Cherokee: Üdvözöllek itthon

írta ProblemChild | 2015.01.09.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Nail Records

Weblap: http://www.cherokee.hu

Stílus: Hard rock

Származás: Magyarország

 

Zenészek
Vállai Krisztián - ének Altordai Zoltán - gitár Priskin Viktor - gitár Kéri Zoltán - basszusgitár Nagy Ákos - dob Vendégek: Dobosi István - ének Gieszer Tamás - billentyű Lovas János - gitár Oláh Rita - ének
Dalcímek
1. Intro 2. Vadász 3. Állj közénk 4. Üdvözöllek itthon 5. Még egyszer 6. Mit érdemelsz 7. Búcsú 8. Bohóc a majmok között 9. Magányos angyal 10. Hazug szavak 11. Miért? 12. Nézz fel és élj 13. Mit is szeretnék 14. Túl sok
Értékelés

Állítólag a kritikus olyan, mint a nőgyógyász: ott keresi a hibát, ahol más az örömöt. Ha még ismeri is a zenészeket, végképp világvége, hisz elfogult nem lehet (az elég megalázó), de bátrabban mondja ki a hibákat. Miután 2011-ben végigtomboltam a koncertjét egy indiánszerű énekesnek, egy ’80-as évekből itt felejtett basszerosnak, egy Limp Bizkitbe is beillő gitárosnak és egy Korn fazonú dobosnak, akik egy totál ismeretlen klubban is állatul tolták az autentikus rock ’n’ rollt (pusztán a csaposoknak és a hangtechnikusnak), finoman szólva megkedveltem a csapatot. Közben ők dobost, énekest, mikrofont, húrokat (és cikk után lehet, hogy kritikust is) cseréltek, leadtak néhány kilót és koncertet, és egyre többen ismerik meg őket. Következő állomás, hogy új, ’Üdvözöllek itthon’ albumuk a HW magazin decemberi-januári számának CD-mellékleteként jelent meg. Miután találkoztunk néhány buliban, megittam néhány sörüket, feljogosítva érzem magam a közvetlenebb kritikára, tehát voltaképp rácsesztek velem. Meg azzal, hogy kedvelem őket. Meg azzal, hogy kifejezetten jó zenét csinálnak.

Szinte hallom a kazettaajtó csattanását, pedig nem is. Érzem az ujjam alatt a play-t, és a nem létező szalag surrogni kezd. Első meghallgatás. Őszintén? Tudja a görcs. Érzem, hogy van, csak épp megtorpan a küszöbön, és majdnem. A Még egyszer csak félig tépi ki a lelkem, a Magányos angyal überfasza elejéből pont kizökkent a gyenge dobpörgetés (1:13), a szövegek amennyire találók, annyira szokatlan, hogy rímek csak hálni járnak beléjük. Persze jár a fejem minden dalra, a Hazug szavak riffjeire lebontom a 105-ös hátulját, a Nézz fel és élj sodrása miatt túlóráznak a gátőrök a Duna-kanyarban, a Búcsú kegyetlen jól van megírva, a Bohóc a majmok között meg (legalább) 50 éve aktuális kis országunkra. Minden téma találó, szinte minden riff jó és tulajdonképpen… hallgassuk csak meg még egyszer.

Második hallgatás: Hm. Beugrik egy kifejezés: őszinte rock. Állítólag volt ilyen. (Gőzöm sincs, akkoriban még egy randi lehettem a Tabánban.) Átlépve azon, mit akartak eddig e név alatt lenyeletni velem, még ez a címke illene legjobban a lemezre. Az ’Üdvözöllek itthon’-nal a csapat simán beférne egy ’85-ös P-Box lemezbemutató turnéra (a Vadász kifejezetten párja Bencsikék Szűz a máglyán dalának). Kezdem érezni a lemezt. Persze a hiba attól még hiba marad, és alapvető különbség, hogy azért nyújtunk egy szót, mert így kívánja a téma/ritmus, vagy mert így próbáljuk beleszuszakolni a dalba („nem báááánom meg”, „Tiééééd vagyok réééég”), a sorvégi kötelező elnyújtások pedig alapból halálom (na és? Majd pont nekem írnak lemezt…), de azért így már más a leányzó fekvése. Az Állj közénk tipikus „rohadt jó, de soha nem lesz sláger” érzését fejeli az „ez már majdnem Top20” Hazug szavak, viszont a Mit is szeretnék – energikus, emelő refrénjével együtt – szédültre forgott volna a rotációban, egy olyan korban, mikor a rádiókban még zene (is) ment. Konkrét sláger a dal.

Ráadásul a lemez üdítően friss. A srácok be-beemelnek hatásokat. A Mit érdemelsz elején Vitya és Zoli gitárja abszolút 2000 utáni, beleállós, zuzzantott headbang – imádom is –, aztán a refrénben átsasszézik a ’90-es évekbe, a Nézz fel és élj pedig emlékeztet, hogyan futottunk össze a fél zenekarral a Sing Sing 2013-as újjáalakuló koncertjén. (A dalt hallgatva felpezsdül a Lázadó vér… mocsok jó a track). A srácok állat zenéket hallgatnak (egy régi koncerten még Snake Heart-ot is játszottak). A lemez meg egyre jobban tetszik. Na, ugorjunk neki újra…

