Michael Schenker's Temple Of Rock: Spirit On A Mission

írta CsiGabiGa | 2015.04.13.

Megjelenés: 2015

Kiadó: InAkustik

Weblap: http://www.michaelschenkerhimself.com

Stílus: Hard rock

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

Azt hiszem, itt az ideje, hogy nyíltan felvállaljam másságomat: én a másik Schenkert szeretem. Tudom, hagyományos értelemben az lenne a másság, ha a Rudit szeretném, de ez itt egy rockzenei magazin. Michael Schenker éppen 60 éve született, akkor még „Miháel”-ként Németországban, csak miután 18 éves korában elrabolták az ufók, lett belőle „Májkl”. Bizony, Phil Mogg és csapata angolföldre vitte a germán csodagyereket, ahol aztán együtt jutottak olyan magaslatokba, melyekről azóta is csak álmodnak mindketten. Ahogy ő nyilatkozta, miután másodjára is irányba állította bátyja zenekarát (az első Uli Roth-os lemezre írt három dalt, melynek fonalát felvéve folytathatták a többiek az ötletelést, úgymint Fly To The Rainbow, Far Away, Fly People Fly, majd az első Mathias Jabs lemezen közreműködött három nótában, s bár szerzőként nem szerepel a neve, a Lights Out hangulatú Lovedrive, az instrumentális Coast To Coast és a Jabs-idegen kézimunkával operáló Another Piece Of Meat magán viseli a fiatalabb Schenker keze nyomát), saját útján ment tovább. Angol zenésztársakkal megalapította a Michael Schenker Groupot, majd Amerikában folytatta – az MSG rövidítést és logót megtartva – már McAuley / Schenker Groupként, hogy jó néhány instrumentális szólólemez (négy akusztikus és három elektromos gitárlemeze jelent meg), egy újabb próbálkozás a németföldön kívüliekkel (UFO-reunion) és az MSG különböző felállásokkal megkísérelt feltámasztása után az élet nagy körforgásának beteljesüléseként visszatérve szülőhazájába, létrehozza a Rock Templomát.

A másik „Miháel”, Voss segített neki, aki kitűnő producer, átlagos gitáros-énekes, ezen felül Schenker nagy rajongója. Gary Bardennel, az MSG eredeti énekesével még egy akusztikus feldolgozáslemezt is készített a ’80-84-es nagy korszak „slágereiből”. De a többi közreműködő is Michael korábbi életének részese volt: az ex-Scorpions dobos Herman Rarebell, a régi ivócimbora ex-UFO basszer Pete Way és az MSG törzsgárdatagsági igazolvánnyal bíró billentyűs-ritmusgitáros Wayne Findlay. Egy-egy számban közreműködött a McAuley Schenker Group amerikai énekese, Robin McAuley, a német bátyó, akinek a gitárján először tanult játszani, Rudolf Schenker, az 1980-as első önálló lemezén kisegítő barátok, Don Airey és Simon Philips, a manapság őt gitárszerződéssel szponzoráló Elliott „Dean” Rubinson és egy másik „földönkívüli”, Paul Raymond is.

Szóval életműösszefoglalásra készült ez a Templom. Zeneileg nem lett az, mert Michael Voss, akit a dallamos rockzene Dieter Bohlenjének tartok, rátelepedett a produkcióra. De a lemez pozitívuma, hogy egy dalra felkérte Doogie White-ot, akinek később meghatározó szerepe lett. A Before The Devil Knows You're Dead lett az iránymutató a folytatáshoz és Doogie lett az egyedüli énekese az új bandának, mely nevének a 2011-es szólólemez címét vette fel. Én már a 2013-as 'Bridge The Gap' lemeztől is lehidaltam (naná, hogy lehidaltam a „Bridge”-en!), amely valóban híd lett a 2011-es, Vossi által kommerszebbé tett és a 2015-ös vérbeli Michael Schenker album között. Ott az MSG múlt hangulata lengte körül a dalokat, most a teljes életmű visszatükröződik a számokban, de úgy érzem, alapvetően sokkal inkább egy UFO lebegett a zenészek feje felett. És maradt a már az előző lemezen kikristályosodott új felállás: Doogie White énekes és a Michaellel 1999 óta együtt muzsikáló Wayne Findlay, valamint a dobos Herman Rarebell mellé Franzis Buchholz basszusgitáros sorakozott fel, teljessé téve az 1979-es Scorpions lemez, a 'Lovedrive' ritmusszekcióját a bandán belül.

A 'Spirit On A Mission' egyenes folytatása a 'Bridge The Gap'-nek, csak ha lehet, még jobb. A Temple Of Rock mindkét albumáról elmondható, hogy a 80-as évek óta Schenker legjobb lemeze. Ez két dolgot is jelent: kirobbanó formában van a gitáros és nem hullámzó, hanem lemezről lemezre jobb a teljesítménye. Mindjárt itt a nyitó Live And Let Live, melyet videoklipen is bemutattak korábban. Én mondom, hogy a Save Yourself óta nem írt ekkora számot és ilyen vérbeli Schenker-szólót Michael. Hosszú idő óta először azon kaptam magam, hogy önkéntelenül léggitározni kezdek. Egy kórházi látogatás során például fülhallgatóval a fülemben elég mókás lehettem kívülről. A vagány bluesos kezdés után jön egy igazi régi vágású Schenker-szóló a közepén, szinte énekelhető dallammal vezeti fel a technikásabb részt. És a záró szólót nem nyomja el a refrén ismételgetése. Hogy is mondják magyarul? Cool!

