Foo Fighters: Sonic Highways

írta Adamwarlock | 2015.02.09.

Megjelenés: 2014

 

 

Kiadó: Roswell Records

Weblap: http://www.foofighters.com

Stílus: Alternatí­v / hard rock

Származás: USA

 

Zenészek
Dave Grohl - ének, vokál, gitár, cimbalom Pat Smear - gitár Nate Mendel - basszusgitár Taylor Hawkins - dobok, vokál Chris Shiflett - gitár, vokál Közreműködtek: Rami Jaffee - zongora, orgona, mellotron, wurlitzer, vokál (4., 6., 7., 8. szám) Rick Nielsen - baritone gitár (1. szám) Pete Stahl és Skeeter Thompson - vokál (2. szám) Zac Brown - hegedű, vokál (3. szám) Drew Hester - dobok, tamburin (3., 7., 8. szám) Gary Clark, Jr. - gitár (7. szám) Joe Walsh - gitár (5. szám) Chris Goss - vokál (5. szám) Preservation Hall Jazz Band - klarinét, alt szaxofon, pozán, trombita, tuba, vokál (6. szám) Ben Gibbard - vokál (7. szám) Barrett Jones - EBow rezonátor (7. szám) Tony Visconti - kavokál (8. szám) Los Angeles Youth Orchestra - vonósnégyes (8. szám)
Dalcímek
01. Something From Nothing 02. The Feast and the Famine 03. Congregation 04. What Did I Do?/God as My Witness 05. Outside 06. In the Clear 07. Subterranean 08. I Am a River
Értékelés

A Foo Fightersszel kapcsolatban mindig is felemás érzéseim voltak. Szerettem őket hallgatni, de olyan óriási dobásnak mégsem tartottam őket. Mindig is tisztában voltam vele, hogy a csapat génállományába bele van kódolva a tehetség-allél, és számos kiváló lemezt és dalt hallottam már tőlük, de mindig úgy éreztem, hogy valami hiányzik. Félreértés ne essék, Dave Grohl csapata „A” kategóriás szuperbanda, akikre több tízezer ember is kíváncsi egy koncerten, és jómagam is úgy látom, hogy méltó helyük van a csúcson. Jelenleg én az örökségükre értem, hogy hiányos. Nem érzem annyira a jelenlétüket, és azt az időn átívelő karizmát, ami a panteonba emelné őket.

A sikerhez minden adott volt: tehetséges zenészek, saját látásmóddal, kicsit alteros hangzással, amit a ’90-es évekből örökítettek át, és persze a rock és metal régi klasszikus vonulatának átmentése a zenéjükbe, ami garantálta a pályájuk felfelé ívelését. Grohlnak sikerült elérnie, hogy a neve hallatán már ne a Nirvana, hanem a Foo Fighters jusson mindenki eszébe. Meg aztán megtöltötték már ők a Wembley-t is. Kell ennél több?

Szerintem igen. És a csapat 2014-es ’Sonic Highways’ albuma éppen annak a jele, hogy talán kezd kifogyni a szél Dave bátyó vitorlájából. Természetesen a produkció mérhetetlenül profi, minőségi anyag, de ez egy ekkora infrastruktúrával rendelkező együttes esetében azért alapvető elvárás. A dalokba sem tudunk olyan egyszerűen belekötni. Tökéletes a hangszerelés: ilyen gyönyörűen szólni gitárokat még az életemben nem hallottam lemezen, egyszerűen várja az ember, hogy újra és újra tépjék a húrokat, olyan energikus és nyers hangszínt kevertek ki a Foo Fighters mesteremberei. A nyolc nóta is szépen fel van építve, valahol még fülbemászók is, és simán megállják a helyüket mind élőben, mind a lemezjátszóban. Érezni mindegyiken, hogy Grohlnak még mindig van mondanivalója, és hála istennek megvan hozzá a tehetsége, hogy ezt hangokká és dalszövegekké is formálja, azonban ahogy egyre többet hallgattam a számokat, úgy veszett ki belőlük valami.

Rádióbarát a lemez nagy része, élen az In the Clearrel, ami könyékig nyúl a popkultúra mocsarába. Ez a dal még a jedi oldal, de például az I am a River hallatán leginkább Darth Vaderként fojtogatnék valakit a levegőben. A monstre hétperces dalköltemény szerintem a Foo Fighters – amúgy jelentős és sokszor kiváló – lírai oldalát alakította át egy csöpögős romkom aláfestő zenéjévé. Szerencsére ellentételezi ezt a klasszikus hard rock vonalon felépített Congregation és a tipikus FF-stílusú The Feast and the Famine. Ezek mellett még a nyitó Something from Noting és a melankolikus Subterranean is hozza a szintet.

Tehát a lemez alapvetően jó. Gratulálok, de még mindig megvan bennem az a hiányérzet, amiről a cikk elején írtam. Ködbe vész előttem, hogy hova is tart a Foo Fighters. Mert Dave Grohl saját stúdiójából eljutott a teltházas Wembleybe, ahol Led Zeppelint nyomhatott Jimmy Page-dzsel és John Paul Jonesszal, ami után közölte, hogy élete legnagyobb élményén van túl. Grohl érzésem szerint fölért a Mount Everest tetejére, teleszívta a tüdejét a hegycsúcs jeges levegőjével, de aztán lenézett, és rájött, hogy fogalma sincs mit csináljon. A ’Wasting Light’ még valahogy hozta a színvonalat, de a csapat 2014-es alkotása nem vált mérföldkővé, sőt sokkal inkább vert a földbe egy méretes stoptáblát. Dave Grohlnak talán az a problémája, hogy olyanná vált, mint Nagy Sándor: nem maradt számára meghódítani való terület. Én a karrierjük ebben a szakaszában inkább vártam volna egy ütős, lecsupaszított lemezt, de ehelyett a ’Sonic Highways’ egy kissé lebegős, popot és a klasszikus rockot tisztelő valami lett. Remélem a következő jobban sikerül, mert a Foo Fighters még mindig egy brand.

(A lemezhez kapcsolódó filmes projektről Rock and Roll Cinema rovatunkban fogunk szót ejteni.)

Pontszám: 6.5

Legutóbbi hozzászólások