Trouble: Simple Mind Condition

írta garael | 2007.04.07.

Megjelenés: 2007

Kiadó: Escapi Music

Weblap: www.newtrouble.com

Stílus: Pszichedelikus doom metal

Származás: USA

 

Zenészek
Eric Wagner - ének Bruce Franklin - gitár Rick Wartell - gitár Chuck Robinson - basszusgitár Jeff Olsen - dob
Dalcímek
01. Seven 02. Mind Bender 03. Goin' Home 04. Pictures 05. After The Rain 06. Arthur Brown's Whiskey Bar 07. Trouble Maker 08. Bad Situation 09. Beginning Of Sorrows 10. Reasons 11. Ride The Sky (Lucifer's Friend feldolgozás, bonusz)
Értékelés

A Trouble azon kevés metal együttesek egyike, kiket a stílusoktól független Metal Akadémia szavazott meg a kult-státusz díj elnyerésére – nem véletlenül. A csapat ugyanis – trendektől viszonylag függetlenül – ragadta meg a metal gyökereit jelentő hetvenes évekbeli hard rock, rock’n’roll lényegét, némi, a korszakból eredő társadalmi frusztrációval elegyített pszichedelikus elborultsággal vegyítve azt. Náluk azonban a cigaretta füstje nem az ég felé, hanem az undergroundba szállt, köszönhetően azoknak a mázsás riffeknek, melyek egy ideig doom kategóriába skatulyázták ezt a nehezen behatárolható zenét játszó bandát.

Jóllehet sokan tartják a Trouble-t a Black Sabbath örökségét jogosan továbbvivő formációnak, azért én ezzel a megfogalmazással csínján bánnék. Az igaz, hogy az alapvetően depresszív, inkább elmélkedő, mint megoldást kínáló világ nem áll távol Ozzy-ék kábítószeres merengésétől, ám a kriptaszag a Trouble zenéje folyamán nekem csak néha csapta meg az orrom, bár az első két album légköre azért a nehézsúlyú világbajnok öltözőjének mázsás izzadságszagát is magában hordozta. A bandának a riffekből áradó sötét erőt azonban mindig sikerült valamivel a fény, vagy inkább a behatárolhatatlan twilight zone felé tolni, ez talán az amerikai metal bluesosabb gyökereiből származtatható könnyedség, mellyel egyedivé tudták tenni a zűr-bolygót. A chicagói csapat mindig rendelkezett egy olyan érzékenyebb dallamuniverzummal, melynek gyökerei különböztek a Sabbath-étól: nem véletlen az énekes, Eric Wagner Beatles és Pink Floyd rajongása – az ebből jövő hatáskomplexum tette a súlyos riffek, és a hatvanas-hetvenes években győzelemre vezetett rockdallamok összefűzését olyannyira ellenállhatatlanná. (Én inkább a Spiritual Beggars-hoz érzem őket közelebb, bár itt a ki hatott kire kérdés a fennállás idejéből fakadóan egyértelmű. Wagner Chris Cornelléhez mérhető egyedi orgánuma, és érzelmeket tolmácsolni tudó hangja pedig egyértelműen kiemeli a csapatot a hasonszőrű bandák soraiból.)

A zenekar hat lemez után leállt, pusztán néha egy-egy projekt híre hozta lázba a Trouble-függő fanokat, ám az addiktivitást nem tudták kielégíteni ezek a placebónál több, ám valós megoldásnál kevesebb instant szerek. A 'Plastic Green Head' utolsó segélykiáltása 12 év távlatából borzolta a nagyérdeműt, hogy aztán most végre egy újabb háromszavas furcsa címmel megjelenő Trouble album törölhesse le a nyálat a fanok szája széléről. 12 év hosszú idő: vajon melyik Trouble-korszak köszönt vissza a múlt távlatából, az első két - számomra - igazán klasszikus album terminátor-préselő erőgépei, vagy a későbbi lemezek némileg oldottabb, pszichedelikusabb merengése? – vetődhetett fel a hallgatóban, némi reszkető izgalmat kiváltva az igen jól titkolt és elrejtett új album hallgatása előtt.

Nos, úgy gondolom, a Trouble legénységének sikerült időugrást végrehajtani, mellyel ezt az egy tucat évet sikerrel negálták – az új album világában a legutóbbi zöld fejes produktum vegyes, a korai és a későbbi korszakok jellegzetességeit is magába foglaló éraegyvelege jelentkezik – természetesen a csapatra jellemző egyszerre kommersz (és én itt jó értelemben vett, hallgatóbarát jelentést értem a szó alatt), és egyénien kifacsart kivitelben, egy leheletnyi doom visszaszorulással, és a true rock jelleg előretörésével.

A Mind Berner ’Scuse Me-re visszavezethető riffelése, vagy a Seven jellegzetesen töredezett riffjei, a Pictures Of Life headbangeltető ritmusai és slágerteremtő refrénjei olyan erős kezdést produkálnak, mely elégedett mosolyt varázsolhat az izgalomba belefehéredettek szájára is - bár lehet, hogy egyeseknek talán már túl rockos is lehet az összkép annak ellenére, hogy a riffek alapozása bizony a „régi” Trouble-t idézi. Az After The Rain le sem tagadhatná a Beatles rokonságot, jóllehet Bors őrmester sem volt soha ennyire belőve, a gitárszólót pedig akár Jimi Hendrix is játszhatná némileg benyugtatózott állapotban.

A Trouble Maker Led Zeppelin hagyatékból kinövő riffjei stoner dallamokra fektetik az „elhullott dögöt”, hogy aztán az Arthur Brown’s Whiskey Bar számomra már túlzott vontatottsága idézzen fel némi delíriumot. A lemez címadó száma a tempósabb Trouble mozdony sikamikát hozza, egy ősrock-riffel lepadlóztatva az itt szerintem rosszabb formában lévő dallamellenfelet.

A Ride The Sky ismét a régi zűr-mozdonyt idézi, még a vonatfütty is belesípol az alagútba, csodás utazásra hívva Alice-t, a némileg szürrealista világba kalauzolt hallgatót. Nem sokkal ezután jön a lemez számomra egyik csúcsszáma, ahol a súlyos riffekre ráépülő pszichedelikus melódia egyszerre idézi fel az elmúlt rock hőskorszak értékváltoztató magatartását, és a metal zenéből áradó sötét erőt. A záró szám félakusztikus zongorás Beatles hangulata méltó befejezése az albumnak, hűen reprezentálva a régen várt mű mondanivalóját, és érzelmi hatásmechanizmusát.

Pontszám: 9