Billy Idol: Kings & Queens of the Underground

írta Adamwarlock | 2014.12.11.

Megjelenés: 2014

Kiadó: EMI

Weblap: http://billyidol.net

Stílus: Pop-rock / Hard rock

Származás: Nagy-Britannia

 

Zenészek
Billy Idol - ének Steve Stevens - gitár Stephen McGrath - basszusgitár, vokál Billy Morrison - gitár, vokál Erik Eldenius - billentyűk
Dalcímek
01. Bitter Pill 02. Can't Break Me Down 03. Save Me Now 04. One Breath Away 05. Postcards From The Past 06. Kings & Queens Of The Underground 07. Eyes Wide Shut 08. Ghosts In My Guitar 09. Nothing To Fear 10. Love And Glory 11. Whiskey And Pills
Értékelés

Billy Idol. Sohasem tudtam hova tenni a csávót. Mármint zeneileg. Egy vérbeli punk, aki nekiáll popzenét játszani, miközben hard rock himnuszokat is csuklóból legyárt. Azért ez a hidrogén szőke, enyhén white trash drogkereskedő benyomást keltő figura, akinek állandóan a „beszótá’?” arckifejezés van a koponyájára fagyva, legyártott pár orbitális slágert. Gondolom, mindenkinek legalábbis egy nóta beugrik… na, vajon melyikről beszélek? Persze, hogy a Rebel Yell­ről, ami szinte elmaradhatatlan kelléke minden magára valamit is adó rockdiszkónak. Még a White Weddingsztárigeeeeeen-jét” is előszeretettel vonyították a népek részegen a Petőfi Hídon hazafelé menet a zépéből, de anno a Sweet Sixteent is kellően elcsépelté tette a Sláger Rádió, amikor is éppen nyolcmillióval többször játszották le, mint az ildomos. Persze azért el ne feledjük, hogy óriási sláger volt az Eyes Without a Face és a Generation X-es időkből származó Dancing with Myself is.

Ezekkel a dalokkal nagyjából mindenki képben van, ezért egy Billy Idol koncert felén már simán elbulizgat, a többi nóta közben kitölti a sört, és a Rebel Yellnél így már csumarészegen kántálhatja a móóóó-móóóó-móóóóóór-t. Bennem az a kérdés is felmerült, hogy több-e Billy barátunk egy tehetséges bűvésznél, aki legyártott annyi slágert, hogy abból élete végéig fussa a szőke hajfestékre, de amúgy az életműve, mint olyan, egy nagy parasztvakítás. Mert próbálkozott ő olyasmivel, hogy valami mélységet és mondanivalót is beleerőszakoljon a dalokba, de az így megszületett ’Cyberpunk’ erősen izzadtságszagú lett, és őáltala, ővele és őbenne véglegesen elkönyvelhettük, hogy bizony Billy Idoltól cseppet sem idegen a rossz ízlés. Akkora sokk volt ez rendszerben, hogy jó tizenhárom évig nem is adott ki a új lemezt, ami kifejezetten jót tett neki, ugyanis a 2005-ös ’Devil’s Playground’ meglehetősen erősre sikeredett, ami mondjuk annak is köszönhető, hogy időközben Billy jobbik felét, Steve Stevens-t is visszaette a fene az együttesbe. Arról, hogy 2006-ban meg Idol kiadott egy szívhez szóló karácsonyi albumot, jobb nem is beszélni.

2014-re, kilenc év kihagyás után pedig – egy életrajzi könyvvel karöltve – megszületett a legújabb alkotás. Ami az első végigpörgetés után azonnal feltűnő volt, az a teljesen idióta szerkezet. A lemez elejére bepakolta a pörgősebb, rockos nótákat, aztán a folytatásban kivétel nélkül lassú, lírai darabokkal rukkolt elő (a végére meg még berakott egy punkos-rock ’n rollos Whiskey and Pills-t). Ez így azért elég furcsa. Idol mindig is perverzen vonzódott a lassú balladákhoz, de egyhuzamban ötöt végighallgatni nem feltétlenül működik egy albumon. Ezeknek a tételeknek a szövegeiről meg annyit, hogy… nos, ahogy korábban írtam, a jó ízlés és Billy nem mindig találnak egymásra. Az elcsépelt jó szó lehet a Ghost In My Guitar meg a címadó dalszövegére, de ezzel nem akarom senki kedvét elvenni, mert ettől eltekintve ezek a dalok is teljesen rendben vannak, viszont sokkal nagyobbat is üthetnének, ha kicsit „elszórták” volna őket a lemezen.

A ’Kings & Queens of the Underground’ első öt nótájáról viszont csakis szuperlatívuszokban tudok beszélni. Egyszerűen tökéletes Billy Idol számok, amik minden egyes vetületét bemutatják annak az életérzésnek, ami miatt szeretjük a fülbevalós rocker munkásságát. Fülbemászóak, dallamosak, lazák, és nem akarnak többet adni annál, amik: egyfajta keserédes bulizást, a hétköznapi elfojtásaink kipárologtatását. Maradt a Duran Duran-os, szintipopos betétekre írt klasszikus stevenses témavezetés, de ezúttal a punkos élt már sokkal inkább a Fall Out Boy-tól lopják, mintsem a Sex Pistolstól vagy a Ramonestól. Billy meg jobban énekel, mint valaha. 59 éves korára színesebben és ötletgazdagabban ereszti ki a hangját, mint arra számítanánk egy korosodó ex-drogostól. Amúgy ő éppen az az énekes, akinek a hangján még a stúdiótechnikán át is hallatszik, hogy állandóan karban van tartva, és mérhetetlenül profi, kitanult énekes.

Egy szó mint száz, az olyan dallamorgiák mint a Bitter Pill és a Save Me Now azonnal katartikus atmoszférát teremtenek, aztán a Can’t Break Me Down-t hallva meg legszívesebben már vennénk is a jegyet a legközelebbi koncertre, hogy együtt énekeljünk őszőkeségével. Tényleg annyira üdítően slágeresek lettek a dalok, hogy azt is simán megbocsájtjuk, hogy tök pofátlanul újraírta a Rebell Yell-t és a White Wedding-et a Postcards from the Past-ben. A címből és a szövegből pedig egyértelművé válik, hogy teljesen tudatos fricska ez a rajongók és a világ felé. A lemez második felére zsúfolt lírai tételek is hozzák a formájukat, talán az Eyes Wide Shut a leghatásosabb közülük. Akik ismerik Idol munkásságát, tudhatják, hogy bizony ez is az ő egyik oldala, ami kimaradhatatlan egy stúdiókiadmányáról. Aki meg nem tudta, az most megtudta. Szerintem az év egyik meglepetésalbuma, hallgassuk sűrűn.

Pontszám: 8

Legutóbbi hozzászólások