Skyclad: Forward Into The Past

írta JLT | 2017.05.28.

Megjelenés: 2017

Kiadó: Listanable Records

Weblap: http://www.skycladmusic.co.uk

Stílus: folk metal

Származás: Nagy-Britannia

Dalcímek

Értékelés

Derült égből villámcsapásként érkezett a hír, miszerint nyolc év szünet után új lemezzel jelentkezik a folk metal ősatyja, a Skyclad. Az 1990-ben alakult csapatot a műfaj kedvelőinek nem hiszem, hogy be kéne mutatni, hiszen napjaink folk metal őrületének alapjait ők rakták le a '90-es években, sőt a műfaj egyik legjobb albumát, a ’Folkemont’ is ők szállították le 2000-ben. Hogy érzékeltessem jelentőségüket, nagyjából a mezőny 99%-a őket jelöli meg fő hatásaként. Ez egyébként egyáltalán nem meglepő, hiszen a csapat már akkor szállította a Brit-szigetek népzenei elemeivel megtűzdelt metal muzsikát, amikor későbbi követőik még csak a csattogós lepkéiket tologatták (már ha volt nekik), vagy éppen ismerkedni kezdtek a hangszerekkel. Mindezek ellenére a csapat a mainstreambe nem igazán tudott betörni, mondjuk ezzel a zenével nem is lett volna könnyű. Kimondhatjuk nyugodt szívvel, hogy a folk metal akkor rétegzene volt, így masszív rajongói bázist kiépíteni elég nagy kihívásnak számított. (Ma már azért lényegesen könnyebb síppal, dobbal és nádi hegedűvel metalkodva rajongókat szerezni.) A másik ok, ami talán közrejátszott abban, hogy a szupersztár státuszt nem sikerült elérniük, hogy a ’Folkemon’ után karizmatikus énekesük, a legendás Martin Walkyier vette a kalapját és otthagyta a bandát. Komoly érvágás volt ez a csapatnak, hiszen Walkyier volt a csapat arca, és jellegzetes éneke védjegye volt a zenekarnak. Helyét a csapat gitárosa és producere, Kevin Ridley vette át, aki elődjéhez hasonlóan nem egy hangszálakrobata mesterdalnok, de korrektül elénekli, amit el kell. Két lemezt össze is dobtak az urak, ami után jött az előbb említett nyolcéves pauza.

Az elmúlt nyolc évben sok minden nem történt a brigáddal, egy-egy fesztiválon felbukkantak, Steve Ramsey és Graeme English a kultikus Satanben pengettek, és csináltak két kiváló lemezt is. Most azonban úgy gondolták, hogy ideje meglovagolni napjaink folk metal mániáját, és ehhez egy régi harcostársat is csatasorba állítottak. Dave Pugh még 1995-ben távozott a banda soraiból, de most visszatért, ezzel is erősítve azt, amit a cím is sugall, vagyis „Előre a múltba”. Nem nagyon van mit csodálni ezen az elhatározáson, hiszen az 1993-as ’Jonah’s Ark’ vagy az egy évvel később kijött ’Prince of the Poverty Line’ is kitűnő lemezek voltak, amiket mai füllel is jó hallgatni. Általában van némi félelmem ezekkel a „vissza a gyökerekhez” kikiáltásokkal kapcsolatban, most azonban ez nem volt bennem, és azt kell mondjam, hogy igazam lett.

Tizenkét stúdiólemezzel és huszonhét pályán eltöltött évvel a hátuk mögött tudják a tagok, hogy mitől döglik a légy, és ezt bő negyven percbe bele is sűrítették. A nyitó intro után rögtön le is csapnak ránk egy pörgős, thrashes, punkos jellegű nótával, a State of the Unionnel. Aki politikai töltetet sejt a dolog mögött, az nem téved, de ezt a témát itt gyorsan le is zárnám. A folytatás is hasonlóan tempósra sikeredett, a tőlük megszokott hegedű-gitár kombinációval megáldott Change is Coming tipikusan skycladi dal, bármelyik korai lemezen megállná a helyét. A múltidézés folytatódik az izgalmas tempójú és ötletes riffeléssel megáldott Starstruck formájában. Sőt, igazából nemcsak itt folytatódik, hanem végig a lemezen. Amit ígértek, azt betartották, telepakolták a lemezt folk metal himnuszokkal, megtartva saját stílusjegyeiket és sajátosságaikat. A Ramsey – Pugh duó kiválóan működik huszonkét év szünet után is, főleg Ramsey játéka elismerésre méltó, hozzá hasonló kaliberű szólógitáros nem sok van a műfajban. A címadóban szabályosan sír a kezében a gitár, a kőkemény nótát pillanatok alatt érzelmessé varázsolja játéka. A másik komoly ereje a bandának, hogy Georgina Biddle és hangszere nem csak tessék-lássék módon van jelen. Néhány banda esetében előfordul, hogy a hegedű vagy bármelyik egyéb népi hangszer csak dísz (néhányszor még rendesen játszani sem sikerül rajta a delikvensnek), itt azonban erről szó sincs. A rövidke Unresolvedban a hegedű és az akusztikus gitár párosa kellemes pillanatokat okoz, és a keménykedés közepette jól is esik egy kis pihenés. Sok szusszanás nincs, a Queen Of The Moors visszahozza a kemény, metalos riffelést, de a hegedűszó ennek a szerzeménynek is megadja a savát-borsát. Személyes kedvencem, a The Measure akkora metalbomba, amekkorát talán még nem is írtak. Élvonalbeli thrash vagy power bandáknak is becsületére válna. Ismét ki kell emelni Steve Ramsey fantasztikus játékát és dalszerző képességét. De a dicséret megilleti a komplett hangszeres gárdát, kiválóan teljesítettek (ismét). Ridley pedig hiába rendelkezik elég behatárolt képességekkel, nem lehet rá haragudni, mert amit csinál, azt jól csinálja, és passzol a zenéhez, ahogy énekel. A lemez 43 perc alatt véget is ért, ami nem baj, mert izgalmas és tartalmas 43 perc volt. Aki ilyen hosszban gondolkozik, az töltse meg olyan tartalommal, ahogyan a banda tette!

Pontszám: 8