Extreme: Metal Meltdown Live! – Pornograffitti Live 25 At The Hard Rock Casino Las Vegas

írta Hard Rock Magazin | 2016.10.14.

Megjelenés: 2016

Kiadó: Loud & Proud Records

Weblap: www.extreme-band.com

Stílus: Funked-up hard rock

Származás: USA

 

Zenészek

Gary Cherone – ének
Nuno Bettencourt – gitár, billentyűs hangszerek, vokál
Pat Badger – basszusgitár, vokál
Kevin Figueiredo – dob

Dalcímek

01. Decadence Dance
02. Li’l Jack Horny
03. When I’m President
04. Get The Funk Out
05. More Than Words
06. Money (In God We Trust)
07. It (’s A Monster)
08. Pornograffitti
09. When I First Kissed You
10. Suzi (Wants Her All Day What?)
11. Flight Of The Wounded Bumblebee
12. He-Man Woman Hater
13. Song For Love
14. Hole Hearted
15. Play With Me
16. Cupid’s Dead

Értékelés

1990 karácsonya. A fenyőfa alatt az ajándékok között 2 db egyforma lemez: 2 db ’Extreme II: Pornograffitti (A Funked Up Fairy Tale)’ CD. A párommal szépen megajándékoztuk egymást ugyanazzal. Az ünnep után az IQ-bajnok lemezboltosnak elég nehéz volt elmagyarázni – kezemben a két lefóliázott lemezzel –, hogy mi történt, és hogy nekünk elég egy is, meg különben is, veszünk helyette mást, mi nem trükkös másolgatók vagyunk. Nagy nehezen, de azért győztünk. Ez a ’Pornograffitti’-sztori személyes része.

Az objektív rész az, hogy az Extreme a második lemezével nagyon eltalált valamit, jókor voltak jó helyen és nagyot alkottak. Meglett a megfelelő arány, a kreativitás, az innováció, a virtuozitás, a nagy dallamok és a kemény hangzás között. 5 kislemez és 5 videoklip készült az albumról, melyek éjjel-nappal mentek az MTV-n, az eredmény pedig nem maradt el: 2 millió eladott lemez csak az USA-ban, a banda befutott, sztárok lettek, mára pedig már 4 millió fölött jár a globális eladás.

A ’Pornograffitti’ után jött a sokkal mélyebben szántó ’III Sides To Every Story’ – ami még szépen teljesített –, aztán a nyers hangzású ’Waiting For The Punchline’ mélyrepülése, amivel viszont kicsengettek a csapatnak, és hosszú évekre szüneteltették a működésüket.

Viszont 2004 körül valami újra megmozdult: kisebb-nagyobb fellépések, turnék, aztán 2008-ban a ’Saudades De Rock’ lemez, majd 2010-ben a sodró lendületű ’Take Us Alive’ koncertalbum, végül pedig 2015-ben elérkezett a ’Pornograffitti’ kiadásának 25. évfordulója. Na, erre rendeztek ünnepi koncertet május 30-án, a Las Vegas-i Hard Rock Hotel And Casino „The Joint” nevű koncerttermében, és ebből lett a ’Metal Meltdown’-széria második darabja.

A hely a maga négyezres férőhelyével már rögtön előrevetít valamit a produkció várható nagyságrendjéből, és nem is lőttek mellé, mert a húzós jegyárak ellenére teltházas volt a buli, és rögtön az elején idéznem kell Eddie Trunk zenetörténész és rádiós személyiség mondatát, ami igazából csak a lemez végén hangzott el zárszóként: „Csak néhány banda képes évtizedek múltán is formában maradni. Az Extreme egy a kevesek közül.”

Igen, így van, óriási formában léptek a fiúk a színpadra, és a 25 éves évforduló csak az első sorokban tomboló negyvenes csajokból köszönt vissza, inkább a csapattagok kora tűnt 25 évesnek, mintsem a legsikeresebb lemezük kiadásának az évfordulója. Persze Pat már kicsit kevésbé szálkás, az egyébként fizikailag topon lévő Gary hajában pedig meg-megcsillan a WU-2 (hogy Fábrytól is lopjak), de Nuno babyface-macho kiállása semmit se változott. Kevin Figueiredo meg jóval fiatalabb náluk, és Nuno projektjeiben szerepelve került képbe, majd 2007 végén a csapatba.

