fbpx

Primal Fear: Seven Seals

írta garael | 2005.11.08.

Megjelenés: 2005

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: 

Stílus: power metal

Származás: Németország

 

Zenészek
Ralf Scheepers - ének Mat Sinner - basszusgitár Tom Naumann - gitár Randy Black - dob Stefan Leibing - gitár
Dalcímek
1. Demons & Angels 05:32 2. Rollercoaster 04:28 3. Seven Seals 03:54 4. Evil Spell 04:32 5. The Immortal Ones 04:19 6. Diabolus 07:54 7. All For One 07:53 8. Carniwar 03:17 9. Question Of Honour 07:26 10. In Memory 05:07
Értékelés

Ha létezik értékteremtő epigon, akkor a Primal Fear az. Hogy miként lehetséges ez az ellentmondásosnak tűnő kijelentés? Mert kellő alázattal nyúlnak a nagy példakép zenei világához, és a már "kitaposott utat" nem beszennyezik, hanem megtisztí­tják, és élvezhetőbbé teszik. A német banda angolszász heavy metáljával eléggé egyedülálló nagy Germániában, de úgy gondolom, hogy még a ködös Albionban is bármikor helyt tudnak állni. A Judas mentes "hét szűk esztendő"-ben ők gondoskodtak arról, hogy nehogy az epidemiológiai jelentések újfajta járványos betegségről számolhassanak be, melynek neve Priestus elvonasus. Nem véletlen, hogy annak idején Schheper is közte volt annak a négy aranytorkú sikolykirálynak, akik Halford utódaként szóba jöhettek. Az, hogy végül is nem rá, hanem Ripperre esett a választás, olyan energiákat szabadí­tott fel a csalódott énekesben, ami aztán konstruktí­v metál viharban tört ki, melynek eredményei a Painkiller csúcspowerét idéző Judas iheltésű albumok lettek. Aki tehát a kilencvenes évek utolsó Judas albumát sí­rta vissza még az Owens-es időkben is, annak a német pap-helyettesek megadhatták a power-áldást. A legutóbbi Devil's Ground c. albumukat egyaránt jól fogadta a szakma és a közönség is, köszönhetően az olyan himnuszoknak, mint a metál hitvallásként is felfogható Metal is forever (az elején egy olyan sikollyal, melytől maga Halford is vigyázzba vágta volna magát.), ám a mostani lemezzel szerintem igencsak kitágí­thatják a rajongói közönség határait (bocs a képzavarért). Ugyanis mí­g a korábbi albumjaik a Judas poweresebb időszakát idézik, a mostani inkább a sokak szerint legjobb Priest lemeznek tartott British Steel-t. A riffek mellé most olyan emlékezetes dallamokat pakoltak, melyek könnyebbé, lazábbá varázsolták a dalokat, és a Judas mellett most erősebbnek érzem a Maiden és a Tony Martinos Black Sabbath hatását. A billentyű is nagyobb teret kapott, s jóllehet inkább csak szí­nesí­ti a dalokat, a hangzás ezáltal mégis "epikusabb" lett a korábbi szikár zúzdához képest. Már a klipnóta is előrevetí­tette ezt a változást, hiszen nem egy "power plant"-et kaptunk az arcunkba, hanem egy lí­rai számot, ráadásul az énekes imageváltozása -mely gondolom a fantasy- szerű kliphez történő igazodást szolgálta- a barbár izomkolosszus helyett egy domináns transzvesztitát eredményezett.(Na jó, egy keleti varázslót, de ezt nem tudtam kihagyni). Félreértés ne essék, nem lágyultak a fiúk, hiszen a gyilkos riffáradat itt is jelen van, sőt, az Evil Spell szinte már trash-be hajló ütemeivel a banda történelmének legkeményebb száma, pusztán az énektémákat formálták kissé emlékezetesebbre. Az első két szám, a Demons and Angels és a Rollercoaster ennek a törekvésnek a bizonyí­téka, az előző a gyorsvonat sebességével zakatol át rajtunk, ahol a kerekek slágert visí­tanak a sí­neken az utóbbi pedig rockos refrénjével üti le a szinkópát az ember fejében. A The Immortal Ones a Demons and Angels ikertestvére, némileg agresszí­vabb megközelí­tésben, olyan refrénnel, mely a stadionoknak í­ródott, ahol a teuton lovasság férfikórusa zengi majd a "we're the immortal ones" szavait. Az album csúcspontja a Tony Martinos Black Sabbath epikus, fantasy-s világát felevení­tő Diabolus, melyet leginkább a Judas legutóbbi albumának Lochness c. számához tudom hasonlí­tani. A Sabbath-os alapriff, az alapvetően daráló riffre érkező slágeres, táncdalos refrén, a hosszabb instrumentális részek ugyanolyan frankó eleggyé állnak össze, mint az angol példánál, szerintem ha nem lenne ilyen hosszú a szám, ezzel a rádiókba is be lehetne törni. Az All For One lí­rai kezdése után egy igazi Judas esszencia következik, orbitális sikollyal, Jugulator korabeli riffeléssel, ám jóval barátságosabb, kissé Gamma ray-es dallammal, kétlábdobos meneteléssel, melyet néha dallamos gitárszóló vált, van itt minden, mint Mari néni tökös-mákos rétesében, és persze ugyanolyan finom és fogyasztható is. A Carniwal az album másik kemény nótája, dübörgő, kissé monoton, kiabálós dallammenettel, melyet aztán egy újabb sláger, a Question of Honour követ, hasonló értékekkel, mint az All For One. Levezetésként aztán kapunk ismét egy "rádiós slágert" a'la Primal Fear, én mindenesetre rockballadaként inkább ezt hallgatnám, mint Bon Jovi barátunk aktuális bugyinedvesí­tőjét.

Pontszám: 10

Legutóbbi hozzászólások