Faith No More: Sol Invictus
írta Adamwarlock | 2015.06.01.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Kereken 2000-et írtunk, amikor én még általános iskolás fejjel kezembe kaptam egy válogatáslemezt, amin Benny Hill pózolt egy rakás női lábbal, kaján vigyorral az arcán. ’Who Cares a Lot?’ volt eme best of album címe, és már fiatal fejjel, első hallgatásra beleszerettem a Faith No More nem mindennapi zenéjéne. Sorra meghallgattam az együttes kiadványait, ami akkor annyira azért nem volt egyszerű, sőt még valahonnan egy FNM pólót is sikerült szereznem, amin a ’King for a Day… Fool for a Lifetime’ lemez ikonikus borítója virított. Akkoriban hatalmas csapásnak éltem meg, hogy nem láthatom élőben a csapatot.
2009-et írtunk, amikor végre megtörtént a csoda, és a Faith No More újra összeállt egy turné erejéig. Magyarország legnagyobb fesztiváljának legnagyobb színpadán adták azt a hihetetlenül energikus és döbbenetes koncertet, amikor Mike Patton egy vörös alsónadrággal a fején rohangált. Leírhatatlan élmény volt gyerekkorom egyik legnagyobb kedvencét élőben látni. Aztán a 2009-es megaturné szépen lecsengett, és az elkövetkező években csak elvétve állt össze a csapat. 2012-től azonban egyre több új dal hangzott el a koncerteken. 2013-ban a Black Sabbath előtt állt össze ismét a Bill Gould basszusgitáros által vezetett együttes, amikor is már három vadonatúj nótával örvendeztették meg a rajongókt. Aztán egy évnyi találgatás és homályos információk után tavaly októberben végre hivatalossá vált: a Faith No More új stúdióalbumot készít.
Az együttes, annak teljes karrierje és úgy általában az összes lemezük – beleértve a 2015-ös kiadványt is – olyan, mint a frontember, Mike Patton maga: kiszámíthatatlan, kissé csapongó, néha magába forduló, hol populáris, hol alternatív. Valahogy az FNM albumait végighallgatva olyan érzésünk lehet, mintha egy mániás-depressziós tüneteket mutató beteg gondolataiba nyernénk betekintést. Hol iszonyatos fordulatszámon pörög, hol pedig elvonul egy sötét szoba magányába. A ’Sol Invictus’-on ismételten megtaláljuk ezt a tünetegyüttest. 18 év telt el a ’The Album of the Year’ megjelenése óta, így a die hard FNM fanok szerintem két nap alatt szarrá hallgatták a lemezt, és valószínűleg egy dekát sem csalódtak. Bizony, ez egy amolyan fétnómóros korong, annak minden bájával és perverziójával együtt. Viszont lassan két évtized távlatából nem az a kérdés, hogy egy ekkora múlttal rendelkező banda tud-e még jót alkotni, hanem sokkal inkább az, hogy érdemes volt-e összeállni, felvenni, kiadni, a rajongóknak pedig végighallgatni egy új lemezt.
A válasz ilyenkor nem egyszerű. A lemez önmagában teljesen jól megállja a helyét. Látszik rajta, hogy nem azért vonultak stúdióba a tagok, mert elfogyott a lóvé, hanem tényleg képesek voltak újra együttműködni, és ötletekkel is elő tudtak állni. Éppen ezért gyönyörűen beleillik az életműbe a címadó és a Superhero című dal, ami már 2013 óta ismert a koncertlátogató közönség számára, de a Separation Anxiety például a csapat legjobb alkotásainak listáját bővíti, a rettentően gonosz kezdésével, és a katartikus kitöréseivel. Ugyanez mondható el a Cone of Shame-ről, ahol Gould basszusgitárja úgy mennydörög, mintha évekig tartó monszunra készülne az ég. Mindezekkel együtt azonban korántsem tenném be ezt a lemezt a ’The Real Thing’ mellé, az ’Angel Dust’-nak pedig a cipőfűzőjét sem köthetné meg. Mert ugyan jó kis nóta a Sunny Side Up, de ebben az alteres-lassulós kategóriában a Faith No More alkotott már sokkal jobbat is. A Motherfucker pedig meglehetősen olcsó húzás.
Furcsa, hogy mit művel egy együttes megítélésével az idő. Egy olyan bandáról beszélünk, aki a ’80-as és ’90-es években össze-vissza keverte bele a dalaiba a jazz, a rap, a heavy metal, a thrash, az alter és a post-punk elemeit, sőt ugyebár sokan a nu metal egyik előfutárának tartják Patton csapatát. Ez huszonakárhány évvel ezelőtt akkor és abban a zenei környezetben nagyot ütött, viszont azóta éppen a Faith No More és társai zenéjén felnőtt egy generáció, akik közül sokan meghaladták már ezt koncepciót. Akkoriban azért működött a dolog, mert a ’80-as évek végén éppen az ilyen káoszra és csapongásra volt igény. Ergo egy új Faith No More lemez akkor váltaná ki ugyanazt a hatást, ha a jelenkor problémái és igényei mentén tudna odacsapni egyet a zenei állóvíznek, ahogy tette ezt 30 évvel ezelőtt. Mert nem attól fogom zseniálisnak nevezni a lemezt, ha raknak rá egy olyan dalt, mint a Black Friday, ami minden erénye mellett csak egy nyitás a kommersz felé. A lényeg mondjuk nem változik: érdemes hallgatni a ’Sol Invictus’-t, mert összességében egy jó anyag, viszont nem okoz katarzist. Ha egy hosszú távú összeborulás első darabja, akkor úgy érzem, ez jót jelenthet, mert innen felfelé vezet az út, és a csapat újra megtalálja azt a hiányzó elemet, amivel újra felfrissülést hoznak a zenei életbe, ahogy tették ezt 30 évvel ezelőtt. Ez így „csak” egy jó kis Faith No More lemez.
Legutóbbi hozzászólások