Wolfpakk: Rise Of The Animal

írta CsiGabiGa | 2015.03.26.

Megjelenés: 2015

 

 

Kiadó: AFM Records

Weblap: http://www.wolfpakk.net

Stílus: Hard rock / heavy metal

Származás: Németország/Svájc

 

Zenészek
Mark Sweeney - ének, háttérvokál Michael Voss - ének, gitár, basszusgitár, háttérvokál valamint Gereon Homann - dobok Jean-Marc Viller - háttérvokál Andi Deris - ének (1) Marc Storace - ének (2) Ted Poley - ének (3) Joe Lynn Turner - ének (4) Rick Altzi - ének (5) David Reece - ének (6) Don Dokken - ének (7) Charlie Huhn - ének (8) Michael Kiske - ének (10) Michaela Schober - ének (11) Jeff Watson - gitár (1) Ryan Roxie - gitár (3) Bernie Torme - gitár (4) John Norum - gitár (6) Doug Aldrich - gitár (7) Axel Rudi Pell - gitár (10) Martin Rauber - gitár (9,10) Al Barrow - basszusgitár (2) Bob Daisley - basszusgitár (8) Barend Courbois - basszusgitár (10) Chris Ivo - billentyűs hangszerek (10) Pablo Allen - skótduda (4) Mike Terrana - dobok (1) Dan Hammer - dobok (2) Mark Schulman - dobok (3) Simon Phillips - dobok (8) Chris Slade - dobok (9)
Dalcímek
01. Rider Of The Storm 02. Sock It To Me 03. Monkey On Your Back 04. Highlands 05. Black Wolf 06. Somewhere Beyond 07. Running Out Of Time 08. Grizzly Man 09. High Roller 10. Rise Of The Animal 11. Universe
Értékelés

A farkasok gyakran portyáznak a metal zene erdejében. Már a nyolcvanas években ott volt Wolf, majd White Wolf (Blaze Bayley is a Wolfsbane-ben kezdte), sőt, az Accept színeiben egy gitározó farkas, Wolf Hoffmann is felbukkant. Egyszer még csapatba is verődtek (Company Of Wolves) Frankie A Róka (azaz dehogy, Frankie La Rocka) vezetésével. Manapság meg egyenesen elszaporodtak: Wolfs Moon, Wolfspring, Wolfcry, Virginia Wolf, Leatherwolf, Lonewolf, Powerwolf, de a Deathwolf személyében még egy zombifarkas is rontja a levegőt. Ebben a farkaskavalkádban hogy is lehetne kitűnni? Először is, válasszunk jó nevet! „Legyünk mi a FarkasfalKKa! Így, két K-val. Mer' így sokkal menőbb!” Aztán válasszunk jó csapatot! Mer' a jó vezető ismérve, hogy magánál okosabbakkal, ügyesebbekkel veszi körül magát, akik elvégzik helyette a piszkos munkát, míg ő learatja a babért, akarom mondani, letarolja a birkakoszorút.

Nos, a fenti listát böngészgetve el kell ismerni, Michael Voss jó vezető. Tudván, hogy saját maga csupán egy középszerű gitáros-énekes, ám annál nagyobb mágus (producer-zeneszerző), belenézett kristálygömbjébe, és maga mellé vette társnak a svájci illetőségű ex-Crystal Ball énekest, Mark Sweeney-t. Mikor kiderült, hogy énekesként ő is csak egy hangyafasznyival jobb, ráadásul kettejük hangszíne is nagyon hasonló, egy zseniális húzással kinevezte magukat a környék legjobb FarkasfalKKájának, és egyre csak özönlöttek hozzájuk a jobbnál jobb énekesek, gitárosok, hogy együtt meneteljenek a metalerdőben, amúgy germánosan odacsapva a lábukat, hogy dübörögjön az avar alatt a föld. Csinált ő már ilyet korábban is, de az a Voices Of Rock elnevezés annyira elcsépelt volt, hogy hamar elfeledték. Plusz most, mint falKKavezér, még kedvére ki is eresztheti a hangját, míg az olyan rock és metal(t)orkok, mint Michael Kiske, Andi Deris, Marc Storace vagy Joe Lynn Turner, csak asszisztálhatnak neki a sikerhez. Az első lemezen egy kicsit túlzásba is vitték az éneklést ők ketten, nem igazán hagyták szóhoz (sorhoz) jutni a náluk sokkal jobban vonyító metalfarkasokat. A két évvel későbbi második albumra felismerték és kiköszörülték ezt a csorbát, s most, újabb két év elteltével itt a harmadik futás. A FarkasfalKKa ismét végigszáguld a metalerdőn, hogy rendet vágjon az izgága AOR-nyuszik és lomha hard-rock-elefántok között!

