Nightingale: White Darkness

írta Tomka | 2007.08.24.

Megjelenés: 2007

Kiadó: Black Mark

Weblap: www.myspace.com/nightingalesweden

Stílus: dallamos rock

Származás: Svédország

 

Zenészek
Dan Swanö: ének, gitár, billentyű (Another Life, Bloodbath (Swe), Brejn Dedd, Darkcide (Swe), Demiurg (Swe), Diabolical Masquerade, Edge of Sanity, Godsend (Nor), Incision (Swe), Infestdead, Karaboudjan, Katatonia (Swe), Maceration, Masticate, Odyssey (Swe), Overflash, Pan.Thy.Monium, Ribspreader, Route Nine, Star One, Steel (Swe), Total Terror, Unicorn (Swe), Sorskogen) Tom Nouga (Dag Swanö): basszusgitár, gitár, billentyű (Pan.Thy.Monium) Tom Björn: dob (Memory Garden, Memento Mori) Erik Oskarsson: basszusgitár (Godsend (Nor))
Dalcímek
1. The Fields of Life 04:21 2. Trial and Error 04:53 3. One Way Ticket 04:59 4. Reasons 04:16 5. Wounded Soul 03:38 6. Hideaway 05:21 7. To My Inspiration 03:58 8. White Darkness 05:15 9. Belief 03:54 10. Trust 05:02
Értékelés

