Deja Vu: Decibel Disease

írta garael | 2008.02.04.

Megjelenés: 2008

Kiadó: Karthago Records

Weblap: www.dejavu-metal.de

Stílus: heavy metal

Származás: Németoszág

 

Zenészek
Werner Kerscher - vocals / guitars Timo - guitars Wolpo - bass Stephan Morro - drums
Dalcímek
1. Under Fire 04:58 2. You Will Know My Name 03:38 3. Children Of The Eighties 04:36 4. Metalhead 04:20 5. Die For The Tyrant 04:06 6. Face Down In The Dirt 04:52 7. Decibel Disease 04:03 8. Here I Stand 04:50 9. Slave To The Gods 05:17 10. Never Get Away 04:38 11. On My Own 04:31 12. Walls Of Sleep 04:37
Értékelés

A Deja Vu nevű német rohambrigád nem is választhatott volna magának találóbb nevet: már a lemez első hangjainál is olyan "hallottam már valahol, de mégis új" érzés kerí­ti hatalmába a hallgatót, melytől aztán az egész lemez folyamán nem szabadulhat. Persze ehhez kell egy olyan zseniális 'klón' is, aki egyszerre képes a halfordi magasakat az abszolute megtévesztésig hasonlí­tó Dickinson orgánummal közösen szolgáltatni, pillanatnyi szünetet sem hagyva a permanens álleeséssel küzdő hallgatónak. Komolyan mondom, mintha egy lemezen énekelne folyamatosan duettet a heavy metal két óriása, néha szinte stúdiótrükkre hajazó hasonlósággal. Maga a zene is az emlí­tett énekesek által képviselt érában helyezkedik el: egyszerre idézi meg a Maiden tradicionalitását, a legutolsó három Dickinson album modernitását, valamint a Ripper és Halford időszakos Judas jellegzetességeket. A fiúk nem válogatnak a felhasznált fegyverekben: van itt minden, mi true-heavy metalos számára szem-száj ingere: galoppozás, észveszejtő, staccato riffelés, ikergitár, operázó ária és padlásjáró sikolyáradat, olyan vehemenciával, melyet legutoljára a Painkilleren hallottam: az ortodox ikergitáros témák azonban egy svunggal súlyosabban és sebesebben szólalnak meg, ám vigyázva arra, hogy fenntartsák az eredeti feeling hátborzongató patináját. Jóllehet a német fiúk játékában ott van némi germános szögletesség, bátran kijelenthetjük, hogy tökéletesen elsajátí­tották a maideni és priesti iskolák tananyagát, szerencsésen hozzáigazí­tva a hangzást a modern idők szelleméhez. Az Under Fire nem is lehetne jellegzetesebb kezdése a lemeznek: a Deja Vu úgy rohanja le az embert, mint a megszólaló galoppozó riffáradat, melynek közepén maga Dickinson mester szolgáltatja az energia-forrást. A You Will Know My Name és a Children Of The Eighties tökéletesen veszi le az Accident of Birth Dickinson lemezek hangulatát, páratlan slágereket produkálva azoknak, kiknek bejön a modern idők szavára felturbózott Roy Z. értelmezte Maiden. A Metalhead aztán egy kis kanyarral a Priest útjára téved, ahol a Jugulátor korabeli staccato, monoton riffek ütik le a hallgató fejében a szinkópát, az elmaradhatatlan sikolyokkal egyetemben - érdekes egyébként Dickinson hangján hallani a Judasos énektémát-, majd a Die For The Tyrantban eshetünk igazi ámulatba, mikor is Werner Kerscher dalnok dupla-klónozással személyesí­ti meg az emlí­tett énekes ikonokat, olyan duettet produkálva, ami bármikor csemegéül szolgálhat az ortodox hí­veknek. A Face Down In The Dirt Maiden lopkovárira sikeredett kezdőriffje csak felvezetés lehet a Decibel Disease rohamozásának, mely szinte thrash-es kapkodással villant fel ismét némi Halford korabeli pap-orgiát, az eredeti énekesnek is becsületére váló magasakkal és vehemenciával. A következő, Here I Stand hagyományosabb galoppozása visszautal a dickinsoni érára, majd a Slave To The Gods baljóslatú középtempója erősí­ti fel a megteremtett hangulati hasonlatot. A záró három szám nem tesz hozzá többet a már leí­rtakhoz: tradicionális dallamok és riffek, jól ismert hangon és jól ismert maní­rokkal - akár cirkuszi mutatványként is felfogható bravúros hasonlósággal.

Pontszám: 7