Cage: Hell Destroyer

írta Tomka | 2007.06.14.

Megjelenés: 2007

Kiadó: MTM Music

Weblap: www.cageheavymetal.com

Stílus: power metál

Származás: USA

 

Zenészek
Sean Peck - ének Dave Garcia - gitár Anthony Wayne McGinnis - gitár Mike Giordano - basszusgitár Mike Nielsen - dobok (Catharsis (US))
Dalcímek
1. Descension 00:44 2. Hell Destroyer 03:45 3. I Am the King 04:45 4. The Circle of Light 00:46 5. Christ Hammer 06:01 6. Born in Blood 05:17 7. Abomination 05:20 8. Innauguration 00:44 9. Rise of the Beast 05:41 10. Cremation of Care 00:48 11. Bohemian Grove 03:58 12. Final Proclamation 00:23 13. From Death to Legend 04:38 14. Legion of Demons 07:52 15. Betrayal 01:20 16. Fall of the Angels 04:21 17. Fire and Metal 03:19 18. Beyond the Apocalypse 06:18 19. The Lords of Chaos 01:02 20. Metal Devil 05:35 21. King Diamond (bonus) 05:45 Teljes játékidő 01:18:22
Értékelés

A Judas Priest kultikus Painkillere a kedvenc lemezed? Szeretnéd hallgatni modern, amerikai köntösben a revolúcióról szóló rappelés helyett? Mindezek mellett még kéjes örömet érzel, miközben hangjuk alapján kétes nemi identitású egyedek hererepesztő sikolyaikkal kényeztetik hallójáratodat? Akkor most bizonyára egy orbitális muzikális orgazmusban lesz részed a pokolpusztí­tó pörölycsapásait hallgatva! A napjainkban még a csapból is folyó európai power metál tengerében elmerülve, amelyek egyre inkább a bugyinedvesí­tő kategória felé tendálnak, bizony jólesik néha a viking istenek erőközpontú, maszkulin világába időutazást tenni, és ennek a kornak a zenei manifesztációját hallgatni, még ha, mint például esetünkben, egy kis Antikrisztus történetben elevenedik is meg, hogy jó metálosok módjára a keresztényeket is provokáljuk egy kicsit. Bármilyen meglepő, de a heavy metált 21. századi kontextusában újradefiniáló metál harcosaink nem Németországból, vagy egyéb tradicionális "metál országból" jöttek, hogy térdre kényszerí­tsék a gyaur kutya, eltunyult népet, hanem a metál királyok szomszédságából, Kaliforniából. Szerencsére ők nem tartanak akkora csajozós-piálós szüneteket a lemezeik között, mint DeMaio mesterék, a relatí­v egészséges munkatempót (2-3 évenkénti lemez) pedig egy albumról albumra pozití­v irányba mutató, javuló tendenciával tetézik be - mindig tudnak újabb ötleteket kihúzni a heavy metál feneketlen kútjából, még ha alapvetően nincs benne megszámlálhatatlanul sok komponens. Ha a 2003-as Darker Than Black-re a rajongók igencsak elismerő, elégedett bólogatása volt a reakció, akkor a Hell Destroyer-re az egyetlen adekvát válasz a nyakgörcsben feloldódó headbangolás lehet csak. A banda védjegye elsősorban - a meg nem alkuvó, tökös attitűd után természetesen - Sean Peck orgánuma, aki mellett Halford manapság bizony lehet, hogy impotensnek érezné magát, még ha a metál ördög a metál isten templomában is nőtt fel. Sean erőssége hihetetlen mértékű dinamizmusában, és hangjának bombasztikus, elsöprő erejében rejlik, mintha King Diamond sikí­tásait kereszteznénk Eric Adams erőteljes, ám mégis dallamos énekével. A horror nagymesterét a bonusz szám cí­mében nyí­ltan is megidézik: nem véletlenül, Sean bizony néha olyan sikolyokat produkál, hogy