Neal Schon: Vortex

írta CsiGabiGa | 2015.08.31.

Megjelenés: 2015

Kiadó: Mascot Records

Weblap: http://www.schonmusic.com

Stílus: Fusion rock

Származás: USA

 

Zenészek
Neal Schon - gitár, ének Steve Smith - dob Igor Len - billentyűs hangszerek Jan Hammer - billentyűs hangszerek Jonathan Cain - billentyűs hangszerek
Dalcímek
01. Miles Beyond 02. Awakening 03. Cuban Fly Zone 04. El Matador 05. Eternal Love 06. In A Cloud 07. Irish Cream 08. Lady M (Our Love Remains) 09. Airliner NS910 10. Tortured Souls 11. Schon & Hammer Now 12. NS Vortex 13. Unspoken Faith 14. Twilight + Spellbound 15. Triumph Of Love 16. Mom 17. Talk To Me 18. White Light
Értékelés

Neal Schon újabb utazásra csábít. Persze ezúttal nem egy hagyományos utazásról van szó, amit a Journey nevű utazó cirkusszal mutat be, hanem egy egészen másfajta kirándulásról. Az elmében. Ahogy Alapi István is tette a 2013-as 'Inner Vortex' című, Steve Lukather által is méltatott albumán. Amióta Schon bejelentette, hogy nem csinálnak újabb Journey lemezt, mert a 2011-es 'Eclipse'-ből világszerte eladott 110 000 példány még a stúdióköltségeket sem fedezi, azóta kisebb költségvetéssel kisebb példányszámú szólólemezeket készít, mert a belül bujkáló művészt nem lehet ennyivel leszerelni. A 2012-es 'The Calling' tiszteletadás volt a rá ható gitárosok munkássága előtt, vagy ahogy egy korábbi elmebeteg írásomban fogalmaztam, utazás a Szix Sztring Szigetekre. 2014-ben pedig egy a pszichedelikus rock, Hendrix és a Journey világa között csapongó, kicsit a füves cigi bódulatára emlékeztető albumot adott ki 'So U' címmel.

Persze nem 2012-ben kezdte a szólólemezek készítését, de az sokatmondó, hogy annak idején is az 1986-os 'Raised On Radio' után, a Journey átmeneti – 10 éves – szünetelése idején vágott bele a szólóalbum-gyártásba. Sok mindent kipróbált: volt a Journeytől eltérő AOR próbálkozása némi Gary Moore-os felhanggal az instrumentálisokban ('Late Night'), volt blues lemeze ('Piranha Blues'), készített melankolikus instrumentális dalokat ('Beyond The Thunder') és slágerek gitár-átiratait ('Voice'). Sőt, volt már egy korábbi tiszteletadása is, akkor kizárólag az őt felfedező Carlos Santanának ('Electric World'), amely egyébként az egyetlen dupla szólóalbuma volt. Eddig. És most itt a 'Vortex'.

Divat mostanában az örvényt a belső gondolatok kavargásának szinonimájaként emlegetni. Az említett Alapi szólólemezen kívül ott van még Ace Frehley legutóbbi albuma, a 'Space Invader', melynek egyik slágere, az Inside The Vortex szintén erről szól, a galaxisok közti képzeletbeli utazás metaforájába ültetve a gitáros töprengését az élet értelmén. Neal Schonnál leginkább a különböző irányból érkező hatások, hangulatok szimbóluma a tornádó örvénye, melynek eredménye ez a jazz- és bluesalapú, vagyis az improvizatív zene két legelterjedtebb ágára visszavezethető muzsika. Ahogy Alapi Istvánnál vagy Steve Lukathernél (de említhetném Lukács Petát is), a sikeres zenekarban slágerek újra és újra eljátszásával eltöltött idő roppant hasznos a megélhetés szempontjából, de a belül élő kreatív ördögöt folyamatosan elnyomja. Mert a zenét, ahogy a világot is, a kreatív ördög viszi előre, nem a megnyugvást kereső angyalok. És ez a legbelül forrongó szörnyeteg időről időre arra készteti az őket cipelő muzsikusokat, hogy időnként nyissanak egy szelepet, melyen a felgyülemlett gőz távozhat.

Schon a 10 évvel ezelőtti 'I On U' albumon dolgozott először a litván származású billentyűssel, Igor Lennel. Mellette a legfontosabb szereplő az ex-Journey dobos, Steve Smith, aki azóta szintén a jazz és fúziós muzsikák világába teleportálta magát AOR-föld kellős közepéből. De jelentős szerepet kapott Jan Hammer is, akivel Schon már a nyolcvanas években csinált két lemezt (bár az azon szereplő dalok nagy részét Colin Hodgkinson basszusgitáros írta). És ott van még Jonathan Cain, aki a Journey billentyűse 1980 óta. Vele a Triumph Of Love című dalt komponálta együtt Schon, s ezt a dalt játszották Michaelével kötött esküvőjükön 2013-ban.

