Dokken: Lightning Strikes Again

írta JLT | 2008.04.24.

Megjelenés: 2008.

Kiadó: Frontiers

Weblap: www.dokken.net

Stílus: hard rock

Származás: USA

 

Zenészek
Don Dokken-ének Mick Brown-dob, vokál Jon Levin-gitár Barry Sparks-basszusgitár, vokál
Dalcímek
Standing on the Outside Give Me a Reason Heart to Stone Disease How I Miss Your Smile Oasis Point of No Return I Remember Judgment Day It Means Release Me This Fire
Értékelés

Végre! Ez volt az első reakcióm mikor kezembe vehettem az 1980-as évek melodikus hard rock mezőnyében "startoló", egyik legjobb banda új lemezét. Roppant módon vártam ezt a korongot, hiszen mióta az eszemet tudom, fanatikusan rajongok Don Dokken-ért és társaiért. Egy másik szegmens, ami még inkább "feltüzelte" bennem a várakozást az volt, hogy a lemezt a csapat igazi, ún. "back to the roots", azaz vissza a gyökerekhez anyagként harangozta be. Tudom, tudom ezt elmondták már az ezt megelőző korong esetében is, ám pozití­v életszemléletű és talán kissé naiv emberként én elhittem, hogy ez bizony egy ilyen album lesz. Ezt a "retro" hatást erősí­ti a lemezcí­m is, hiszen a Lightning Strikes Again egy 1985-ös dal cí­me, ami az egyik legjobb Dokken albumon az Under Lock And Key-en szerepel. A borí­tó még tovább viszi a dicső múltba való visszakacsintás érzetét, mivel a grafika kí­sértetiesen hasonlí­t a szintén klasszikussá vált Back For The Attack lemez arculatára. Nos, ebből a két szempontból valóban visszanyúltak a gyökerekhez és a dicső sikerekhez az urak. A régi, mára legendássá vált felállásból a főhős Don Dokken és az elképesztő fazonú, mindig bohém, de végtelenül pontos dobos, Mick Brown maradt csak a zenekarban, ami sokakban bizonyos fokú hiányérzetet kelthet. Tulajdonképpen egy úriember "távolléte" az, ami némelyekben kisebb-nagyobb üresség érzetet hoz lére. Gondolom nem nehéz kitalálni, hogy az eredeti gitáros George Lynch az az ember, akiről szó van. Noha kissé ellentmondásos személyisége megosztó, többen mégis úgy gondolják, (talán joggal), hogy az elért sikerekben nagy része volt, és most is elférne a bandában. Minden kétséget kizáróan van ebben valami, ám a 90-es évek közepén készült lemezek, melyek megí­rásában és zenei világának kialakí­tásában Lynch döntő részt vállalt, - hogy ne használják erősebb jelzőket - nem tartoznak éppen a legjobb albumok közé. De azt gondolom, bármennyire is jó gitáros volt, sikerült megtalálni a posztjára a tökéletes utódot. Pontosabban ez nem csupán most sikerült, hiszen Reb Beach és John Norum is hibátlanul tudta pótolni őt, de a jelenlegi bárdista, Jon Levin játéka sem hagy kí­vánni valót maga után. Már az ezt megelőző albumon is bizonyí­totta, hogy megérte Őt szerződtetni, itt ötletes, í­zes játékával még egy lapáttal rátesz akkori teljesí­tményére. Röviden tehát, remek igazolás volt ez a fiatalember. A legendás bőgős, a jelenlegi Foreigner muzsikus, Jeff Pilson sem tagja már a bandának, azonban Barry Sparks a korábbi Malmsteen és Michael Schenker basszer minden tekintetben pótolni tudja elődjét. Nemcsak hibátlanul és pontosan kezeli hangszerét, de remek énekhanggal is rendelkezik, amivel -ahogy erről a tavalyi koncerten is meggyőződhettünk - megtámogatja a vezért. Szükség is van rá, mert sajnos Don hangja már nem a régi. Torkával, melyet nemrég műtöttek is, többször gondok voltak az elmúlt időkben, és ez, valamint a dohányzás (és a rock and roll létforma további szegmensei) nem tettek jót neki. Félre ne értsen senki, nem azt akarom mondani, hogy rosszul énekelne, vagy azt, hogy nincs már hangja. Jól énekel a lemezen, dallamérzéke a régi, ám a 80-as években védjeggyé vált magas hangok már egyáltalán nincsenek meg. Amennyiben erről a tényről megfeledkezünk, akkor kijelenthető, hogy még mindig hiba nélkül, nagy átéléssel és kifejezően énekel, maradéktalanul kihasználja még meglévő hangi adottságait. Most pedig lássuk, hogy az új nótákkal mennyire sikerült megidézni a dicső múltat. A nyitó Standing on the Outside kellemes középtempója és hangulatos riffelése megadja az alaphangot, és elkapja az embert a tipikusan dokken-i világ, amit csak fokoz a Give Me a Reason cí­mű sláger. Azt hiszem, nyugodtan nevezhetem slágernek ezt a nótát, mivel egyszerűen tökéletes alkotás. Magával ragadó melódiái, fogós refrénje bizonyí­tja, hogy nem beszéltek a levegőbe a muzsikusok, amikor a 80-as évek világához való visszatérésről meséltek. Tényleg olyan érzésem van, mintha újra 1987-ben lennék. Levin hatalmasakat szólózik, és témái is arról árulkodnak, hogy remek gitáros és dalszerző. A következő Heart To Stone igazi retro hangulatot árasztva, tovább röpí­ti a hallgatót vissza térben és időben. A Disease modernebb, erősebb hangvétele gondoskodik arról, hogy változatos legyen az összkép, de ha rosszindulatú akarnék lenni, akkor feltenném a kérdést, hogy mit keres itt ez a nóta! Balladák nélkül nem képzelhető el egyetlen Dokken korong sem, és a How I Miss Your Smile személyében kapunk is egy kellemes, pihentető, romantikus nótát. Az Oasis visszafogottabb, lassabb szerkezete, Don kellemes hangjával vegyí­tve szép perceket okoz a zene szerelmeseinek. A két lágyabb "track" után jön egy száguldó, gyors dal, a Point of No Return mely rögtön mozgásra ingerli a végtagokat, és felrázza a hallgatót az előző két tétel okozta bódultságból. Remek koncertnóta lehet a későbbiekben ez a szám. Az I Remember újra egy ballada, mégpedig a jobbik fajtából. A Judgement Day képében egy másik sláger gyanús dal is született. Levin "feelinges" játékát ismét ki kell emelni, mint ahogy a fogós énektémákat és a szí­vbe markoló refrént is. Tipikus Dokken nóta, nem csodálkoznék, ha egyszer akkora klasszikussá válna, mint mondjuk az In My Dreams. A soron következő It Means, Release Me kettős tovább adagolja belénk a fülbe mászó melódiákat, amik hallatán kedve támad az embernek egy kis énekelgetésre. A végére jutott egy vérbeli dögös hard rock nóta a This Fire. Valahogy í­gy kell ezt csinálni! Lendületes tempó, tökös riffek, szépen megtámogatott vokális részek, egyszerűen tökéletes

Pontszám: 8