Khymera: The Grand Design
írta CsiGabiGa | 2016.01.12.
Zenészek
Dennis Ward - ének, basszusgitár
Michael Klein - gitár
Felix Bohnke - dob
Eric Ragno - billentyűs hangszerek
Jim Rykbost - zongora, extra billentyűs hangszerek
Pete Newdeck – vokál
Dalcímek
Értékelés
Nem kímél a Khymera! Olyan elemi erővel csapnak le rám a mega-dallamok, hogy csak kapkodom a fejem. Pedig amikor először olvastam az új albumról, haragudtam Dennis Wardra, amiért kigolyózta saját csapatából Daniele Liveranit. Ezt a formációt annak idején a ’Genius’ rock opera megálmodója, a Twinspirits és az Empty Tremor progmetal csapatok atyja, a gitáros, billentyűs, multi-instrumentalista olasz hozta létre, hogy a könnyebb műfajban is kipróbálja magát. Az első lemezre még a Kansas énekesét, Steve Walsh-t is elcsábította, sőt háttérvokálosként olyan AOR nagyágyúkat is felvonultatott, mint Joe Vana, Thom Griffin és Billy Greer, a Steelhouse Lane, Seventh Key zenekarok gitárosáról, Mike Slamerről nem is beszélve. Ennek ellenére Liverani és állandó dobosa, Dario Ciccioni révén mindig is olasz csapatnak tartottam őket. Amire a második és harmadik lemezzel rá is erősítettek, Tommy Ermolli gitárost is bevéve az alapfelállásba. Ekkor került a képbe Dennis Ward. A basszusgitáros-producer egészen új oldaláról mutatkozott be: énekesként próbálta kitölteni a Steve Walsh után maradt űrt. Ami persze lehetetlen küldetés volt, azok a lemezek - bár nem voltak rossz hallgatnivalók - nem hagytak bennem mély nyomot.
Éppen ezért nem voltak túlzott várakozásaim a Dennis Ward által - a Wicked Sensation-gitáros, Michael Klein és az Edguy-dobos, Felix Bohnke bevonásával immár germán alapokon - újjászervezett csapattal kapcsolatban. És mennyivel jobb így csalódni, mint a Def Lepparddal kapcsolatos hype után popóra huppanni! Szóval ez az új Khymera valami egész más. Talán nem is kellett volna Khymerának nevezni, mert egész más osztályban játszik, mint elődje, de a bejáratott névre mégiscsak jobban odafigyelnek a rajongók. A legfontosabb eltérés - a tagokon kívül -, hogy ezúttal saját zenét játszanak. Míg az első lemezen a Mr. Big filmzenék (Strike Like Lightning, Shadows), korai Winger demók (Written In The Wind, Without Warning), meg a Neal Schon-os Hardline (Love Leads The Way) feldolgozásait játszották, addig a második-harmadik lemezre a Martin testvérek írták a zenét, akik később maguk is reflektorfénybe léptek Vega nevű zenekarukkal. Most Dennis Ward az összes dal szerzője, míg társszerzőként felerészben Michael Klein gitáros, felerészben pedig egy másik basszusgitáros, az Eden's Curse-ből Paul Logue segített be. Ha már szóba került az első lemez kapcsán Billy Greer és Mike Slamer neve, talán az általuk összehozott Seventh Key produkciójához tudom leginkább hasonlítani, vagy a második vonalból a Nightwish-gitáros szabadidő-projektjéhez, a Brother Firetribe-hoz. És némileg a korábbi lemezeket szerző Vega produkciójához. Épp csak annyival több ez utóbbi kettőnél, amennyire egy producer-zeneszerző odafigyel a saját "gyermekére". Húzós riffek, óriási dallamok, kidolgozott vokálok, és amit a Brother Firetribe-ban mindig hiányoltam: egy tehetséges gitáros. Mi más kell egy '80-as évek arénarockját idéző lemezhez? Mondjuk remek hangzás? Nos, itt azzal sincs probléma, lévén Ward a szakma egyik legelismertebb szakembere.
A dalok közül a nyitó Never Give Up On You olyan bombasztikusra sikeredett, ami után a folytatás szinte már gyengének hat. De csak szinte. A Streetlights pedig egy olyan gyönyörű ballada, amit a japán kiadáson kétszer is el mertek sütni, mégsem tartom soknak. (Bár közben folyamatosan jár az agyam, hogy hol hallottam már ezeket a dallamokat.) A Who's Fooling Whonál ez be is ugrott: a Pretty Maids Thin Lizzy feldolgozása (Please Don't Leave Me) kukucskál ki a sorok közül. De csak óvatosan, mint egy bújócskánál, hogy észre ne vedd! Csak épp a szemed (füled) sarkából. Nekem is csak úgy huszadjára ugrott be, honnan ismerős az a pár taktus. De a többi dal is rendben van, erős lemez ez, igen ritka üresjáratokkal.
Legutóbbi hozzászólások