Míg Gereon Homann dobos és Jean-Marc Viller háttérvoKKalista állandó a csapatban, a többieket rendre cserélgetik, mint hokiedző a sorokat. És ahogy elnézem, sikerül mindig új titánokat találni, legalábbis eddig nem volt ismétlődés az első sorokban: a sztárénekesek színvonala nem csökkent, a gitárhősöké viszont ha lehet, még nőtt is. A zene ellenben valamelyest változott az előzőekhez képest, az egyébként akceptálható germán metal vonalat a német Bundesliga másik ágára, a Helloween, Gamma Ray, Freedom Call jellemezte galopp metalra cserélték, sőt egyre erősebb a hard rock hatás, talán nem véletlen, hogy Don Dokkent (Dokken), Joe Lynn Turnert (Rainbow), vagy Ted Poleyt (Danger Danger) hívták el a brancsba. De a Ted NugentGary MooreAxel Rudi Pell röppályát bejárt Charlie Huhn is ismertebb a hard rock múltjáról, mint a germán metal életben tartásáért a Victoryban tett fáradozásairól. A videóklipes Sock It To Me is a hard rock és a heavy metal vékony határán mozog, míg a zene leginkább átkötés az előző lemez Accept világához, Bon Scott evilági helytartója, Marc Storace (Krokus) belépése a második strófánál erősen a hard rock felé húzza a mérleget. A szóló meg olyan, mint Vossi minden próbálkozása: elsőre hatásos, de ha jobban odafigyelsz, rájössz, hogy ezerszer hallott ősrégi panelekből épül fel az egész. De neki pont ehhez van tehetsége. Úgy pakolja egymás mellé a néhol vérciki frázisokat, hogy a végén felkiáltasz: „Ejha, ez qrvalyoo!”

A hard rock vonal zászlóshajója JLT, aki skót felföldekről énekel a Highlandsben, még skótdudával is megtámogatják, hogy biztosan értsd. De hogy kerül mellé egy kelta rock gitárszóló a la Black Rose? Talán most kelt-a skót a felföldön? Ez van, ha germánok próbálnak angolszász gyökereket ereszteni. Keverik a szezont a ..szommal. A Monkey On Your Back is erős alkotás az Alice Cooper utánérzésével, amire rá is játszanak egy Ryan Roxie (Alice Cooper) gitárszólóval, a háttérben pedig a Foreignert is megjárt Mark Schulman cifrázza. A leggyengébb eresztés talán a Running Out Of Time, ahol Don Dokken énekli a refrént harmatgyengén, alig hallhatóan, és csak Doug Aldrich szólógitárja menti meg a dalt a teljes csődtől.

Bezzeg a germán metál vonal odab...! Rögtön ott a nyitó Rider Of The Storm Andi Derisszel, akinek Mike Terrana szolgáltatja a kétlábgépes talpalávalót, míg a megszokott monumentális címadó zárótételben (Rise Of The Animal) Michael Kiske, Andi brancssógora (a lyuksógorok mintájára) a tőle megszokott könnyedséggel teszi fel a pontot az i-re. Igaz, itt olyan muszáj-lábdob megy a dal alatt, hogy szinte agyonvágja az egészet. Pedig még Ritchie Blackmore szellemét is megpróbálták a dalba belecsempészni Axel Rudi Pell kezei által (megmondom, ahogy van, kevés sikerrel). Kiske viszont egyedül is eladja a majd kilencperces dalt.

A Somewhere Beyond (Honnan olyan ismerős ez a cím? Valahol a 'Beyond' környékén keresd a választ!) a Freedom Call himnikus power metalját idézi az Accept után a Bangalore Choirt is hazavágó David Reece énekével. De ez a dal annyira jó, hogy ő sem tudja tönkretenni. Ráadásul John Norum (Europe) is leteszi a névjegyét a nóta mellett. A Judas Priest riffekre énekelt Bay City Rollers vokál a High Rollerben érdekes színfolt, de nem kiemelkedő, még Chris Slade dobolása sem teszi azzá. Az első lemez legemlékezetesebbje volt a Soto énekével megtámogatott Heaven And Hell koppintás, a Let Me Die, ennek hasonlóan lomha, Black Sabbath-os riffelésű kistestvére a Black Wolf, melyben a Pink Floyd-os akusztikus bevezető után mintha újra Jeff Scott Soto énekelne Rick Altzi álnéven. Hasonló a Charlie Huhn közreműködésével előadott Grizzly Man is, csak itt a vendéghang nem ugrik úgy ki az alfahímek üvöltése mellett. A nyugodt középtempóban viszont Simon Phillipsnek van lehetősége a háttérben bizonyítani, hogy van élet a kettő-négyen túl is. A kvázi bónuszként a végére biggyesztett Universe Vossi üdvöskéjével, Michaela Schoberrel (remélem, dugja a csajt rendesen, mert más okát nem látom, hogy keveredett eme illusztris társaságba) az Edenbridge melankólikás metaljára emlékeztet, annyira Sabine Edelbacher klón ez a csaj. Ez a szimfonikus metal próbálkozás már az előző lemezeken sem jött be, talán nem kellene erőltetni ezt a vonalat.

Pontszám: 7.5

Legutóbbi hozzászólások