Majestic Vanguard: Beyond The Moon

írta garael | 2005.11.19.

Megjelenés: 2005

Kiadó: Rivel Records

Weblap: 

Stílus: prog.power

Származás: Svédország

 

Zenészek
Peter Sigfridsson - ének Samuel Fredén - billentyű Andreas Andersson - basszus Johan Abelson - gitár Daniel Eskilsson - dob
Dalcímek
01. One Journey 02. The Great Eternity 03. Emotions Of A Picture 04. Beyond The Moon 05. Tears In Neverland 06. The Angels Dance 07. Don't Want To Be An Actor 08. Take Me Home 09. Footprints 10. Mystic Eye
Értékelés

Az év vége felé már úgy gondoltam, nem érheti nagy meglepetés a jóllakni igyekvő kritikust- - legalábbis az ismert nevek esetében nem, akik az év folyamán már ellőtték várva-várt puskaporukat- ám kiderült: a metál éléskamrája tartogat még egy-két í­nyencséget í­gy a lassan eljövő téli estékre. A rejtett finomság receptje: végy alapul egy jó adag skandináv dallamos metált, fűszerezd meg némi neoklasszikus gitármenettel, keverd össze szigorú, az Evergrey-re hajazó kétlábdobos szaggatott riffeléssel, öntsd nyakon az egészet némi progresszí­v í­zzel, adjál hozzá csipetnyi Morricone ihlatésű filmzenét, melyhez a Stratovarius nevű szakácsmester könyvéből merí­tsél némi ihletet és máris kész a Majestic Vanguard féle Beyond The Moon! Nincs benne semmi új alkotóelem, ám az egyéni arányok remek keverése mégis különleges í­zt eredményezett. Maga a csapat eredetileg Divine Discipline néven alakult , hasonló c. demójukra tavaly figyelt fel Christian Rivel a Rivel Records vezetője, ki meghallván az anyagot rögtön szerződést ajánlott fel Daniel Eskilsson-nak, a banda alapí­tójának, dalszerzőjének és egyben producerének. A hangzás kiteljesedése érdekében kerestek még egy gitárost, majd a nevüket is Majestic Vanguard-ra változtatták és bevonultak a stúdióba rögzí­teni jelen í­rás tárgyát. Ahogy hallgatom őket, valószí­nűleg keresztény a banda, szövegeik általános emberi értékekről szólnak, a hí­vő bandákra jellemző derűs optimizmussal. Már a kezdő intro is meglepetésül szolgál- pedig a sok funkcionálatlan kezdőprüttyögéstől már herótom van, és hajlamos vagyok őket kapásból átugrani- ugyanis a szokványos reneszánsz ihletésű kezdés hirtelen átfordul Morricone féle "vadnyugat- romantikába", összezavarván kissé az embert, hogy hol is tartunk? A lemez valós első száma engem -legalábbis a refrén- a Dionysos nevű szintén skandináv banda szerzeményire emlékeztet, ám némileg progresszí­vebb kiadásban. A Morricone téma itt is visszatér, szinte látom magam előtt az öreg Charles-ot, aki bronz szí­nű lován ellovagol a naplementébe, miután leszámolt a gonosz vassúttársasággal és a kegyetlen bérgyilkososokkal. A következő számban aztán már bejönnek az Evergrey-es hatások is, ez főleg a kétlábdob szaggatott, pulzáló munkájában nyilvánul meg. Természetesen a gitárjáték inkább Malmsteen mester virgáira hajaz, a kicsiny reneszánsz betét és az énekdallam pedig a Rhapsodyt juttathatja eszünkbe. A Beyond The Moon kezdő riffelése már jelzi, hogy a fiúk azért próbálnak elszakadni a speedelős powertől. Ha az énekhang más lenne, a kezdőtaktusok által valamilyen fiókban felejtett Evergrey nótának gondolnám a művet, persze csak a dallamtéma felhangzásáig, mert az inkább az europower slágerességét villantja fel. Mindenesetre igen nyomasztó és súlyos darab ez, fasza töredezett kétlábdobos sorozatokkal , és meglepetésre némi flamenco-s gitárjátékkal a végén. Újabb filmzenés téma következik, jó kis speedbe oltva ( no, nem az anfetamin tablettára gondoltam), majd némi sci-fi hangulatú szintiszólam alatt ismét feldübörögnek a kétlábdobok, hogy alapot adjanak a fülbemászó refrénnek. Egy kis akusztikus, klasszikus ihletésű , gyönyörű dallammal ellátott gitárjáték után ismét egy szigorúbb téma következik, modern, a speed csapatokra egyáltalán nem jellemző gitár-dob durvulattal, melyet remekül kihangsúlyoz az egyébként inkább rockos refrén. A lassan musicalesen induló Take Me Home jó kis bólogatós részbe fordul, hogy aztán elővezesse a lemez talán legslágeresebb refrénjét. Érdekes, hogy a szám második felét egy elmélkedős, remek gitárszóló uralja, ám az első részben hallott alap itt is visszatér, keretbe foglalva a több, mint hét perces számot. A Footprints kis Iron Maidenes galopp témával kezdődik, hogy aztán inkább egy Rhapsodys induló kerekedjen ki a belőle, angyali kórusokkal, majd szintén egy instrumentális betéttel. A záró Mystic Eye összefoglalja az egész lemezt,- engem kissé a Strato szigorúbb, epikusabb darabjaira emlékeztet kissé- van itt aztán minden, ami jó volt az előző számokban: klasszikus betét, frankó refrén, kemény alapok.

Pontszám: 10