Az albumot egyben még soha nem játszották el korábban koncerten, ezért komoly próbák folytak a fellépés előtt, de a 64 és fél perces eredeti játékidő azért előre feltette a kérdést, hogy mivel töltötték ki a többi időt egyrészről a koncerten, másrészről mivel töltik ki a koncertfelvételen. Nos, a koncerten nem volt trükk, gyakorlatilag lemezminőségben, de még az eredeti zajokat-hangeffekteket is felhasználva elnyomták a ’Pornograffitti’-t A-tól Z-ig. A zajos ovációkkal és az összekötő szövegekkel együtt is szükség volt azonban két ráadásra, hogy meglegyen a kritikus tömeg: ez volt a Play With Me az ’Extreme I’-ről (ezúttal az eredeti intro – Mozart Török indulója – nélkül) és a Cupid’s Dead a ’III Sides To Every Story’-ról, ez utóbbi már csak a tekintélyes stáblista alatt volt látható. Trükkös módon a felvételbe sok helyen bevágtak részleteket az extra dokumentumfilmből, ezt nem tartom szerencsésnek, mert megtörte a show lendületét. Az pedig újabb trükk, hogy a dokumentumfilmbe meg a koncertből vágtak be 7 teljes számot változtatás nélkül, ennek végképp nem láttam sok értelmét azonkívül, hogy változatosabbá tette az anyagot. Olyan ez a hozzáállás, mintha két külön kiadvány készült volna, pedig nem, egyetlen DVD/Blu-ray lemezen jön ki a koncert november 4-én.

A koncertet végignézve – és 26 év elteltével – jöttem rá, hogy mennyire jól szerkesztett lemezről van szó. A nyitó Decadence Dance lendületet hoz a nézőtéren és a színpadon egyaránt, a Li’l Jack HornyWhen I’m President nem ereszt el, a Get The Funk Out pedig megkoronázza az első blokkot. Ezután előre kerül két szék és egy akusztikus gitár, ebből a kevésbé felkészültek is sejthetik, hogy csak a bugyiolvasztó More Than Words következhet, különösen, hogy Nuno a gitárpengetőt „erre nincs szükségem” kommentárral bedobja a nézők közé. Azt gondolhatnánk, hogy egy ennyire agyonjátszott dal már a zenészek könyökén jön ki, de nem látszik semmi ilyesmi, odaadás és lélek van az előadásban. Komoly lehetőséget kap a koprodukcióra a közönség, és egészen jól teljesít! Az meg csak hab a tortán, hogy Nuno a gitárjátékot egy kicsit megcifrázza.

Ennek ellenpontjaként egy újabb dinamikus blokk következik: Money (In God We Trust)It (‘s A Monster)Pornograffitti, majd Nuno leül a zongorához (meg egy Corona sörhöz), Gary átöltözik a szesztilalom időszakát idéző szerelésbe, Pat is leteszi a rocker Mouradian basszust, és beáll egy finomabb hangzású, álló CR Omni mögé. Következik a koncert legemelkedettebb pontja, a When I First Kissed You a maga soft jazzes hangulatával. Száj tátva marad!

Szesztilalmas jelmez le, újabb mulatós blokk, elsőként a Suzi! Itt már sokadszor kerestem a fúvósszekciót a színpadon vagy a diszkrét háttérben, de nem találtam, szóval nemcsak az eredeti zajokat/hangeffekteket tolták a zene alá, hanem ezt is. Ugyanígy igaz ez a rá következő Flight Of The Wounded Bumblebee tekerős perka-alapjára, de ez a szóló annyira zseniális, hogy belefér. Egyébként az eredeti albumon ez nem is önálló szám, hanem a He-Man Woman Hatert vezeti fel, ahogy itt is, ami úgy szól, akár az eredeti! A kislemezes-klipes-rádiós Song For Love himnikus dallamai után előkerül egy 12 húros fehér Washburn akusztikus gitár, és a még inkább kislemezes-klipes-rádiós Hole Hearteddal ünnepli a közönség és a zenekar a ’Pornograffitti’ végét. Ezután a két említett ráadás, láthatóan lazábban, felszabadultabban, mert akármilyen színpadi rutinnal rendelkezik a csapat, azért ez tétmeccs volt, de megnyerték!

Egykori sikereihez méltó koncertet adott a banda, kiváló hangszeres teljesítménnyel, remek énekkel és kórusokkal, élettel teli színpadi mozgással. Látszott, hogy mindannyian folyamatos edzésben vannak, nosztalgiának nyoma sincs. Látványos színpadkép kivetítőerdővel és az aktuális dalhoz hangolt animációval, sok kamerás, jól rendezett felvétel. A világításra én többet koncentráltam volna, a reflektoreffektekben sok tartalék maradt, a hangzásban meg rengeteg. Azt nem lehet tudni, hogy a kiadótól kapott anyag mennyire végleges, de ez az AAC-szteró hang nélkülöz mindenféle dinamikát, ha így marad, azzal elrontják az egész produkciót, nagy kár lenne!

