Khymera: The Grand Design

írta CsiGabiGa | 2016.01.12.

Megjelenés: 2015

Kiadó: Frontiers

Weblap: www.dennisward.de

Stílus: dallamos rock / AOR

Származás: Németország

 

Zenészek

Dennis Ward - ének, basszusgitár
Michael Klein - gitár
Felix Bohnke - dob
Eric Ragno - billentyűs hangszerek
Jim Rykbost - zongora, extra billentyűs hangszerek
Pete Newdeck – vokál

Dalcímek
01. Never Give Up On You 02. Tell Me Something 03. Say What You Want 04. I Believe 05. A Night To Remember 06. She's Got The Love 07. Land Of Golden Dreams 08. The Grand Design 09. Streetlights 10. Who's Fooling Who 11. Finally 12. Where Is The Love
Értékelés

Nem kímél a Khymera! Olyan elemi erővel csapnak le rám a mega-dallamok, hogy csak kapkodom a fejem. Pedig amikor először olvastam az új albumról, haragudtam Dennis Wardra, amiért kigolyózta saját csapatából Daniele Liveranit. Ezt a formációt annak idején a ’Genius’ rock opera megálmodója, a Twinspirits és az Empty Tremor progmetal csapatok atyja, a gitáros, billentyűs, multi-instrumentalista olasz hozta létre, hogy a könnyebb műfajban is kipróbálja magát. Az első lemezre még a Kansas énekesét, Steve Walsh-t is elcsábította, sőt háttérvokálosként olyan AOR nagyágyúkat is felvonultatott, mint Joe Vana, Thom Griffin és Billy Greer, a Steelhouse Lane, Seventh Key zenekarok gitárosáról, Mike Slamerről nem is beszélve. Ennek ellenére Liverani és állandó dobosa, Dario Ciccioni révén mindig is olasz csapatnak tartottam őket. Amire a második és harmadik lemezzel rá is erősítettek, Tommy Ermolli gitárost is bevéve az alapfelállásba. Ekkor került a képbe Dennis Ward. A basszusgitáros-producer egészen új oldaláról mutatkozott be: énekesként próbálta kitölteni a Steve Walsh után maradt űrt. Ami persze lehetetlen küldetés volt, azok a lemezek - bár nem voltak rossz hallgatnivalók - nem hagytak bennem mély nyomot.

Éppen ezért nem voltak túlzott várakozásaim a Dennis Ward által - a Wicked Sensation-gitáros, Michael Klein és az Edguy-dobos, Felix Bohnke bevonásával immár germán alapokon - újjászervezett csapattal kapcsolatban. És mennyivel jobb így csalódni, mint a Def Lepparddal kapcsolatos hype után popóra huppanni!  Szóval ez az új Khymera valami egész más. Talán nem is kellett volna Khymerának nevezni, mert egész más osztályban játszik, mint elődje, de a bejáratott névre mégiscsak jobban odafigyelnek a rajongók. A legfontosabb eltérés - a tagokon kívül -, hogy ezúttal saját zenét játszanak. Míg az első lemezen a Mr. Big filmzenék (Strike Like Lightning, Shadows), korai Winger demók (Written In The Wind, Without Warning), meg a Neal Schon-os Hardline (Love Leads The Way) feldolgozásait játszották, addig a második-harmadik lemezre a Martin testvérek írták a zenét, akik később maguk is reflektorfénybe léptek Vega nevű zenekarukkal. Most Dennis Ward az összes dal szerzője, míg társszerzőként felerészben Michael Klein gitáros, felerészben pedig egy másik basszusgitáros, az Eden's Curse-ből Paul Logue segített be. Ha már szóba került az első lemez kapcsán Billy Greer és Mike Slamer neve, talán az általuk összehozott Seventh Key produkciójához tudom leginkább hasonlítani, vagy a második vonalból a Nightwish-gitáros szabadidő-projektjéhez, a Brother Firetribe-hoz. És némileg a korábbi lemezeket szerző Vega produkciójához. Épp csak annyival több ez utóbbi kettőnél, amennyire egy producer-zeneszerző odafigyel a saját "gyermekére". Húzós riffek, óriási dallamok, kidolgozott vokálok, és amit a Brother Firetribe-ban mindig hiányoltam: egy tehetséges gitáros. Mi más kell egy '80-as évek arénarockját idéző lemezhez? Mondjuk remek hangzás? Nos, itt azzal sincs probléma, lévén Ward a szakma egyik legelismertebb szakembere.

A dalok közül a nyitó Never Give Up On You olyan bombasztikusra sikeredett, ami után a folytatás szinte már gyengének hat. De csak szinte. A Streetlights pedig egy olyan gyönyörű ballada, amit a japán kiadáson kétszer is el mertek sütni, mégsem tartom soknak. (Bár közben folyamatosan jár az agyam, hogy hol hallottam már ezeket a dallamokat.) A Who's Fooling Whonál ez be is ugrott: a Pretty Maids Thin Lizzy feldolgozása (Please Don't Leave Me) kukucskál ki a sorok közül. De csak óvatosan, mint egy bújócskánál, hogy észre ne vedd! Csak épp a szemed (füled) sarkából. Nekem is csak úgy huszadjára ugrott be, honnan ismerős az a pár taktus. De a többi dal is rendben van, erős lemez ez, igen ritka üresjáratokkal.

Pontszám: 8