Apocalyptica: Worlds Collide

írta garael | 2007.09.20.

Megjelenés: 2007

Kiadó: Universal Music Group

Weblap: www.apocalyptica.com

Stílus: cselló-metal

Származás: Finnország

 

Zenészek
Eicca Toppinen - cselló (1996-) Paavo Lötjönen - cselló (1996-) Perttu Kivilaakso - cselló (1999-) Mikko Sirén - dob (2005-)
Dalcímek
1. "Worlds Collide" 2. "Grace" (feat. Tomoyasu Hotei) 3. "I'm Not Jesus" (feat. Corey Taylor) 4. "Ion" 5. "Helden" (feat. Till Lindemann) (Német nyelvű feldolgozás, David Bowie: Heroes) 6. "Stroke" 7. "Last Hope" (feat. Dave Lombardo) 8. "I Don't Care" (feat. Adam Gontier) 9. "Burn" 10. "S.O.S. (Anything But Love)" (feat. Cristina Scabbia) 11. "Peace" 12. "Ural" (bonus track) 13. "Dreamer" (bonus track) CD2: 1. "I'm Not Jesus" (video) 2. "I'm Not Jesus" (making of) 3. "Interview" 4. "Peace"
Értékelés

A szimfonikus metal éra csapatai közül sokan próbáltak a komolyzenei szí­ntér értékeivel egy új minőséget létrehozni, ám az eredmény meglehetősen felemásnak mondható. A Rhapsody féle vonulat Turilli lévén nem csak nagyzenekari betétekkel dúsí­tja a barokkos hangzást, hanem konkrét klasszikus művek egyes részeinek beemelésével kí­sérli meg a heavy metal határait kitágí­tani - ennek ellenére a csapat alkotásai a komolyzene szellemiségéből nem sokat tartalmaznak, az általuk alkotott "tortán" a nagyzenekar csak egy újabb cukormázas dí­szí­tés, mely ugyan ékesí­ti, ám finomabbá nem teszi az édességet. ( Írom ezt úgy, hogy az együttes a kedvenc bandáim közé tartozik). A Savatage egyes műveinél sikerült ugyan megidézni a szellemet, ám az amerikaiak túlontúl markáns metalt játszanak ahhoz, hogy a klasszikus zenei éra megfelelő mértékben domborodjon ki, a Therion pedig inkább a világzenei örökséget veszi egyre inkább célba. Jóllehet a klasszikus hangszerek alkalmazása még nem eredményez komolyzenét, az 1996-ben Metallica feldolgozásokkal induló finn cselló-csapatnak sikerült elérni azt, amit a fentebb í­rt zenekarok nem tudtak elérni. Ehhez persze minden bizonnyal hozzájárult a zenei szocializáció is, melynek hatásaként a klasszikus zene olyan szférájából táplálják ezt a metal mixtúrát, ami eddig szokatlan volt a fém-szí­ntéren. Itt nincs barokkos lantpengetés, álreneszánsz folkdal, operarészlet, vagy rockosí­tott klasszikus sláger - a dalok klasszikus alapját egyrészt a modern komolyzene, másrészt a kortárs filmzene adja. Mindehhez persze hozzájárul a cselló utánozhatatlan, klasszikus hangszí­ne, mely önmagában is létrehoz egy amolyan "classical feeling"-et. Mindezek mellett a srácok által játszott zene igencsak metal, ráadásul nem is a "könnyedebb" fajtából: a modern riffek hol az újkori thrash bandákat, hol a Nevermore éra power-prog. csapatait juttatják eszembe, ez utóbbi esetében a dallamvilágból következő borzongatóan elégikus, néha dehumanisztizáló hatást is rokonnak érzem. Jelen album folytatja a vendégénekesekkel "megszórt" utat, Till Lindemann (Rammstein), Corey Taylor (Slipknot, Stone Sour), Adam Gontier (Three Days Grace, Big Dirty Band), és Cristina Scabbia (Lacuna Coil) adják a vokális kí­séretet - mellettük szerepel még a már veterán vendégnek számí­tó Dave Lombardo, és Tomoyasu Hotei (Boí¸wy, Complex) gitáros is, - ezúttal azonban saját anyabandájuk képére alakí­tva a felcsendülő ( vagy felmorajló) dalokat. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a felsorolt bandák eszenciáját kapnánk egy-egy szám képében, egzotikus csellókí­sérlettel: a vonósok valóban művészek, kik úgy tudják megragadni a stí­lusok lényegét, hogy a jellegzetesen Apocalyptica-s dallamok segí­tségével könnyű legyen asszociálni az előadók "előéletére". A lemez ennél fogva két részre oszlik: az eklektikus vokálos számok mellett a hagyományos Apocalyptica talpalávalók szolgáltatják a napi borzongást, melyből még mindig nem kopott ki teljesen az újkori Metallica. A dallamvilág azonnal felismerhető - hol dühös., hol merengő, hol kissé depresszí­v - jellegzetességei mellett rengeteg hangszeres finomsággal és komolyzenei utalással is találkozhatunk - rögtön a nyitó szám "Muszorgszkijos" hangulatváltásaiban - , a Grace és az Ion törzsi témáiban, vagy a Stroke Metallicát idéző riff-rohanásában. Az énekes számok esetében az I'm Not Jesus Nirvana-s verzéje- komolyan, még a a vokál is megtévesztően Cobain-es pár pillanatra -, a Helden ( David Bowie feldolgozás) enyhén Rammstein-es , Nina Hagen-es dallamai és az S.O.S. fájdalmasan szép énektémája ragadták meg a figyelmem, melyek átitatódva a finnek művészi világával alkotnak egy mesebeli zenei kreatúrát.

Pontszám: 8