Dreamtale: Phoenix
írta Tomka | 2008.07.16.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A Dreamtale neve sokak számára bizonyára csupán foszladozó emlékképként él memóriájában, jobb sorsra érdemes együttesek közé sorolva a klisétömegben könnyedén beolvadó névvel rendelkező zenekart. Mindez nem is meglepő annak fényében, hogy finn honfitársaink a hírhedt europower metalnak azt a sokak által művelt válfaját képviselik, amely a Stratovarius, de még inkább a Sonata Arctica farvizein evezve próbál megélhetési alapot biztosítani a maga számára. Ilyen jellegű próbálkozásokkal pedig, mint tudjuk, Dunát lehet rekeszteni. Ezzel párhuzamosan pedig, a műfajjegyekhez való szigorú ragaszkodás miatt gyakran egy laza kézlegyintéssel intézik el a fiatalos lelkesültség által túlfűtött próbálkozásokat, az individuális jellemvonások hiánya miatt pedig súlyos esztétikai értékítéletek alatt görnyedeznek egész életükön keresztül. Pedig az adott stílusok kategorizáló, és ezzel együtt gyakran beskatulyázó ismérvei mellett minden zenének van egy nagyon fontos jellemvonása, amely a stílusokon kívül pozícionálja magát: ez pedig nem más, mint a hangulati elem. Lehet egy együttes akármilyen egyedi, ha nem rendelkezik sajátos arculatú atmoszférával, "nyelvújító" törekvéseik is borítékoltan kudarcba fulladnak. Ellenben egy "klisé újrafelhasználási üzemként" működő együttes is rendelkezhet elbűvölő bájjal, fokozatosan adagolt atmoszféra injekciók folytán. Mindennek a lehetősége eleve adott a már említett, a naivitást - bátor fogalmazásban - életszemléletté emelő (vagy akinek jobban tetszik: degradáló) europower stílusban, hiszen a könnyed súlyú és feltűnően populáris dallamok, illetőleg a gyors, szinte szárnyaló tempó az önfeledt - mondhatjuk nyugodtan: ártatlan - öröm adekvát zenei tükörképe. Ez pedig már, önmagában, egy potenciális hangulati elem! Első két lemezükön még csupán ennek mentén mozogva - minőségileg maximalizálva a lehetőségeket - hoztak tető alá felettébb kellemes hallgatnivalót, az előadott fantáziamesékkel egyenrangú muzikális közegben. Ennek ellenére nem kísérte egyenletes - akár zenei, akár elismerésbeli - emelkedés az együttes működését, ugyanis nagymértékű "népvándorlási folyamatok" próbáját kellett kiállniuk: mára már csupán a banda motorja, Rami Keränen gitáros az egyetlen eredeti tag. Csak a 2005-ös Difference album óta 3 új zenész érkezett: reméljük azonban, hogy ezúttal stabil marad a tagság, ugyanis úgy látszik a srácok végre megtalálták - relatív mércével mért - saját hangjukat. Ennek persze megvoltak már a zenei előzményei, így az idei lemez címe "csak" az emberhiány okozta válságból való feltámadást jelképezi, igazából a 2005-ös album neve valóban beszédes. A Difference ugyanis ténylegesen lényeges változtatásokat hozott a banda életében, egy ígéretes oldalvágányra terelve a muzikális folyamatok irányát. A szintetizátor jelenlétének ebben a stílusban mindig is kiemelt fontosságot tulajdonítanak: dominanciájának mértéke ugyanis, ha nem is egyenes arányosságban, de szoros összefüggésben van a zene már sokat emlegetett könnyedségével. A Dreamtale újításának erénye a hangszer alkalmazásában bekövetkező attitűdváltásból fakad, az újítás elismertsége pedig ezen váltás mértékletességéből. Nevezetesen, ezt a sokszor dallammotívumok terén is vezérszerepet betöltő hangszert egy "elektronikusabb" formában alkalmazzák, amolyan "mulatós" power metal világot teremtve meg ezzel. Az ilyen jellegű nótákban a szigorú ritmizáltsággal rendelkező billentyűtémák tagolják az egész dal szerkezetét: pulzáló ütemeik diktálják a tempót. Ezen motívumok azonban fémzenei közegbe ágyazván egy menetelős, himnikus jelleget kölcsönöznek a muzsikának. Mintha csak a Sabatonban a szintetizátor szolgáltatná a ritmust, egyben azonban megfelelve a zenei alapelem minőségében jelenlévő epikusság követelményének is. A finnek is tudják, hogy igen veszélyes terepen egyensúlyoznak: egyrészről előnyükre szolgálhat ez a változtatás, hiszen ebben a stílusban a popularitás sosem volt hátrány, másrészről azonban a kényes és finnyás ízlésvilágú rocker nemzedék könnyen elfordulhat ettől a közegidegen összetevőtől. Szerencsére a hangszer használatát nem szabályozzák szigorúan, így megtartják hagyományos, aláfestő, kontinuus folyamként funkcionáló "függönyként" is, amely kellemesen andalító érzetet kölcsönöz a zenének. Habár már az eggyel korábbi albumon is találkozhattunk ezzel a szemlélettel, teljes pompájában a Phoenixen teljesedett ki, ahol minőségbeli csiszolódást is tapasztalhatunk. Valószínűleg köszönhető ez annak is, hogy az új énekes, Erkki Seppänen nem csak hangi adottságai alapján illeszkedik jól az együttesbe, hanem dalszerzői tekintetben is, ugyanis a legtöbb dalt közösen jegyzik Keränenel. Ennek köszönhetően a lemez lényegében egy slágerantológia, dallamosabbnál dallamosabb számokkal. Kötelező ujjgyakorlatként hozzák az olyan nótákat, amelyekre az epikus, nagy ívű, melodikus jelzőket és szinonimáiknak hadát lehetne elpuffogtatni, ám nem érdemes, hisz ezek a dalok egyszerűségükben beszélnek önmagukért. A régi vonalas, speed metal elemeket is beolvasztó darabok, mint az Eyes of the Clown, az egekben szárnyaló refrénnel megáldott Firebird, vagy a himnikus The Vigilante felváltva keverednek a még ezeknél is direktebb, "elektronikus" megoldásokkal operáló számokkal (gondoljunk csak a Failed Statesre, és nyitányára). Persze a biztos siker akkor jön, ha még ezt a kettőt is ötvözzük, ebből születik meg a kislemezes nóta: Take What The Heavens Create. Ezúttal lüktető ütemek és mézédes dallamok a sikerrecept kizárólagos összetevői. Akad itt azért még középtempós, szaggatott gitártéma által vezérelt dal is (Payback, Great Shadow), és persze a melodikus power metal albumokról elmaradhatatlan lírai is megbújik, a kor követelményeinek megfelelően női énekkel, hogy tovább fokozhassák az érzelmességet (azaz a túlzásba vitt érzékiséget) a No Angels No More képében. Csupán a bugyután otromba borító rontja el az összképet, ráadásul egy unikornist állítva a középpontba, még egy kis képzavart is eredményez a műanyag lángoktól egyébként is megszeppent rajongóban...
Legutóbbi hozzászólások