Confess: Haunters

írta JLT | 2017.03.19.

Megjelenés: 2017

Kiadó: SG Records

Weblap: www.confess.se

Stílus: hard rock / glam rock

Származás: Svédország

 

Zenészek

John Elliot – ének
Blomman – gitár, vokál
Van Noice – basszusgitár, vokál
Samael – dob
Richie – gitár

Dalcímek

01. Irony
02. Strange Kind of Affection
03. Stand Our Ground
04. We Are the Rats
05. Haunting You
06. Talia
07. How Could I Let You Go
08. Animal Attraction
09. I Won't Die
10. Lady of Night
11. Tonight
12. Let the Show Go On
13. Eye to Eye
14. Vittring

Értékelés

Bevallom férfiasan, hogy amikor a 2000-es évek elején úgy igazából beindult a nagy skandináv metal és rock őrület, akkor nem számítottam arra, hogy ez 2017-ben is kitart. Úgy gondoltam, lesz pár jó év, a rock- és metalzenekarok tonnaszámra ontják majd magukból a lemezeket, aztán előbb-utóbb változik a divat, új trendek jönnek és kifullad ez a hullám. Hát, nagyon nem így lett, hála a Fémzene Isteneinek! Továbbra is ott tartunk, mint kb. 15 éve, jönnek az újabbnál újabb bandák, előtörnek ifjú titánok az ismeretlenség ködéből és beszállnak a nagy rock&roll cirkuszba. (Nem állok be a nagy megfejtők közé, akik évek óta elemzik a skandináv térhódítást és az északiak csodáját, eleget lehetett olvasni már erről. Jómagam csak irigykedem inkább a vikingek kései leszármazottaira).

Mostani recenzióm tárgya ugyan nem most alakult, hiszen már 2008-ban elindult a Confess szekere, igaz ekkor még csak haveri együtt muzsikálás és világmegváltó tervek szövögetése volt ez, semmint komoly zenekar. Persze alakult a dolog rendesen, klub bulik, feldolgozások, íródtak saját dalok is, mígnem jött az első komoly produktum: 2012-ben kiadtak egy igen beszédes ’Gin Act’ című EP-t, amit két évvel később követett a ’Jail’ című nagylemez. Derekasan bebarangolták a skandináv országot a lemezt népszerűsítendő, eztán 2015-ben jött egy digitális EP és kicsit később eljutottak oda a srácok, hogy jöhet a második nagylemez. Ez a korong lett a ’Haunters’.

Ha kezünkbe vesszük a lemezt, rögtön egy finoman szólva is érdekes borítóval találjuk szembe magunkat. Nevezetesen öt darab patkányt láthatunk egy sikátorban, amolyan kigyúrt rocker Szecska mestereket. Noha van egy dal a lemezen, amire ez a borító egyértelmű utalás, de ha szívemre teszem a kezem, számomra ez az „alkotás” egyszerűen röhejes. Na jó, enyhébb leszek: vicces. A második dolog, amin megakadhat a szemünk, az pedig a dalok mennyisége. 13 nóta + 1 intro, mindez majdnem egy órában. (Konkrétan 58 és fél percben). Nem lett egy rövid lemez, az biztos. Ha pedig elfogadjuk azt a nézetet, hogy a tökéletes lemezhossz 45-50 perc, akkor jelen esetben egy hosszú koronggal találkozunk. Nem is szólva arról, hogy a 13 szám is inkább a nagy mennyiség kategóriába sorolható. A mai rohanó világban egymást érik az új albumok, tömegesen jönnek ki különböző kiadványok, így az idő, amit az egyszeri rockrajongó egy albumra tud fordítani, elég limitált. Ha meg valaki mindenevő, mint én, akkor aztán tényleg komoly gondot (igaz kellemes gondot) okoz az aktualitások között elidőzni és meghallgatni mindent, ami érdekes lehet. Ez a tézis biztos nem járt a srácok fejében, amikor összedobták a korongot. Na mindegy.

A lemez egyébként színtiszta '80-as évekbeli hard rockot rejt, mint a fenti nóta is mutatja. Az urak elég rendesen a dicső idők muzsikáján szocializálódtak, és „legózás” helyett a fejrázást és a pózolást gyakorolhatták, ahogy azt eleik tették. Amennyiben egészen konkrét akarnék lenni, akkor azt kell mondjam, hogy a négy svéd muzsikus az anyatejjel együtt vette magához olyan legendák zenéjét, mint a Def Leppard, a Skid Row, a Dokken, a Ratt, a Mötley Crüe, a W.A.S.P. vagy éppen a Keel. (Jó iskolájuk volt, az biztos.) A banda énekese annyira megszállott „Leppardista”, hogy a művésznevét is a legenda énekesétől kölcsönözte. Ha már az iskolát említettem, azt is hozzá kell tennem, hogy elég jól le is vizsgáztak abban a bizonyos suliban. Erre rögtön rájöhetünk, ha elindítjuk az albumot. No, nem az intróra gondolok, hanem a korábban kislemezen is megjelent Strange Kind of Affectionre. Tökéletes példája annak, hogyan indítsunk egy lemezt. Izgalmas gitártémával indul a nóta, aztán váltanak egy bivalyerős, fejmozgatásra ingerlő riffre, ami alá betonbiztos alap érkezik a ritmusszekciótól. Hibátlan nyitás. Ezután már-már germán metalos menetelés következik a Stand Our Ground képében. Persze a refrén és a több helyen vokállal megtámogatott részek azért megtartják a dalt a '80-as években. A fentebb említett – a borítót megihlető – dal a We Are The Rats akár Blackie Lawless agyából is kipattanhatott volna ezelőtt mondjuk 28-30 évvel. Lüktet, pulzál a nóta, raktak bele a srácok egy adag oooozást is, gondolván a koncertekre, amikor majd megénekeltethetik a közönséget. Picit ezután leül a lemez, a pörgésből visszavesznek a zenészek, ami nem is lett volna baj, de az egymást követő három lassabb, visszafogottabb nóta kicsit bealtatott és a kezdeti lelkesedésem is alább hagyott. A Talia elektronikus indítása kifejezetten zavaró, hazavágja az amúgy korrekt, „Süket Leopárd” ihlette dalt. Az Animal Attraction aztán visszakapcsol a jó sebességbe és újra jön az erő is bandából, ahogyan személyes kedvencem, a Lady of Night is a legszebb '80-as éveket idézi nagyívű refrénjével, de a riff olyan csűrdöngölő, hogy keményebb műfajban utazó kollégák is elismerően headbangelnének rá. Előkerülnek a billentyűk a lemez végén három dalban is, ezekkel is a Def Leppard szellemisége tűnik elő, de be kell lássam, egy kicsit már sok lett a jóból. Nem rosszak ezek sem, de meg lettem volna nélkülük is. A zenészekre egy rossz szót nem szólhatok, hozzák, amit kell, a ritmusszekció kiválóan alapoz, Blomman úr marha jó riffeket dobott össze, és a szólói között is akadnak jól sikerültek. John Elliott pedig pont olyan hanggal rendelkezik, amilyennel a stílusban a jobb vokalisták. Ugyan nem akkora „hangszálakrobata”, mint Sebastian Bach, de például Vince Neilnél fényévekkel jobb énekes. Az ő teljesítménye kifejezetten megnyerő volt számomra.

Pontszám: 7.5