Crystal Ball: Déjá-Voodoo

írta CsiGabiGa | 2016.09.22.

Megjelenés: 2016

Kiadó: Massacre Records

Weblap: www.crystal-ball.ch

Stílus: heavy metal

Származás: Svájc

Dalcímek

Értékelés

Vajon mit látni a svájciak kristálygömbjében? Talán azt, hogy Svájc csatlakozik Németországhoz, mint annak egyik tartománya? Ha zenei tartományokban gondolkozunk, akkor minden bizonnyal. A Scott Leach gitáros és Marcel Sardella dobos által végigjárt út bizony ebbe az irányba mutat. A korai években még igaz volt rájuk a dallamos hard rock, amit a mai napig fennen hirdetnek. Ám 2003-ban Tommy Newton producer helyét az a Stefan Kaufmann vette át, aki korábban már Solingenben akceptálta a heavy metal zenét, majd az U.D.O. zeneszerző-producereként kitanulta a szakma csínját-bínját. Ő a műfaj alapjait beépítette a Crystal Ball muzsikájába. Nálam a 'Hellvetia' lemezzel kezdődik a csapat zenei karrierje. És az a cukorkásdoboz alakú hengeres fémborító! Ennivaló! A 'Time Walker' után azonban nem törődtek a "győztes csapaton ne változtass" mondás esetleges valóságtartalmával, és Michael Bormannt kérték fel a következő anyag felvételeinek irányítására. Ebből adódóan visszafordult a szekér a korai idők langyosabb zenei világához, és mint tudjuk, ha a szűk, de rögös úton a szekér meg akar fordulni, az bizony könnyen felborulhat. A kristálygömb összetört, Mark Sweeney énekes szólóban, majd Michael Voss oldalán a Wolfpakkban folytatta.

A két alapító tag azonban összeszedte magát, és egy új csapatot is, producernek pedig visszahozták Kaufmannt, akinek a legjobb éveiket köszönhetik. Az új énekessel, Steven Mageney-vel az első lemez mégis olyan lett, mint a Gotthard visszatérése Steve Lee halála után: fájdalmasan gyenge. Hiába csempészték az elejére a Zarathustra nyitányt, hogy még acceptesebbnek hangozzon az album, valahogy nem volt elég karakter a dalokban. Én itt le is írtam a csapatot. Még most, az új lemez ürügyén visszahallgatva is azt érzem, hogy egy-két jó pillanat között halálra unom magam. Aztán 2015-ben robbant a 'Liferider'-bomba, még keményebbre vették a figurát. Az az album úgy indult, mint a Gotthard a legjobb éveiben ('Lipservice'), már ez is elég volt ahhoz, hogy újra keblemre öleljem őket, de három dal után keményebb vizekre eveztek (vagy az már jég?), megidézve az Accept zenei világát. Most pedig egy év elteltével újra itt vannak egy új anyaggal. Bátor vállalkozás, miközben mások egyre ritkábban adnak ki anyagot, ők visszatérnek a hőskorszak évenkénti lemezkiadásához. Persze ehhez kellenek jó ötletek is.

A visszatérés óta annyi változott, hogy Markus Flury gitáros helyét a Krokust is megjárt, és Mark Fox (Shakra) szólólemezén is gitározó, vagyis a hasonló stílusú svájci csapatokat már végighaknizó Tony Castell került. (Talán legközelebb a Gotthardban is felbukkan.) De nem hiszem, hogy túl sok befolyása lett volna a zenére. Annál több az U.D.O.-ból kikerült Kaufmann-nak, aki az új anyagból gyakorlatilag egy Udo nélküli U.D.O.-t csinált. Sőt most, hogy a zenei ötleteit nincs ki feldolgozza, felhagyott azzal a jó szokásával is, hogy legalább a dalszerzésbe nem szól bele. Így lett a To Freedom And Progress egy minden eddiginél komolyabb Accept-utánérzés, és a záró To Be With You Once More egy igazi középtempós Udo-lassú, mint a Winternights, vagy a Cry Soldier Cry.

Nem mondom, hogy lehangolóan kezdődik a lemez, de hogy irtózatosan lehangolt (és még digitálisan el is hangolt) gitárokkal, az biztos. Engem már a címadó dal megvett kilóra, még az sem zavar, hogy a korábban leírt 'Dawnbreaker' album sikerdala, az Anyone Can Be A Hero refréndallama visszaköszön benne, de valami varázslatos módon ebben a zenei környezetben sokkal nagyobbat szól. Na, ez az igazi Déjá-Voodoo! Az élet filmjén filozofáló Director's Cut sem egy mélabús történet, sokkal inkább, mint egy kemény, döngölős germán alapot kapott Hard-nóta, amit egy remek ikergitárszólóval bolondítottak meg. Igaz, hogy utána kiesnek a szerepükből, mert a Suspended már tiszta Mighty Wings, a Never A Guarantee-ban pedig visszatér az a korábbi Gotthard-érzés (Anytime Anywhere). Még a Reaching Out is közelebb van a hard rockhoz, a korai Riotra emlékeztet (You Burn In Me), a Home Again pedig egy gyönyörű ballada, amivel a '80-as években egy arénát lehetett volna megríkatni.

Na de aztán megint beindul a gépezet. Mint már mondtam, a To Freedom And Progress egy Kaufmann-szerzemény, ennek megfelelően olyan, hogy akár az 'Objection Overruled'-ra vagy a 'Mastercutor'-ra is felkerülhetett volna. (Én nem szégyellem, szeretem az U.D.O. "Tor"-lemezeit is.) De a legnagyobb zúzás mégis az ezt követő Time And Tide-ban van. Ez a dal még a nyitó kettőt is lefejeli, olyan a húzása, mint egy kamionnak. Ehhez képest a Without A Net és a Dr. Hell No csak kezdő kiscserkésznek tűnik. De utóbbit legalább Mageney elviszi a hátán. A záró ballada pedig szerintem egy olyan dal, amit Dirkschneider úr kiszuperált valamelyik lemezről. Hiba volt.

Pontszám: 8