Children of Bodom: Blooddrunk

írta Tomka | 2008.05.11.

Megjelenés: 2008

Kiadó: Spinefarm Records

Weblap: www.cobhc.com

Stílus: ?

Származás: Finnország

 

Zenészek
Alexi "Wildchild" Laiho - ének, gitár (1997-) (ex-Impaled Nazarene, Kylähullut, Sinergy, ex-Thy Serpent, Warmen(Guest), Godsplague(Guest)) Roope Latvala - gitár (2003-) (ex-Dementia (Fin), ex-Latvala Bros, Nomicon, Sinergy, ex-Stone, Walhalla (Fin), ex-Waltari, Soulgrind (Fin), Warmen(Guest), Shaman (Fin) (Sessions)) Janne "Warman" Wirman - szintetizátor (1997-) (Kotipelto, ex-Masterplan, Warmen, ex-Ari Koivunen) Henkka T. "Blacksmith" Seppala - basszusgitár (1997-) (ex-Aivokasvain) Jaska W. Raatikainen - dobok (1997-) (ex-Evemaster, Gashouse Garden, ex-Virtuocity)
Dalcímek
1. Hellhounds On My Trail 03:58 2. Blooddrunk 04:05 3. LoBodomy 04:24 4. One Day You Will Cry 04:05 5. Smile Pretty For The Devil 03:54 6. Tie My Rope 04:14 7. Done With Everything, Die For Nothing 03:29 8. Banned From Heaven 05:05 9. Roadkill Morning 03:32 Total playing time 36:46
Értékelés