a nagy öreg még kifestés nélkül is elsápadna, ha hallaná, ráadásul az egész album alatt - ami bárminek, csak rövidnek nem mondható - végig hoz érdekfeszí­tő-fülrepesztő témákat. Mindehhez adódik még hozzá a gatyaszaggató, kí­méletlen zene, amely alapvetően a felvezetőben emlí­tett Painkiller lemezt, annak is leginkább a cí­madó számát idézi meg mind hangulatában, mind technikailag, néhol Manowar reminiszcenciákkal kiegészí­tve. Ám mindezt szigorúan amerikai tálalásban valósí­tják meg: a Cage power metál világára erős hatással lehettek a thrash bandák is, ugyanis néhol a riffek terén, illetve tempóban rokonságot mutatnak a stí­lussal - enyhén szaggatott riffek, középtempós headbang. A hangzás, ahogy egy igazán true albumhoz illik, koszos, dögös, mocskos - csak ahogy a sört szeretjük. Talán kevésbé "éles", mint az előző lemez, ám ezt ezúttal a pozití­vumok sorába í­rhatjuk: ki akar sterilizált Antikrisztusról hallgatni herekoccantó sikolyokkal megtűzdelt nagybetűs Heavy Metált? Feltétlenül meg kell emlí­teni még a banda másik sarkkövét, a gitáros duót (Dave Garcia és Anthony Wayne McGinnis), akik ezúttal is igazán kitesznek magukért: szállí­tják a jobbnál jobb, intenzí­v riffeket. Ugyanis az album egyetlen hátránya, hogy egyszerűen túl hosszú: 78 perc mindenféle pusztí­tásból megárt, nemhogy egy ilyen intenzí­vből. A számok néha indokolatlanul elnyújtottak, í­gy a gyilkos riffek is repetití­vvé válnak egy idő után, ám ezt a nagyzolási mániát igazán elnézhetjük a srácoknak. A Cage-t is elkapta a heroizáló-szövegelő hullám, kénytelenek vagyunk rövid intermezzokat meghallgatni Mr. Antikrisztus történetéről, ám ezek meglepő módon néha jól is sülnek el, és segí­tenek a hangulat megteremtésében, mint például a The Circle of Light esetében. Ráadásul ezek még egy kis "kikapcsolódási" lehetőséget is nyújtanak az őrült zakatolás közben, balladát, vagy lassabb számot ugyanis itt nagyí­tóval sem lehet találni, de ez végül is érthető: miért is énekelnének szerelemről, amikor itt az apokalipszis. Meg különben is, abban nem lehetne sikí­tani... Az első szám, a Hell Destroyer méltán pályázhat a legtökéletesebb nyitószám megtisztelő cí­mkéjére, hiszen tipikuson olyan nóta, amely rögtön magával ránt a mélybe, hatása, mintha bunkósbottal vertek volna fejbe - a fülrepesztő sikoly, amellyel nyit, bizonyára még a viking harcosokat is menekülésre kényszerí­tené. A lemezen ezután sorjáznak a jobbnál jobban megí­rt számok, negatí­v felhangjuk mindössze annyi, hogy túlzottan hasonlí­tanak egymásra szerkezetileg, és í­gy elég nehéz próba elé állí­tják az albumot egybe befogadni vágyó hallgatót. De az olyan jól megí­rt riffek, mint a Christhammer számban, a csordavokálos refrének, mint pl. a Rise of the Beastben, vagy a Fire and Metalban, vagy a Démonok légiójának hömpölygő áradata, és dühödt zúzása igyekszenek ezt feledtetni. (Még zárójelben mindenképpen meg kell jegyezni, hogy a maszterelést a kétszeres Grammy-dí­jas Gavin Lurssen (Guns n' Roses, Alice Cooper, Mötley Crüe, Motörhead, Rob Zombie) végezte.) When losers say it's over with, you know that it's a lie, the Gods made Heavy Metal and it's never gonna die!

Pontszám: 9