Chicago: Chicago II - Live on Soundstage

írta CsiGabiGa | 2018.09.04.

Megjelenés: 2018

Kiadó: Rhino Entertainment

Weblap: https://chicagotheband.com/

Stílus: rock and roll fúvósokkal

Származás: USA

 

Zenészek

Robert Lamm – billentyűs hangszerek, ének
James Pankow – pozan, vokál
Lee Loughnane – trombita, ének
Ray Herrmann – szaxofon, fuvola, klarinét
Lou Pardini – billentyűs hangszerek, ének
Keith Howland – gitár, vokál
Wally Reyes – ütőhangszerek
Tris Imboden – dobok
Jeff Coffey – basszusgitár, ének

Dalcímek

01. Movin' In
02. The Road
03. Poem For The People
04. In The Country
05. Wake Up Sunshine
      Ballet For A Girl In Buchannon
06. Make Me Smile
07. So Much To Say, So Much To Give
08. Anxiety's Moment
09. West Virginia Fantasies
10. Colour My World
11. To Be Free
12. Now More Than Ever
13. Fancy Colours
14. Memories Of Love
15. It Better End Soon (1st, 2nd, 4th Movement)
16. Where Do We Go From Here?
17. 25 Or 6 To 4

Értékelés

A hetvenes években csüngtünk Komjáthy György műsorain. Akkoriban minden dallamos amerikai zenét west coast névvel illettek. West coast volt a Toto, west coast volt a Journey, west coast volt a Kansas és west coast volt a Chicago is. Pedig ez négy teljesen különböző stílusban játszó zenekar. A Chicago 1967-ben alakult (minő meglepetés!) Chicagóban, és magukat „rock and roll zenekar fúvósokkal” néven aposztrofálták. A '60-as évek végén, '70-es évek elején komoly politikai töltésű (a divatos flower powernek megfelelően erőszak- és háborúellenes) dalokat írtak, populárisabbak voltak, mint pl. a Pink Floyd, de azért volt bennük progresszivitás. Az 'Ummagumma' dupla albumának sikerén felbuzdulva a Columbia kiadó is bátrabb lett és bevállalt egy dupla LP-t az egylemezes csapattól, akik ráadásul még a nevüket is megváltoztatták az első lemez óta. Így lett a ma már 'Chicago II' néven ismert album tulajdonképpen az első a Chicago logo alatt, és a merész zenészcsapat a 4 lemezoldalra 3 többtételes darabot is írt. (Ráadásul ez a dupla az 'Ummagummá'-tól eltérően teljes egészében új stúdiófelvételeket tartalmazott.) Szóval nem véletlenül nevezik korszakalkotónak a lemezt, arról nem is beszélve, hogy a korai idők legnagyobb slágere, a mai napig koncertfavorit 25 Or 6 To 4 is ezen található.

2017-ben a zenekar 50 éves lett, a jubileumi turné utolsó szakaszában a 'Chicago II'-t (majdnem) teljes egészében eljátszották, s a chicagói (hol máshol?) WTTW Studios Soundstage sorozatának keretén belül filmre is vették a koncertet 2017. november 8-án. 50 év alatt sokat változik minden zenekar, azért itt az alapító tagok közül Robert Lamm billentyűs / zeneszerző és a háromtagú fúvós szekció együtt maradt. Sajnos Walt Parazaider szívproblémái miatt éppen az év elején lépett vissza a koncertezéstől, így ő már csak tiszteletbeli tag, de az őt korábban is többször helyettesítő Ray Herrmann hibátlanul teljesít élőben. Szóval az a négy a következő három: Robert Lamm, James Pankow és Lee Loughnane. Úgyhogy akár az is lehetett volna a lemez alcíme, hogy '...And Then There Were Three...'. De mégsem! Akkor át kellett volna keresztelkedniük Genesisre.

Induláskor egy billentyűs, egy dobos (de milyen dobos! Danny Seraphine) volt a zenekarban, 1974-től egészültek ki egy plusz ütőssel és 1981-ben csatlakozott hozzájuk Bill Champlin második billentyűsként. Azóta ez maradt a (hangszeres) felállás, ha a nevek változtak is. A legrégebbi tag – az alapító atyákon kívül – Tris Imboden dobos, aki Danny Seraphine 1990-es távozása óta tölti be ezt a posztot, a legújabb Jeff Coffey baszusgitáros-énekes, aki a Peter Ceterát váltó Jason Scheff helyére érkezett. (Szolgálati közlemény: azóta éppen ők ketten hagyták el a zenekart.)