Ki gondolná, hogy bejáratott klisé és kreatí­v egyediség kéz a kézben tud járni? Ne adj isten: addig nem látott újdonságot létrehozni, ami a mostani, trendek által fenntartott metal szí­ntéren epigonok hadát képes életre kelteni? A Children of Bodom újfent megtalálta a sokak által használt, ám oly sokszor az elfeledett polcokon ragadt, poros magányt élvező receptet: a különböző, első ránézésre összeférhetetlennek tűnő stí­lusok keverése roppant triviális, ám kétségkí­vül rizikós ötlet. Ennek ellenére finn barátainknak sikerült eltalálni a minden mesterműhöz nélkülözhetetlen, megfelelően felépí­tett arányokat: egy csipetnyi black metal, egy jó adagnyi, a hörgés családjába tartozó vokalizálás, és a fő alapanyag: power metal egy kis thrash fűszerrel keverve, amolyan klasszikus zenei ihletettségű körí­téssel tálalva. Hiába, a zsenialitás mindig az egyszerű direktség formájában nyilvánul meg. Úgy látszik azonban, hogy napjainkban egyre könnyebb letérni a jól kitaposott ösvényről: lassan sikk lesz stí­lusteremtő vállalkozást vezetni. Ha a sikamlós pénzszag folytán csúszik meg egyesek lába a kacskaringós ösvényeken, hát istenem, meg lehet bocsájtani. Amikor azonban tudatos muzikális koncepció okán jön a ballépés, akkor már talán nagyobb a baj: talán eltűnt a kreativitás, a művészi tőke? Szükségszerű volt a változás, a "fejlődés", vagy pedig kiapadt a forrásví­z? Vagy csupán egyszerűen a zenei irányvonal korrekciójáról van szó, ami csak a nagy szemöldökű, szigorú és villámló tekintetű kritikus torkán hivatott fennakadni, hogy megfullassza az okoskodókat? Ilyen, és ehhez hasonló kérdésekkel szembesült jelen recenzió szerzője az olyannyira várt új Bodom lemez kapcsán: ám mindenekelőtt le kell szögezni, hogy kritikusunk nem áll vaskalaposan a kedvencek stí­lusváltásához sem (lásd: új In Flames lemez). Nem kell felesleges köröket lefutni, hangzatos szavakkal önmegtagadásról, vagy a zene szakma pénzközpontúságáról szónokolva. Ám nem szabad abba a hibába sem esni, hogy mindenek felett álló kedvencünk esetében nem vagyunk képesek a trónfosztásra: csak keményen, véres-részegen essünk neki ez esetben a feladatnak! Kezdjük az elején, vagyis ugorjunk a közepére: a 2005-ös Are You Dead Yet? -el alapvetően még semmi baj nem volt, hiába osztotta meg a rajongókat olyannyira. Tipikus "botrányalbumos" eset, ahol mindenképpen kénytelenek vagyunk elfogadni a szubjektí­v értékí­télet alkotás létjogosultságát, és az ebből adódó, radikális véleménykülönbségeket. Ennek ellenére nem szabad elfelejteni, hogy az az album még korántsem volt "halott": beteljesí­tette azt, amire vállalkozott - nevezetesen egy perfekt modern metal albumot tett le az asztalra, annak minden hátrányával és előnyével együtt. Lehet a múlt szembeköpéséről beszélni, csak éppenséggel nem érdemes: az In Your Face vagy a Living Dead Beat még a maguk naiv, és torzí­tott egyszerűségükben tökéletesen funkcionáltak. Nem akartak múltidéző nosztalgia-könnyeket csalni a Hatebreeder fanatikusak arcára, és pont ezért működhetett az egész koncepció. Ezzel szemben idén jött a Blooddrunk a maga vérrel teleköpött borí­tójával, hogy a totális értelmetlenség érzetét keltve, csalódott frusztrációban fetrengő fanatikusokat hagyjon maga után rövid és véres útján. Bizony, véres: egy hatalmas kenyérvágó kés áll ki ugyanis a rajongók hátából. Hogy mégis miért? Az indok egyszerű: megszületett az első teljesen egysí­kú, és ebből kifolyólag tökéletesen unalmas Bodom album. A legnagyobb probléma ezzel az, hogy nem mondhatjuk ki kereken: végzetes hibát követtek el, húzzák le a rolót, temessük el őket. Ez a lemez ugyanis nem rossz a szó klasszikus értelmében, annál sokkal nagyobb vétség terheli: szimplán "langyos". Az előző album irányvonalán kissé változtatva, megpróbálták a modern metal dallamos szöveteit feltűnésmentesen kioperálni a pulzáló muzikális korpuszból: maradt a groovesos, thrashes zúzások tömkelege, mindenféle kapaszkodó nélkül. Tagadhatatlan, hogy a srácok hangszerük mesterei, í­gy bőven hallhatunk technikás szólóhegyeket, akár még szólópárbajokat is, ám akaratlanul is felötlik a kérdés, hogy mégis minek? Öncélú darálássá változott az egyéniséget sugalmazó alapötlet: a melodikusság nagyon fontos alapköve kihullott alóluk. Önismétlő, korábbi albumokról nyúlt riffek, repetití­v témák - vérunalom. Mindezek tetejébe pedig, Alexi Laiho, aki hiába karakteres frontember ide, vagy egész(en) jó énekes oda, ezúttal nem produkál egy emlékezetes témát sem: eddigi bája, miszerint hörgés/károgásával is tudott könnyen megjegyezhető, dallamos refréneket szállí­tani, semmivé foszlott, nemes egyszerűséggel köddé vált. A vádpontok sorának azonban még nincs vége: a szintetizátor jelenlétének, és a tempógyorsí­tásnak köszönhetően azzal az alattomos húzással élnek, mintha "visszatértek volna a gyökerekhez". Első pillantásra még azt hihetnénk, a régi rajongók kielégí­tésének okán megkövették magukat előző lemezük "félrelépése" után - ám ne dőljünk be ennek a trükknek, ugyanis puszta csalásról van szó. A Bodom-tó kiapadásának ékes bizonyí­téka ez: a régi világ új köntösben jelenne meg, ha nem hozna ez létre egy feloldhatatlan ellentétet. Nem lehet egy újabb Something Wildot csinálni a Lamb of God és társai által fémjelzett poszt-thrash/groove metal éra által inspirált zenei közegben: ahhoz kéne a jó öreg power metal hagyatéka. Valljuk be: ez í­gy viszont édeskevés. Lassan telik ez a 35 perc, érthetetlen módon végtelenné tágul ez az idő: hiába a Roadkill Morning eszeveszett zúzása, a csalódottság kesernyés szaga tölti be az étert. Lassú szí­vdobogás hangja úszik tova lebegve, majd visszhangzik csendesen. Talán meghalt valami? Megnyugtató ez a csend...

Pontszám: 5