A dupla album első felén 4 és 7 perc közötti dalok szerepelnek (kivéve Igor Len zongoradarabját), már ezek is kellő helyet biztosítanak az improvizációnak, de a második részben legnagyobbrészt még hosszabb, 6-10 perces kompozíciókban teljesedhetnek ki a zenészek. Persze most is vannak mozzanatok, melyeket egyszerűen nem lehet kitörölni Neal Schon életéből. A remek szójátékkal elnevezett Miles Beyondban például a Miles Davis hatások keverednek a John McLaughlin-os keleties dallamokkal, miközben Steve Smith olyat üt alá, ami leginkább az afrikai törzsi dobokra emlékeztet. Zseniális. A Cuban Fly Zone-ban úgy utal vissza Joe Satriani korai korszakára, hogy szinte együtt repülünk vele, és csak útközben vesszük észre, hogy ez nem is a 'Flying In A Blue Dream', hanem sokkal inkább már a komplexebb 'The Extremist' vonala. A 'Flying' stílusa is visszaköszön ránk, de csak később, az Airliner NS910-ben. Állítólag Neal Schon nyilatkozta, hogy azért lett éppen ez a dal címe, mert az album dupla mivolta miatt ez egyszerre a kilencedik és a tizedik szólólemeze is. Ez csak annyiban sántít, hogy akkor az 'Electric World'-öt is kettőnek kellett volna számolni, akkor meg már 1011 lenne a sorozatszám a képzeletbeli repülőgép oldalán.

Az El Matador latinos ritmusai pedig ki mást juttatnának az eszünkbe, mint Carlos Santanát, aki a világhír felé vezető úton elindította Schont. Egy pillanatnyi megtorpanás, kétpercnyi melankólia az Igor Len zongoradarab. Kicsit olyan, mint MacAlpine lemezein a Chopin-etűdök: egészen más hangulatot csempész a gitárban gazdag részek közé. Az Irish Creamben Steve Morse Dixie Dregs korszakából van egy cseppnyi, míg a Schon & Hammer Now a hetvenes-nyolcvanas évek érzését hozza vissza, ahogy a billentyű és a gitár együtt nyomja az alaptémát. Talán Hammerből egy kicsit több is lehetne benne, de végül is ez egy Schon-szólólemez.

A lemez leghosszabbja, a 10 és fél perces Tortured Souls egy gyönyörűen kibontott, epikus hangvételű ballada, nem spórol a finomságokkal, időt hagy mindenre. Az akár Journey-balladának is beillő vezérdallam is csak kb. 50 másodperc után szólal meg, addig csak a hangulati felvezetéssel foglalkoznak. Aztán viszont olyan improvizációs átalakuláson megy át a téma, hogy a végére már szinte csak a kísérő akkordok ugyanazok. Igazi koncertnóta, ahol Schon kiélheti a Journeyben szűk keretek közé zárt variációs hajlamait. Ahogy a második leghosszabb, Talk To Me című dalban is, mely olyan Van Halen-es riffekkel indul, hogy szinte már várom Sammy Hagar hangját, de aztán egy olyan jammelés lesz belőle, köszönhetően Steve Smith társszerzői közreműködésének, ami a zenei határokat könnyedén ledöntve válik fúziós jazz-rock orgazmussá.

Az NS Vortex első hangjainál úgy éreztem, a Solaris Ha felszáll a köd című opusza keveredett valahogy az mp3 lejátszómba. De aztán ebből is egy olyan lehengerlő tempójú dal bontakozik ki, hogy az ember nem sokallja azt a 8 percet, ameddig tart. (Azt már csak halkan és zárójelben merem megjegyezni, hogy ennek a vezérdallama megint nagyon satrianis.) A hab a tortán pedig az, hogy ebben van egy remek Jan Hammer szóló is, amit a Schon & Hammer Nowból hiányoltam.

És vannak persze emocionális dalok, melyek közül talán legkiemelkedőbb a Michaelának írt Lady M, mely leginkább Steve Vai For The Love Of God dalának hangulatát juttatja eszembe. Az esküvői zeneként debütáló Triumph Of Love csodálatos dallamai pár percre a Journey világát idézik, de pont a túl szigorú üteme az, ami visszavesz az értékéből. Szegény Steve Smith! Itt aztán vissza kell fognia magát alaposan. Az In A Cloud nyugodt hangulata Ace Frehley szólólemezeinek záró instrumentális sorozatához, a Fractured dalokhoz van közel, míg a Mom című akusztikus gitár meditáció ismét Steve Morse zsenialitását idézi. Hogy egy kicsit haza is beszéljek, a záró White Light kedvenc Michael Schenkerem Positive Forward című 1993-as szerzeményére hajaz, az akusztikus gitárt használva szóló- és kísérőhangszerként egyaránt. Lehet-e ennél jobb végszó?

Pontszám: 9