Faith No More: Sol Invictus

írta Adamwarlock | 2015.06.01.

Megjelenés: 2015

 

 

Kiadó: Reclamation Records

Weblap: http://www.fnm.com

Stílus: Alternatí­v metal

Származás: USA

 

Zenészek
Mike Patton - ének Jon Hudson - gitár Roddy Bottum - billentyűk, vokál Billy Gould - basszusgitár Mike Bordin - dobok
Dalcímek
01. Sol Invictus 02. Superhero 03. Sunny Side Up 04. Separation Anxiety 05. Cone of Shame 06. Rise of the Fall 07. Black Friday 08. Motherfucker 09. Matador 10. From the Dead
Értékelés

Kereken 2000-et írtunk, amikor én még általános iskolás fejjel kezembe kaptam egy válogatáslemezt, amin Benny Hill pózolt egy rakás női lábbal, kaján vigyorral az arcán. ’Who Cares a Lot?’ volt eme best of album címe, és már fiatal fejjel, első hallgatásra beleszerettem a Faith No More nem mindennapi zenéjéne. Sorra meghallgattam az együttes kiadványait, ami akkor annyira azért nem volt egyszerű, sőt még valahonnan egy FNM pólót is sikerült szereznem, amin a ’King for a Day… Fool for a Lifetime’ lemez ikonikus borítója virított. Akkoriban hatalmas csapásnak éltem meg, hogy nem láthatom élőben a csapatot.

2009-et írtunk, amikor végre megtörtént a csoda, és a Faith No More újra összeállt egy turné erejéig. Magyarország legnagyobb fesztiváljának legnagyobb színpadán adták azt a hihetetlenül energikus és döbbenetes koncertet, amikor Mike Patton egy vörös alsónadrággal a fején rohangált. Leírhatatlan élmény volt gyerekkorom egyik legnagyobb kedvencét élőben látni. Aztán a 2009-es megaturné szépen lecsengett, és az elkövetkező években csak elvétve állt össze a csapat. 2012-től azonban egyre több új dal hangzott el a koncerteken. 2013-ban a Black Sabbath előtt állt össze ismét a Bill Gould basszusgitáros által vezetett együttes, amikor is már három vadonatúj nótával örvendeztették meg a rajongókt. Aztán egy évnyi találgatás és homályos információk után tavaly októberben végre hivatalossá vált: a Faith No More új stúdióalbumot készít.

Az együttes, annak teljes karrierje és úgy általában az összes lemezük – beleértve a 2015-ös kiadványt is – olyan, mint a frontember, Mike Patton maga: kiszámíthatatlan, kissé csapongó, néha magába forduló, hol populáris, hol alternatív. Valahogy az FNM albumait végighallgatva olyan érzésünk lehet, mintha egy mániás-depressziós tüneteket mutató beteg gondolataiba nyernénk betekintést. Hol iszonyatos fordulatszámon pörög, hol pedig elvonul egy sötét szoba magányába. A ’Sol Invictus’-on ismételten megtaláljuk ezt a tünetegyüttest. 18 év telt el a ’The Album of the Year’ megjelenése óta, így a die hard FNM fanok szerintem két nap alatt szarrá hallgatták a lemezt, és valószínűleg egy dekát sem csalódtak. Bizony, ez egy amolyan fétnómóros korong, annak minden bájával és perverziójával együtt. Viszont lassan két évtized távlatából nem az a kérdés, hogy egy ekkora múlttal rendelkező banda tud-e még jót alkotni, hanem sokkal inkább az, hogy érdemes volt-e összeállni, felvenni, kiadni, a rajongóknak pedig végighallgatni egy új lemezt.

A válasz ilyenkor nem egyszerű. A lemez önmagában teljesen jól megállja a helyét. Látszik rajta, hogy nem azért vonultak stúdióba a tagok, mert elfogyott a lóvé, hanem tényleg képesek voltak újra együttműködni, és ötletekkel is elő tudtak állni. Éppen ezért gyönyörűen beleillik az életműbe a címadó és a Superhero című dal, ami már 2013 óta ismert a koncertlátogató közönség számára, de a Separation Anxiety például a csapat legjobb alkotásainak listáját bővíti, a rettentően gonosz kezdésével, és a katartikus kitöréseivel. Ugyanez mondható el a Cone of Shame-ről, ahol Gould basszusgitárja úgy mennydörög, mintha évekig tartó monszunra készülne az ég. Mindezekkel együtt azonban korántsem tenném be ezt a lemezt a ’The Real Thing’ mellé, az ’Angel Dust’-nak pedig a cipőfűzőjét sem köthetné meg. Mert ugyan jó kis nóta a Sunny Side Up, de ebben az alteres-lassulós kategóriában a Faith No More alkotott már sokkal jobbat is. A Motherfucker pedig meglehetősen olcsó húzás.

Furcsa, hogy mit művel egy együttes megítélésével az idő. Egy olyan bandáról beszélünk, aki a ’80-as és ’90-es években össze-vissza keverte bele a dalaiba a jazz, a rap, a heavy metal, a thrash, az alter és a post-punk elemeit, sőt ugyebár sokan a nu metal egyik előfutárának tartják Patton csapatát. Ez huszonakárhány évvel ezelőtt akkor és abban a zenei környezetben nagyot ütött, viszont azóta éppen a Faith No More és társai zenéjén felnőtt egy generáció, akik közül sokan meghaladták már ezt koncepciót. Akkoriban azért működött a dolog, mert a ’80-as évek végén éppen az ilyen káoszra és csapongásra volt igény. Ergo egy új Faith No More lemez akkor váltaná ki ugyanazt a hatást, ha a jelenkor problémái és igényei mentén tudna odacsapni egyet a zenei állóvíznek, ahogy tette ezt 30 évvel ezelőtt. Mert nem attól fogom zseniálisnak nevezni a lemezt, ha raknak rá egy olyan dalt, mint a Black Friday, ami minden erénye mellett csak egy nyitás a kommersz felé. A lényeg mondjuk nem változik: érdemes hallgatni a ’Sol Invictus’-t, mert összességében egy jó anyag, viszont nem okoz katarzist. Ha egy hosszú távú összeborulás első darabja, akkor úgy érzem, ez jót jelenthet, mert innen felfelé vezet az út, és a csapat újra megtalálja azt a hiányzó elemet, amivel újra felfrissülést hoznak a zenei életbe, ahogy tették ezt 30 évvel ezelőtt. Ez így „csak” egy jó kis Faith No More lemez.

Pontszám: 7

Legutóbbi hozzászólások