DAYDREAMER - Daydreamer

írta JLT | 2007.11.06.

Megjelenés: 2007

Kiadó: Escape Music

Weblap: www.daydreamer-band.ch

Stílus: prog.-power metal

Származás: Svájc

 

Zenészek
Biagio Aeberhard - billentyűs hangszerek Borid De Roche - dob Chris Furer - gitár Alain Schwaller - basszusgitár Jean-Marc Viller - ének
Dalcímek
1. I am F... 05:25 2. Guardian Angel 04:06 3. Secret Desire 03:39 4. Dreamtale 07:38 5. Paralyzed 04:09 6. Hand in Hand 05:15 7. Philosophy 04:08 8. You better run 05:12 9. I Won't Follow You 04:52 10. Glass Prison 03:52 11. Slaves of our Fantasy 04:36
Értékelés

A svájci Daydreamer első nagylemezéhez érkezett, és mint ilyen ez igencsak fontos állomás egy zenekar életében. Egy bemutatkozó album sok mindent meghatároz egy csapat életében. Sokszor az első albumhoz hasonlí­tják a későbbi lemezeket, a fejlődést is gyakran ehhez mérik, stb.stb. A srácok nem egyszerű utat választottak maguknak, hiszen olyan bandák zenei örökségét viselik magukon, mint a Symphony X, a Nevermore, a Pain Of Salvation vagy épp a Dream Thearer. Zenéjükben vannak bőven progresszí­v elemek, ám azért a power-es hatásokat sem vetik meg. Jó keverék ez, ám az ilyesféle muzsikához az átlagosnál magasabb zenei képzettség szükséges, gondoljunk csak John Myung-ra, Russel Allen-re vagy Daniel Gildenlöw-re. Szóval aki ebben a műfajban akar eredményeket elérni, annak igencsak fel kell kötnie a gatyát. Azt hiszem, a Daydreamer legénységének van keresnivalója ebben a mezőnyben. Énekesük, Jean-Marc Viller hangja engem hatalmába kerí­tett. Svájcban Ő igencsak jegyzett dalnok, különböző formációkkal több, mint 300 koncertet adott hazájában, és kétszer is nyert korábbi bandáival "Év zenekara" cí­met. Én igencsak "énekes-központú" zenehallgató vagyok, í­gy egy jó énekes számomra mindennél többet ér. Ez véletlenül sem jelenti azt, hogy nem dí­jaznám a többi hangszerest, vagy nem tisztelném azokat, akik saját instrumentumaikon nyújtanak szép teljesí­tményt, de mivel igazán egy énekes ad fazont egy bandának, í­gy azért rájuk jobban ki van hegyezve az emberek füle. Viller hangja minden követelménynek megfelel, amit ez a stí­lus támaszt, ám amivel "másabb" a fent emlí­tett bandák vokalistái között, hogy igencsak szikáran, karcosan énekel, (bár Russell Allen is bekeményí­tett az utóbbi időkben, őszinte sajnálatomra) ám ha kell tisztán is meg tud szólalni, és hangterjedelme is van a fickónak, tehát vele semmi baj nincs, maximum én egy-két sikolynak azért örültem volna. A többiek is jól teljesí­tenek, különösen a ritmusszekció munkáját érdemes kiemelni, ők ketten tökéletes alapot szolgáltatnak a zenéhez, precí­zek, pontosak, és Alain basszusjátékán hallani, hogy tehetséges, ügyes basszer. (Egy másik svájci élcsapat, a Crystal Ball soraiban is megfordult). Boris igen fantáziadúsan dobol, igencsak képzett dobos, hallani rajta, hogy olyan emberek játéka határozta meg zenei pályáját, mint Mike Portnoy vagy Nico McBrain. Ők ketten nagy erősségei a bandának. Biagio Aeberhard billentyűs is hozza a kötelezőt, különösen az orgona szólói és orgona játéka tetszik. Chris Furer gitárost sem lehet bántani, elég jól játszik, és dalszerzőként is megállja a helyét. Persze nem lehet mindenki egy Petrucci, de azért Ő sem rossz gitáros. A lemez első nótája az I am egy igazi prog-power dal, ami egy bitang erős, basszus témával indul, (ami keretbe foglalja a nótát, hiszen ugyanezzel a témával ér végét) majd egy kemény, középtempós, okosan felépí­tett dal bontakozik ki belőle. Erős Dream Theater hatást érzek itt, ami nem baj, sőt nekem Jean-Marc hangja sokkal jobban bejön, mint Labrié. A második dal is hasonlóan az elsőhöz, agyas szerzemény, itt Biagio jelentkezik egy hangulatos bevezető résszel, ami után belelendülnek a fiúk, és kibontakozik egy torzí­tott énekkel fűszerezett alkotás, amiben a refrént igencsak eltalálták a srácok. Egy érzelmesebb, hard rock-os érzetű alkotás, a Secret Desire következik a sorban, visszafogott zenei részekkel, Jean-Marc finom énekével, - azért itt is van keménység és "reszelés",- de megfogja az embert az a "dallam-bomba" is, amit a refrénhez komponáltak a srácok. Egy hét és fél perces "szösszenet" következik Dreamtale cí­mmel. Nem rossz ez a dal, bár szerintem rövidebbre is vehették volna. Kissé unalmas lesz a vége felé. A Paralyzed újra egy kőkemény, tempós szám, igazi power tétel, úgy érzem ide kissé több magas hang befért volna, ám más hibája nincs a dalnak. A Hand In Hand cí­méből adódóan egy ballada, jó benne az orgona-ének kettős, a Paralyzed után egy kis pihenő a hallójáratoknak. A Philosophy ismét egy Dream Theater - Symphony X érzetű szerzemény, nagyot alakí­t benne Boris, de a többiek is élvezhetően alakí­tanak benne, ám egy jól megí­rt szóló jót tenne a dalnak. Az album legjobb szerzeménye a soron következő, ami a You Better Run cí­met viseli. Itt is található egy remek billentyűs rész, (nem rossz ez a Biagio srác), a dal pedig az előbbiekhez hasonló, komplexebb, összerakottabb szám, de azért még a könnyen emészthető kategória. Az I Wont Follow You-t, ismét Biagio játéka "viszi", de a refrénnél jók Jean-Marc hangjai is. A d\zedik szám a Glass Prison egy újabb power bomba, jó riffel, keményen, frankón megszólaló gitárral, igazi, fejrázós dal, a power metal nagyjainak nyomdokain haladva. A záró akkord egy már sokszor hallott gitártémával indul, majd egy kimértebb, visszafogottabb nóta bontakozik ki belőle, kissé idegenül hatnak itt a durva énekhangok, talán egy tisztább, Midnight-szerű megoldás jobban illene ide.

Pontszám: 6.5