Yes: Live 50

írta Bigfoot | 2019.09.03.

Megjelenés: 2019

Kiadó: Rhino Records

Weblap: http://yesworld.com/

Stílus: progresszív rock

Származás: Nagy Britannia / Egyesült Államok

 

Zenészek

Jon Davison – ének, akusztikus gitár, ütőhangszerek
Steve Howe – gitár, vokál
Billy Sherwood – basszusgitár, vokál
Geoff Downes – billentyűs hangszerek
Alan White – dob, ütőhangszerek

Közreműködik:

Jay Schellen – dob, ütőhangszerek
Tony Kaye – billentűs hangszerek
Patrick Moraz – billentyűs hangszerek

Dalcímek

CD 1: 

01. Close To The Edge
    (I.) The Solid Time Of Change
    (II.) Total Mass Retain
    (III.) I Get Up I Get Down
    (IV.) Seasons Of Man

02. Nine Voices (Longwalker)
03. Sweet Dreams
04. Madrigal
05. We Can Fly From Here, Part 1
06. Soon
07. Awaken

CD 2: 

01. Parallels
02. Excerpt From The Ancient
03. Yours Is No Disgrace
04. Excerpt From Georgia's Song And Mood For A Day
05. Roundabout
06. Starship Trooper
    (I.) Life Seeker
    (II.) Disillusion
    (III.) Wurm

Értékelés

A brit progresszív rock kultikus ötösfogata tavaly ünnepelte fennállásának fél évszázados jubileumát egy masszív turnéval, amikor is bejárták az öreg kontinenst és az újvilágot is. Philadelphiát tartották a legalkalmasabbnak arra, hogy rögzítsék az elhangzottakat, és ki más rajzolta volna meg a borítót újra, mint Roger Dean.

Tanulmányozva a dupla album dalválasztékát, megpróbáltak minél nagyobb időintervallumot átfogni a koncerteken a pályafutásukból. Bár hallunk dalokat az 1999-es ’The Ladder’-ről (Nine Voices) vagy a 2011-ben kiadott ’Fly From Here’-ről (We Can Fly From Here), nagyobb részben az aranykor, a hetvenes évek szerzeményeit pakolták fel egy dupla élő albumra. Ezen belül is a Rick Wakeman fémjelezte évek termése dominál. Az viszont érdekes, hogy a korai, még Wakeman nélkül készült albumokról sem feledkeztek meg, hiszen a ’Time and A Word’-ről itt a Sweet Dreams, a ’The Yes Album’-ról pedig két nagy sláger, a Yours Is No Disgrace és a Starship Trooper. Ezekben Tony Kaye is billentyűzik, hogy még autentikusabb legyen a hangzás. Igaz, Patrick Moraz is kezeli billentyűs parkját a Soonban.

Zeneileg maga a tökély ez az album is. Milyen lenne egy koncertalbum a Yestől? Elképesztő zenei színvonalról árulkodik ez a produkció is, az egyébként is zseniális stúdiófelvételeket – ha lehet – még tökéletesebbre formálták. Eszméletlen, hogyan értenek a zenei finomságokhoz. Szinte el sem hiszi az ember, hogy koncerteken is ilyen precízen játszanak. Pedig így van, én is láttam őket, igaz, akkor Steve Howe és Alan White mellett Chris Squire, Jon Anderson és Rick Wakeman is a színpadon volt. Kiragadnak dalokat egyes zenefolyamokból, például a ’Tales From Topographic Oceans’ nyolcvan percéből a The Ancient tétel egy részét, vagy a hangszeres részeket megnyújtják a Starship Trooperben és az Awakenben, igaz, ezek eredetileg sem rövid darabok. És mégis tökéletesen illeszkednek a koncert felépítésébe.

Külön kiemelném Steve Howe gitárjátékát. Lehet akusztikus vagy elektromos is a kezében, minden hangot teljesen precízen helyez el futamaiban. Régebben is ez a tökéletesség volt jellemző Howe játékára, de hogy hetvenkét évesen most is ennyire könnyedén hozza régi önmagát csont nélkül – sajnos ez nem minden legendás kortársára jellemző a manapság.

Néhány kérdést felvet a banda mai felállása. Nagyon sokan kérdezik, lehet-e még Yesnek hívni ezt az ötöst, amikor már senki sem játszik az eredeti felállásból. Bill Bruford tíz évvel ezelőtt visszavonult a nyilvános szereplésektől, bár a zene közelében maradt. Jon Anderson és Tony Kaye aktívak, ám másfelé kanyarognak zenei útjaik, míg Peter Banks és Chris Squire átléptek a láthatatlan világba. Tony Kaye játszik a lemez vége felé, de ő is csak vendég a színpadon, akárcsak Patrick Moraz.

A másik Jon Davison személye. Ő a Glass Hammer amerikai progresszív rock formációból került a Yesbe 2012-ben. Ez a banda a vele készült albumokon – mondjuk ki – másolta a Yes stílusát, így nem volt nehéz számára az akklimatizálódás. Azonban itt is felmerül pár kérdés. Miért jó egy rockénekesnek egész pályafutása során valaki más bőrébe belebújni? Mennyire érzi jól magát úgy, hogy nem lehet önmaga a színpadon és a stúdióban sem? Mennyire felemelő számára, hogy Jon Anderson-kópiaként emlegetik? Valaki más paramétereihez kell alkalmazkodni teljes egészében? És nem egy tribute bandáról van szó, hanem az anyazenekarról. Nem irigylem a helyzetét. Értem én, hogy Anderson hangja talán a legmeghatározóbb vonás a Yes zenei világában, de távollétében azért hagyni kellene a másik Jont levegőt venni. Legalább egy dalt eljátszhattak volna a vele készült ’Heaven & Earth’ albumról.

A témához kapcsolódva, Alan White sem tudott teljes erejével részt venni a koncerteken egészségügyi problémák miatt, ezért a koncerteken szükség volt egy session dobosra is. Újabb régi tag hullott ki a rendszerből.

Pontszám: 7.5