De nem csak ettől esett le az állam. A Bulletproof nótában megcsinálta legnagyobb instrumentális sikere, az Into The Arena énekes verzióját. Ha picit jobban odafigyelsz, ugyanaz a dobképlet, majdnem ugyanaz a gitártéma, csak itt Doogie énekel rá, nem is akármilyet, kapunk egy kis ízelítőt az ex-Rainbow énekes leghíresebb korszakának dallamvilágából. A harmadik zseniális dobása a Good Times, mely az Is There Anybody There vokáljára emlékeztető „áá-áá”-val indul, hogy egy hangulatos rocksláger kerekedjen belőle, mely az idei Scorpions-lemeznek is büszkesége lehetne. (Ha nagyon akarod, a Rock You Like A Hurricane-t is rá tudod énekelni a dallamszólóra.)

Egyébként alapvetően az UFO hatások lepték be a Rock Templomát. Elborították, mint a muslicák. Sokkal inkább riff-központú lett, mint elődje. A Communion például az új UFO-lemez bármelyik nótáját lekörözi, bár inkább a '95-ös Venus témáját vélem felfedezni benne. (Na, az a nóta önmagában többet ér az egész idei UFO-termésnél!) A Saviour Machine viszont olyan This Kids ízű klasszikus, még a lassú szólóbetét is ugyanúgy benne van, amit ott külön névvel is illettek (Between The Walls), most egyszerűen csak ez a szóló. De milyen szóló! Szinte végigfütyülheted az egészet. Már ha tudsz tercben fütyülni. És az egész dal mégis annyira modern hangzású, hála a Wayne Findlay által kezelt héthúrosnak, aminek alsó B húrja eszméletlen hatású riffekre képes. Schenker gitárja meg, mint a szirénhang! Doogie éneke néhol a nagy MSG klasszikust, a Lost Horizonst idézi. A Let The Devil Scream is hasonló, death metalban divatos mélyekkel operál, de a refrén előtti bridge-ben a belassulás tipikus Schenker-Mogg specialitás, amit megannyi dalban hallhattunk annak idején. Doogie meg előkeresett egy a hangszálai között megbújó Ozzy-emléket, s azt adta hozzá a nótához.

A másik előzetesen kiadott dalban, a Vigilante Man-ben is ufós az alapriff, de az egész hangulata már sokkal MSG-sebb, a haloványan megjelenő egy szem billentyűakkord, mintha az Into The Arena aláfestéséből került volna át, az ének alatt pedig Schenker kedvenc koncert alatti menetelgetős sikálása hozza az alapot. Aztán megint az az ütemfelezős bridge, amitől visszazökkenünk az UFO-hangulatba. Ez a dal közvetlenül a stúdiófelvételek közepette történt rablás után készülhetett, mert a szövegben benne van a zenészek minden elkeseredett dühe, hogy mit tennének az elvetemült tolvajokkal. Az All Our Yesterdays keleties témája a Rainbow-t idézi, Doogie is hozza azokat a múltidéző dallamokat, amik a Cornerstone-t is működtették éveken át, de itt belekölt még egy kicsit az MSG legnehezebben emészthető 'Unforgiven' albumának ritka gyöngyszeméből, a Towerből is. A Something Of The Night viszont a 2011-es album slágerét, a Miss Claustrophobiát emlegeti fel dongószerűen röpködő gitárfutamaival. A kétlábdobos őrület a Rock Cityben és a Restless Heartban fullad nálam unalomba, de a gitár-ének páros elviszi a hátán a dalokat, az egyiket kicsit a Scorpions, másikat inkább a Rainbow világába röpítve. Koncerteken biztos sikernóta lenne akármelyik. Egyedül a záró Wickeddel nem tudok mit kezdeni. Ez a panterás groove metalkodás nem áll olyan jól sem Michaelnek, sem Doogie-nak. Ettől persze még szerezhet pár új rajongót magának vele. Sajnos úgy tűnik, Michael a hét szólólemezen kiírta magából az instrumentálisokat, mert azokat továbbra is hiába várom tőle, de amit ezen a lemezen művel, az kárpótol egy új Into The Arena vagy Essenz hiányáért. Bár koncerten is bátrabban venné elő az új dalokat, ahogy az Accept vagy az U.D.O. tette!

Tudom, hogy a „Lovedrive Reunion” jól hangzik a koncerteken, de én csak a Skorpió-öregfiúk csapatának hívom ezt a ritmusszekciót, ami a leggyengébb láncszem a felvételen. A 66 éves Rarebell persze precíz, mint egy dobgép. Sajnos pont annyira kreatív is. Ez főleg a kétlábdobos daloknál feltűnő, ahol mintha felhúzták volna, úgy nyomja végig az alapot, minden cifrázás nélkül. Buchholz játéka meg legtöbbször az alaphangok pengetésére szorítkozik. Az ilyenek miatt mondtam annak idején, hogy abból lesz basszusgitáros, aki nem elég jó gitárosnak. Olyan elődök után, mint Cozy Powell, Simon Phillips, Ted McKenna, vagy Barry Sparks, Rev Jones, Pete Way, ez bizony harmatgyenge alap egy rocktemplomnak. Nem is értem, hogy lehet rá építkezni! És mégis! Schenker kreativitása húzza maga után a többieket, Wayne Findlay megtanult héthúroson játszani, Doogie White meg... Nem tudom, észrevetted-e, hogy ő a második olyan énekes Schenkernél, aki korábban Blackmore és Malmsteen oldalán is szerepet kapott. Graham Bonnetet már '82-ben begyűjtötte, még Joe Lynn Turnert kéne elkapni egy fordulóra, hogy teljes legyen a kép! (Vele csupán egy All Shook Up készült a szerencsétlen feldolgozáslemezre, melyet a rosszul megkötött szerződés miatt azóta már negyedszer adtak ki különböző címeken különböző budget kiadók.)

Pontszám: 9