Harmadik hallgatás: Újfent hm... ez jó! Persze, (és itt jön a negatív rész) pl. a dobbal továbbra sem vagyok mindenhol kibékülve. A Vadász „tu-tá, tu-tá”-ja idegesítően monoton, a pörgetés sem ebben, sem a Még egyszerben nem üti meg még a hetvenes évek szintjét sem. Szó sincs róla, hogy Nagy Ákos rossz dobos lenne, de ez a fajta „kettőnégyet” nagyon nehéz jól verni. Valami extra groove („bugi”), energia kell, hogy a dolog átcsússzon a vendéglátós zenekar* kontra Phil Rudd  (AC/DC) határon. Ákos nem hibázik, pontos, tudja, mit kell ütni, és ami legszebb, nem akarja leverni a többieket színpadról, de mintha visszafogná magát. Megboldogult képzelt tanárom mindig azt mondta erre a dobosainak: „baszd oda azt a verőt, hogy dörrenjen az ég”. (Másik lehetőség, hogy Ákos energiája a keverőpulton végezte valahol.)

Valami hasonló – tényleg enyhe – bicegést érzek a mikrofon mögött is. Vállai Krisztián jó torok, hangterjedelme, stílusa teljesen passzol a zenéhez, többféleképpen is tud énekelni.  (A Mit is szeretnékben például a kiváló Mokos Tibor (Klán, Holnapután) jutott róla eszembe, imádtam). Energia is van a srácban. A Mit érdemelsz sorait kifejezett karccal tolja, viszont több helyen úgy éreztem, jobban figyel arra, hogy tiszta legyen (az is, kétségtelen), mint hogy belevigyen mindent. Jó példa erre a Túl sok. A lassú dal rohadt jó (idézet a jegyzeteimből: „srácok, ti tényleg tudtok dalt indítani… „következő sor: „dalt írni is”), ha megszokod a stílust – hogy nincs minden leöntve cukorral –, átjár és megborzongat. Krisztián se rossz… csak egyszerűen a dal leelőzi. Neki itt most soronként meg kellene halnia a mikrofon előtt, lehetőleg minden hallgatóval együtt. Viszont ő mintha megállna a szakadék előtt fél méterrel, ég, de csak „őrlángon, hogy ne égessen meg”.  Amúgy kegyetlen és szemét vagyok, tudom, hogy Krisztián nem egészen egy éve csatlakozott a Cherokee csapatához, ráadásul a banda énektémái egyáltalán nem egyszerűek vagy könnyűek, én meg ki akarom hallani a kigyakorolt, „rommá játszottuk a próbákon érzést”. De mit tehetnék? Krisztián tehetséges, a dalok jók, szóval sorry, de a zenekar tette magasra a lécet.

Merthogy a dalok és az album jó. Igazából nem is kicsit. A riffek egytől-egyig topkategóriák, a dalok témái találnak, legyen szó bár magányos szépségről, a szemétdomb kakasáról, elválásról, ami fáj, de mégis kell, vagy voltaképp bármiről. A dalszövegek kicsit egyenetlenek, vázlatszerű megoldások keverednek olyan sorokkal, mint „hiába fáj, néha kúsznod kell, hogy járj”, vagy „bennem sok kimondatlan szó, amit tudnod kell, de elrejtem… ezt mástól kell hallanod” – ez mennyire piszok jó már!?),  a szerkesztések szokatlanok, de rengeteg esetben éppen ez válik előnyére a zenének. A Cherokee legnagyobb vívmánya mégis az, hogy megoldotta a kocka négyszögesítését: úgy tud autentikus lenni, hogy közben megmutatja, van új a nap alatt. Számtalan csapat evickél a „nagy idők” sodrában húsz évvel ezelőtti dalaikból élve, a műfajt pátosz övezi, közben egyre sűrűbben fog el az érzés, hogy tulajdonképpen ugyanazokat a dalokat hallom hosszú ideje. És ez az a mókuskerék, amibe a Cherokee be se száll. Ők szépen kiemelték az egész javát, és öntudatlanul belevitték minden korból azokat az elemeket, amik akár benne is lehettek volna. Nem szól sem ostobáknak, sem sznoboknak. Az már társadalmi tagozódás kérdése, hogy így rétegzenének számít-e…

Az értékelésről: (Tudom, nincs ilyen bekezdés a kritikákban. Most lesz.)

Srácok! Cherokee! Ez a lemez megugrott egy lehetetlent (fent részletezve). Három, négy szálat visz, közel tökéletesen. Többször hallgatós, mindenkinek szólós, dallamos, erős, dúdolható, autentikus, friss, néha slágeres, néha kreatív, és mindezt lassan adagolja teljesen király módon. Majd ezek után nekiáll botladozni a küszöbben. De most komolyan… Hogy a véreres tökbe nem lett ez az album zsírcsászár, megaállat, überfasza? Persze jó, és minél többet hallgatom, annál jobb (elsőre 6.5, most 6,8 környékén jár, pech, hogy ma kell leadnom a cikket), és azzal is tisztában vagyok, hogy élőben mekkorát fog dörreni a dolog, de ettől még érzem, ez még több/jobb lehetett volna. Virtuális elfenekelés (szerzünk hozzá valami jó kis dominát) és bozontos szemöldök-összevonás (majd növesztem). Meg persze mosoly, vigyor és rock ’n’ roll. Mivelhogy kb. egy napja szüntelen visszhangzik bennem pár sorotok és dallamotok…

Pontszám: 7