Battleroar: To Death And Beyond

írta garael | 2008.04.25.

Megjelenés: 2008

Kiadó: Cruz Del Sur Music

Weblap: www.battleroar.com

Stílus: epikus heavy metal

Származás: Görögország

 

Zenészek
Marco Concoreggi - Vocals Kostas "H.K." Tzortzis - Guitar Manolis Karazeris - Guitar Kostas "S.K." Makrikostas - Bass Nick Papadopoulos - Drums
Dalcímek
The Wrathforge Dragonhelm Finis Mundi Metal From Hellas Hyrkanian Blades Oceans Of Pain Born In The 70's Warlords Of Mars Death Before Disgrace Morbid Tabernacle - Isle Of The Dead (Bonus track for the limited digipack edition)
Értékelés

Mi lehetne autentikusabb műfaj a heavy metal számára, mint a valamikori dicső-harcos múlt idealisztikus megidézése, s milyn nemzetiségű banda lenne a legautentikusabb az ilyen irányú hősi regés csatadalok előadására, - nem, nem amerikai, s nem a Manowar - ha nem egy hellán isteni ősökkel rendelkező görög banda. Persze zeneileg azért a Manowar az, amelyik legismertebb eme stí­lusbeli attitűd mainstream képviselőjeként, kik a metal oldaláról közelí­tve meg a műfajt indultak neki annak idején a hadiösvénynek. Persze nem ők találták fel a spanyolviaszt: az északi népek folkzenéje bő táptalajt adott a viking romantika gyakran vontatott ütemekkel interpretált felidézésének, s persze ha már vontatottság, a doom felől is olyan együttesek énekelték meg a középkori kalandokat, mint például a Doomsword és esetenként a Candlemass. Tulajdonképpen a siker szempontjából érthető is ez a nagy tülekedés a műfaj bölcsőjénél, ahol persze az olasz zenekarok is bőven képviseltetik magukat, hiszen nem kell nagy megfejtés az eme közegben kreált szerzeményekhez: a történelem, vagy a mitológia adta téma, egy-két harcidobos riff, melyeknél elsősorban az adrenalin fokozó hangulat, és nem az újszerűség az elsődleges szempont, valamint a megfelelően heroikus dallam, amely képes hangjegyekbe kovácsoltan misztifikálni a gének mélyén szunnyadó harci kedvet. Ezek mellett - illetve mögött - ott kell még állnia egy olyan énekesnek is, aki adekvát vibrato hangjával hol sámánisztikus, hol hadvezéri hangulatban tudja csatába hí­vni seregeit, vagy gyászolni az elszalasztott dicsőség keserű perceit. A Battleroarnál a sikerhez vezető út nemzeti vetülete alapvetően adott: a görög banda történelme nem is teremthetve kedvezőbb szövegi feltételeket a hősi témák kibontásához. A monumentális történelmi epizódokhoz a zenei támogatás is hasonlatos: itt bizony nem villámháborús szösszenetek a dalok, több szerzemény is bőven nyolc perc fölé csúszik, teret hagyva az aprólékos történetmesélésnek, az események zenei kifejtésének, a hangulati hullámok tolmácsolásának. A műfajhoz hűen - s ezt az emlí­tett idő bő lére eresztése engedi is - gyakran él filmzenei eszközökkel, melyek azonban a szegényes büdzsé hiányában nem képes hozzátenni ahhoz a széles ecsettel megrajzolt freskóhoz, ami igazán monumentálissá tudná tenni a dalok hangulatát. Az énekes nem lenne rossz, bár hangszí­néből hiányzik az a zengés vibrató, vagy őrült váteszi sikolyképesség, ami megadja ennek az iskolának a dalnoki standard-jeit. Mindez azonban nem lenne baj, az underground jelleg elbí­rja ezeket a hiányosságokat, ám sajna a legfontosabb összetevők, a dallamok terén sem lettek képesek olyan melódiákat í­rni, melyek legalább töredékét idéznék annak a történelmi jellegnek, melyeket hivatottak lennének előidézni. Átlag - bár a koncepcióhoz mondjuk meg, illő - dallamtémák sorakoznak egymás után, de szürkeségük inkább unalmat, mintsem hősi révülést idéz elő. Vannak persze jó pillanatok, rögtön a nyitó, The Wrathforge magában rejti az esetleges siker csí­ráját, sajnos azonban ezt a görög együttes nem tudja szárba szökkenteni. A hosszú szerzemények nem tudják fenntartani a figyelmet, minden igyekezet ellenére sem, olyan átlagot produkálva, melyet már nem bí­r el a rokonszenves témaválasztás, és az egy-két jobban sikerült momentum.

Pontszám: 5.5