A Soundstage mindig is híres volt a jó minőségű felvételeiről, szépen filmezett, jól szóló anyagok kerültek ki innen. A mostani kiadvány sem kivétel ez alól. A 62,5 perces DVD 24 bites tömörítetlen sztereó hangsávot tartalmaz az audiofilek kedvéért, én azért jobban szeretem a koncerteknél a némi térhatást biztosító 5.1-es Dolby Surroundot, úgyhogy ezt választottam. Mást nem is nagyon lehet csinálni az egyszerű menüben, maximum a dalokhoz léptetést. A CD-n a sallangoktól mentesített hanganyag 59 percen át szórakoztat.

A Chicago hozza a szokásos formáját, kicsit talán a Benkó Dixieland Bandből átvett fúvósokkal kiegészült '70-es évekbeli Bergendy együtteshez lehetne hasonlítani őket (nekem mindig ez a kép ugrik be a trombita - pozan - szaxofon fúvósszekcióról, a képzettársítás még erősebb, amikor a szaxofonos később klarinétot, majd fuvolát is ragad), persze a dalok más ligában játszanak. A színpad közepén a két ütős, két szélén a két billentyűs (az egyik Hammondon, a másik Yamahán nyomja a billentyűket), elől a két gitár és a három fúvós. Érdekes, hogy a kilenctagú zenekarból a fúvósok a legmozgékonyabbak, a két – hozzájuk képest – fiatal gitáros valahogy leragad a két szélen. Lou Pardini mutatkozik be az első dalban énekesként, és már itt önálló szólót kap mindhárom fúvós hangszer (ez is a Benkó-hasonlatomat erősíti).

A háttérben a korabeli zenekar videoklipje megy, szép megemlékezés ez az alapító tagokra. Később a kivetítőn hol a flower-power pszichedelikus képei, hol háborúk vagy utcai zavargások képei festik alá a mondanivalót. Két dal után Lamm köszönti a közönséget az 50 éves zenekar nevében és a majd' 50 éves lemezről is ejt pár szót, mielőtt dalolni kezd. A saját szerzeményeit sokszor ő maga énekli, most is így van a Poem For The People és a Wake Up Sunshine esetében. A többi más történet. A legnagyobb meglepetés számomra a Colour My World, melyet Lee Loughnane ad elő.

Elejtettem korábban egy zárójeles megjegyzést, hogy csak majdnem a teljes albumot játsszák el. Nos, a cenzúra nagy vesztese ezúttal Terry Kath egykori gitáros. Van egy háromrészes szerzeménye, a Prelude - A.M. Mourning - P.M. Mourning, melynek gyászos hangulati elemeivel nem akarták leültetni a bulit, szintén kimaradt az It Better End Soon harmadik tétele, melyet Kath írt. Őszintén először azt gondoltam, ezek is elkövetik azt, mint a Mobilmánia, mikor a Honfoglalás első és ötödik tételét játsszák csak koncerten, de meghallgatva így az anyagot, egységesebb a három tétel, a negyedik az első téma visszatérése, a kettő között pedig kapunk egy remek szaxofonszólót Ray Herrmanntól. Az eredeti lemezen itt Walt Parazaider szólózott, de fuvolán. Érdekes változtatás. Pedig Ray is remekül fuvolázik, más számokban bizonyította.

Ezen kívül csupán egy helyen változtattak: a koncert végére tették a favoritot, a 25 Or 6 To 4-t, ahol Lamm is felsorakozik a fúvós szekció mellé egy nyakba akasztható hangszerrel. Keith Howland pedig, aki addig végig Telecasteren játszott (kivéve, amikor a 12 húros akusztikust szorongatta), Stratocastert ragad és egy hatalmas szólóval koronázza meg a finálét.

A koncertnek van egy rövid – egyszámos – unplugged blokkja is, itt előkerülnek a bárszékek, ahogy kell, és Lou Pardini énekel, Keith Howland pedig pengeti az említett tizenkéthúrost: Memories Of Love, a gyönyörű Terry Kath-ballada. Azért minden dalát nem gyomlálták ki a műsorból (szerencsére).

A 16 oldalas – koncertfotókkal bőségesen telepakolt – booklettel kiadott koncertanyag CD és CD + DVD kombó változatban kapható, egyértelműen az utóbbi a jó választás.

Pontszám: 8