Külön szólni kell az extra dokumentumfilmről, ami terjedelmesebb lett, mint maga a koncert, ezt – ahogy említettem – úgy érték el, hogy részletekben belevágták a koncertnek majdnem a felét, de… Nagyon komoly munkát tettek a produkcióba, igazán tartalmas anyag lett és önállóan is megállná a helyét, ha önálló lenne, de nem az!

A film mottója: ’The Tougher The Road, The Harder They Rock’, azaz kb. minél rögösebb az út, annál keményebben nyomják. (Ugyanez volt a széria első darabjában is a dokumentumfilm címe.) A szülőváros, Boston panorámája a felvezetés, ezalatt a zenéit ingyen terjesztő fiatal orosz szerző, Kai Engel Wake Up című szerzeménye hallható, nagyon passzol! Gary Cherone és Nuno Bettencourt megjelenik Gary egykori szülői házánál, leülnek egy szál gitárral a tornácra és elkezdenek jammelni, ez a mű keretének az egyik fele.

Aztán pedig rengeteg érdekes, profin animált bevágás, interjúrészlet tölti meg tartalommal a filmet, szóba kerülnek a kezdetek, Nuno Sinful nevű bandája, ellátogatunk a legendás bostoni Paradise Rock Clubba, szóba kerül az A&M-szerződés, a lemez készítése, a feloszlás, a reunion, a 25. évforduló. Megszólal a híres Michael Wagener producer-hangmérnök, a már említett Eddie Trunk és a volt dobos, Paul Geary is, aki beszél az 1994-es távozásáról, amikor besokallt és elhagyta a zenekart. Beszállt a rockbizniszbe és komoly sikereket ért el olyan "kutyaütő senkik" ügyeit igazgatva, mint a Godsmack, a Creed, az Alter Bridge, Myles Kennedy, Jason Bonham, a Steel Panther és persze maga az Extreme is.

Felbukkan bandaközeli személyes élményeivel Dweezil Zappa (vele többen is zenéltek a zenekarból), Tom Morello (Rage Against The Machine/Audioslave), Ron Thal (Guns N’ Roses, Art Of Anarchy), szóba kerül Chris Squire (Yes), mint Pat példaképe, Mike Mangini (Dream Theater), aki 1994-ben váltotta Paul Gearyt, az Aerosmith-szel közös Európa turné, ami az MTK-pályáig is elért 1994-ben és Gary Van Halen-kalandja. Azt csak remélni tudom, hogy a végleges lemezen lesz feliratozás, mert Nuno is hadar néha, de Tom Morello pl. szinte követhetetlen, nagyon kell fülelni.

Fellépés az 1992-es Wembley-beli Freddie Mercury emlékkoncerten, Bohemain Rhapsody- és I Want To Break Free-snittek, Brian May elképedve és rocktörténeti mérföldkőnek nevezve elemzi a Get The Funk Out gitárszólóját, amit szerinte nem tudna eljátszani. Én se hagytam volna ki a 2014-es Nobel-békedíj ceremóniát, ahol Steven Tyler és Nuno együtt adják elő a More Than Wordsöt. Szokás ekézni a rockzenekarokat a rádiócsatornákba és a csajszifülekbe beköltöző nótákért, de ez egy akkor is jól megírt dallam, és ne beszéljünk mellé: ez megnyitotta a kaput a banda felé egész tömegeknek.

Visszatérés a felvételek helyszínére, az erdőszéli Courtlen Recording Studióba. Hát, látszott némi megilletődöttség a fiúkon. A tulaj ugyanaz a Fred Dunner, aki feleségével viszi a boltot, megismerkedünk a mesterszalag mikrosütőben történő felújításának technikájával, amin nemcsak én akadtam ki, hanem Nuno is. Újra mikrofonvégre kerül Michael Wagener, aki mesél rockzenék keveréséről, Bob St.John, akit hangmérnökként anno a zenekar ötödik tagjának tartottak, előkerül egy Sony UX90 demókazetta, és láthatjuk Nunót a budin ülve Hole Heartedot játszani. Visszakanyarodás a szülői ház tornácához, a keret második részeként befejeződik a jammelés és a tapsot hallva az egykori szomszédoknak lesz miről mesélni a kocsmában. 

Pontszám: 9