Vigilante felváltva keverednek a még ezeknél is direktebb, "elektronikus" megoldásokkal operáló számokkal (gondoljunk csak a Failed Statesre, és nyitányára). Persze a biztos siker akkor jön, ha még ezt a kettőt is ötvözzük, ebből születik meg a kislemezes nóta: Take What The Heavens Create. Ezúttal lüktető ütemek és mézédes dallamok a sikerrecept kizárólagos összetevői. Akad itt azért még középtempós, szaggatott gitártéma által vezérelt dal is (Payback, Great Shadow), és persze a melodikus power metal albumokról elmaradhatatlan lí­rai is megbújik, a kor követelményeinek megfelelően női énekkel, hogy tovább fokozhassák az érzelmességet (azaz a túlzásba vitt érzékiséget) a No Angels No More képében. Csupán a bugyután otromba borí­tó rontja el az összképet, ráadásul egy unikornist állí­tva a középpontba, még egy kis képzavart is eredményez a műanyag lángoktól egyébként is megszeppent rajongóban...

Pontszám: 7