Szerencsére a zenében is vannak polihisztorok, akik többféle stí­lusban, többféle hangszeren tudják kamatoztatni tehetségüket, és megannyi invenciózus ötletüket - közéjük tartozik a megszámlálhatatlan bandából ismert Dan Swanö is, aki csak másodsorban hí­resült el kiváló produceri munkáiról. Nagyobb ismertséget a metal zene "sötét oldalán" történő ténykedése szerzett neki: elsősorban a saját gyerekének tekinthető death metal legendával, az Edge of Sanityvel futott be, amely fölötti atyáskodása odáig fajult, hogy 2. feloszlásuk előtti lemezüket már teljesen egyedül készí­tette. További ismertebb bandái az atmoszférikus-avantgárd black metalt játszó Diabolical Masquerade, illetve a death metal szupergroupban, a Bloodbathban is jelentős szerepet vállalt, amí­g ki nem tették a szűrét. A svéd zseni sokoldalúságát bizonyí­tja, hogy már akkor belekóstolt a progresszí­v í­zekbe, amikor még főleg a death metal vonalon mozgott: mi sem bizonyí­tja ezt jobban, mint 1999-es szólólemeze, a Moontower, amely saját elmondása alapján olyan, "mintha a Rush death metalt játszott volna a 70-es években". Nem mellesleg a progresszí­v rock vizeire is kirándulást tett a Unicorn nevű bandája égisze alatt, amely zenéjébe azonban bőven inkorporált AOR hatásokat is. Ezek után - pláne, ha hozzátesszük, hogy a Katatoniat is megjárta - talán nem is olyan meglepő, hogy 1995-ben - eleinte természetesen egyszemélyes projectként, ahogy az egy multitálentumhoz illik - megalapí­totta a gothic/melodikus rockot preferáló Nightingalet, amely igaz, hogy tartalmazta a műfajtól elvárható kliséket, ám tagadhatatlanul érezhető volt rajta a mester keze nyoma: igazi Swanö album született. Ezzel vette kezdetét a "fülemüle" sikerszériája. A Nightingale muzsikájában könnyen megfigyelhető egy fokozatos zenei változás albumról albumra: ahogy haladunk előre az időben, a banda úgy vetkőzte le a korai éra a Sisters of Mercy és hasonszőrű bandák által inspirált gótikus hangulatot és hatásokat, és ment el fokozatosan egy hard/melodikus rock irányba. Mindemögött nem kell egy fejlődési folyamatot feltételezni. Az ok egyszerű és frappáns: az egyszemélyes "együttes" ténylegesen együttessé vált. Betársult ugyanis Tom Nouga álnévvel Dan testvére, Dag Swanö, aki a név hasonlósága miatt "álcázta" magát. Dag - akiről köztudott, hogy közelebb áll a szí­véhez a 70-es évek rock orientált világa, mint a 90-es évek súlyosabb metal által dominált légköre - egyre nagyobb szerepet vállalt a dalszerzési procedúrában, ami a 6. albumra odáig "fajult", hogy ő jegyzi mind a 10 számot a korongon. Ennek megfelelően a Nightingale történetének legslágeresebb lemezét kapták a rajongók a "fehér sötétség" formájában. Szokták mondani, hogy a vér nem válik ví­zzé - ez szerencsére esetünkben is igaz, ugyanis Dag alapvetően hiába a rock és néha a pop határán mozog, ha akarná, se tudná letagadni a rokoni szálakat. A zenében ugyanis kikerülhetetlenül jelen van a régi lemezek hangulata: a The Breathing Shadow az élet "sötét oldalából" merí­tő muzikális hatásai keverednek Dag/Tom az élet habos oldaláról vett dallamaival, amelynek eredménye a specifikus Nightingale atmoszféra - talán mondani se kell, hogy ez a dualizmus adja a lemez savát-borsát. Már a cí­m is tükrözi ezt a kettősséget: ennél találóbb nevet nem is lehetett volna adni az albumnak - a szövegekben és az énektémákban található az a melankolikus sötétség, amit a néhol a giccs határait súroló zene fest fehérre, í­gy jön létre a Nightingale zenéje: koszos giccs. A White Darkness legnagyobb erőssége nem más - természetesen amellett, hogy kivétel nélkül, mindegyik dal hibátlanul van megí­rva -, mint Dan Swanö éneke: talán hihetetlen, de ez az ember még jobban énekel "tisztán", mint ahogy hörög. Hangjának melankóliával telí­tett bársonyos tónusa már az első pillanattól fogva lebilincsel: ezúttal nincs menekvés. Azonban vigyázni kell, mert egyben önző is: ha már belopakodott a hallgató fejébe, egyeduralomra tör, és minden egyéb tényezőt igyekszik háttérbe szorí­tani - olyan, mintha egyedül ő forgatná a világot. Mindezt pedig a hatalmas mennyiségű emocionális töltettel éri el - ezt a zenét nem lehet átélés nélkül hallgatni, pont emiatt nagyon addiktí­v is. De talán ez a legártalmatlanabb drog. A lemezen egymás után sorakoznak a középtempós, főleg a refrénre kihegyezett, a korai időszakhoz képest egyszerűbb dalszerkezettel rendelkező nóták. A varietas delectat jegyében mindenki kedvére csemegézhet: van itt szintetizátor vezérmotí­vuma által vezetett sláger (The Fields of Life), tökös hard rock nóta, még tökösebb refrénnel (Belief), a kettőt ötvöző, a Nightingale zenéjének lényegét nyújtó darab (One Way Ticket), merengős-szerelmes szám (Reasons) , vagy éppen poposabbra vett figura (Wounded Soul). A korong csúcspontja azonban talán a cí­madó nóta: annyi érzés - melankólia, felszabadultság, magányosság, késő esti hangulat - szorult ebbe az 5 percbe, ami sokszor egy egész albumba se szokott. Itt is - a bandával csak most ismerkedők számára talán meglepő módon - a szintetizátor viszi a pálmát, de végig, az egész albumon jellemző a dominanciája: használata során szerencsére nem esnek túlzásokba, a mindig ötletes, mértékkel adagolt dallamvariációk teszik igazán egyedivé a fülemüle életszagú muzsikáját. Ez pedig olyan muzsika, ami kettőségének köszönhetően kiválóan tud alkalmazkodni a hallgató hangulatához: ha kell, szomorú, ha kell, akkor vidám. És ez egy lemeznél elég ahhoz, hogy zseniális legyen.

Pontszám: 10