Iced Earth: Framing Armageddon (Something Wicked Part 1)

írta garael | 2007.10.04.

Megjelenés: 2007

Kiadó: SPV

Weblap: www.icedearth.com

Stílus: power metal

Származás: USA

 

Zenészek
Tim Owens - Vocals (ex-Judas Priest, ex-Winters Bane, Beyond Fear (US), Brainicide) Troy Seele - Lead Guitar Jon Schaffer - Rhythm, Lead & Acoustic Guitars, Vocals and Keys (Demons & Wizards) Dennis Hayes - Bass (ex-Winters Bane, Seven Witches, Wretch, Beyond Fear (US)) Brent Smedley - Drums (Oracle (US), Tempest Reign, Oddysey, Motherload, guest for Silent Scream (Ger))
Dalcímek
1. Overture 02:24 2. Something Wicked pt. 1 05:02 3. Invasion 01:00 4. Motivation of Man 01:34 5. Setian Massacre 03:48 6. A Charge to Keep 04:24 7. Reflections 01:50 8. Ten Thousand Strong 03:56 9. Execution 01:27 10. Order of the Rose 04:51 11. Cataclysm 01:30 12. The Clouding 09:18 13. Infiltrate and Assimilate 03:48 14. Retribution Through the Ages 04:32 15. Something Wicked pt. 2 02:59 16. The Domino Decree 06:36 17. Framing Armageddon 03:40 18. When Start Collide (Born is He) 04:17 19. The Awakening 02:01
Értékelés

Nem irigylem Tim Ripper Owenst, kinek már másodszor kell megküzdeni egy olyan metal ikon emlékével, aki nem csak hangjával, de egész személyiségével fejezte ki a heavy metal lényegét. Ráadásul jól tudjuk, hogy Tim az első csatát elvesztette, s bár emelt fővel távozott, a vereség emléke minden bizonnyal egész pályája során kí­sérni fogja: a jelek szerint szerencsére a keserűség bizonyí­tási vágyba, és nem esztelen önromolásba, vagy depresszióba torkollott. Az első "Ripperes" Iced Earth album végső soron pozití­v mérleget eredményezett, persze az nem is volt várható, hogy az "ortodox fanok" egyöntetűen fogják Owenst Barlow után a harci pajzsra emelni. A zene maradt a már megszokott "Earth-metal", s jóllehet Ripper hangja akarva- akaratlanul is okozott némi Judas deja-vut-t, a muzikális alapokba nem lehetett belekötni. Nekem különösen a második, szimfonikus" lemez tetszett, melyen Ripper metal-hangja és a filmzenei témák remek egységet alkotva festettek egy plasztikus történelmi tablót. Schaffer is talán í­gy érezte, hiszen ez a koncepciózus jelleg folytatódik az új lemezen is, jóllehet a nagyzenekart a csatamezőn hagyták. A zenei világ nem nagyon változott - hiszen a banda sosem a megújulásról, hanem a hagyománytiszteletről szólt. Sajnos ez a hangzásra is értendő - nem tudom, hogy lehet sorozatosan ilyen pocsék megszólalású lemezeket kiadni: a tompa, erőtlen hangszeres háttér jócskán levon az élvezeti értékből, mely patina helyett rozsdával vonja be a harcosok fegyvereit, de ez még a kisebb hiba. Úgy gondolom, ehhez a fajta muzsikához nem illik az "agyaskodás", a túlzott rafinéria éppen azt a hatékony, célramutató dögöt öli ki az Iced Earth képviselte metalból, melyért annyian szeretik. Itt persze nem csak progresszióra gondolok - hiszen a csapattól ez a fajta attitűd igencsak messze áll, hanem a szöveg-és dal egységére. A heavy metal "csatavilágában" a zene mindig fontosabb, mint a szöveg - a meghatározott muzikális eszköztár egyszerűen nem képes - és nem is akarja - kiszolgálni a szövegek esetlegesen jóval bonyolultabb gondolatvilágát. Schaffer mester ezúttal azonban felborí­totta ezt a dramaturgiai sorrendet, és úgy érzem, a szövegvilágot léptette elő főnökké, apró hangulati elemekre szabdalva a monumentálisnak szánt Wicked univerzumot. A 19 számból mintegy nyolc szolgál a szövegi alap támogatásául, olyan filmzenei aláfestésként, mely egy történelmi moziban még elmegy, de egy Iced Earth lemezen funkciótlan, és öncélú. Ezek a kis elemek egyszerűen széttöredezik az album egységét, ráadásul nem igazán képviselnek hangulati átmenetet sem a számok között. Nem csak ez az egyetlen dolog, ami nem igazán tetszik - egyszerűen a hosszabb dalokat sem érzem igazán erősnek: a riffek nagy részét már hallottam a korábbi Iced Earth albumokon, a dallamok pedig nem annyira erőteljesek, hogy elfedjék az ötletszegénységből adódó ismétlést. A The Clouding mintegy kilenc percében öt percig ugyanazt az egyszerű dallamot hallgatjuk végtelení­tett szalagként - már éppen elaludnánk, mire végül berobban - az egyébként előre kiszámí­tható - lendületi rész, melyben végre történik is valami. Ugyanezt mondhatom el a bevezető utáni nyitó számról is, mely ezerszer hallott Earth megoldásokkal hoz egy kis power darát - a dallamok sajnos nem tudják kidomborí­tani a riffek közvetí­tette feszültséget, csakúgy, mint a sablon refrénnel operáló Setien Massacre esetében. A Charge To Keep visszautal egy kicsit a Glorius albumra, de a kórusok sajnos nem annyira magukkal ragadók, hogy versenybe kelhessenek polgárháborús kollégáikkal. Persze vannak itt jobban sikerült darabok is: az Order Of The Rose kissé dallamosabbra vett énektémájával - és orbitális sikoly-felvezetőjével -, a When Start Collide pedig gótikus hangulatával villantja fel az IE mágiát, a kislemezes Ten Thausand Song pedig megmutatja, milyen is az, mikor a Júdás papok meghágják a fagyott földet.

Pontszám: 5.5