Deep Purple: Live In Verona (DVD)

írta Bigfoot | 2014.11.27.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Eagle Rock Entertainment

Weblap: http://www.thehighwaystar.com

Stílus: Hard rock

Származás: Nagy-Britannia

 

Zenészek
Don Airey - billentyűsök Ian Gillan - ének Roger Glover -basszusgitár Steve Morse - gitár Ian Paice - dob The Neue Philharmonie Frankfurt Vezényel: Steven Bentley-Klein
Dalcímek
01. Deep Purple Overture 02. Highway Star 03. Hard Lovin' Man 04. Maybe I'm A Leo 05. Strange Kind Of Woman 06. Rapture Of The Deep 07. Woman From Tokyo 08. Contact Lost 09. Guitar Solo 10. When A Blind Man Cries 11. The Well-Dressed Guitar 12. Knocking At Your Back Door 13. Lazy 14. No One Came 15. Keyboard Solo 16. Perfect Strangers 17. Space Truckin' 18. Smoke On The Water 19. Hush 20. Black Night
Értékelés

Nem véletlen, hogy a Deep Purple-nek annyi élő fellépését örökítik meg. Még így, nagypapa korban is a világ egyik legjobb koncertbandáját formálják meg, és húsz éve (amióta Steve Morse beszállt) folyamatosan járják a koncerttermeket, így van miből válogatni egy élő lemez esetén. Tudom, hogy a legjobbak, mert tizenegyszer láttam őket a véres valóságban, igaz, akadtak köztük kevésbé emlékezetesek is, de tudjátok, én elfogult vagyok velük. Még azt sem én találtam ki, hogy a Purple abszolút színpadra való banda.

2011-ben lezavartak pár olyan bulit, ahol vonósok kísérték őket. A montreuxi helyszínen történteket rögzítette a svájci televízió, így azt az adást már másnap leszedhették a netkalózok, év végén pedig megjelent a hivatalos DVD-kiadvány is. Már hónapokkal ezelőtt pletykák, hírverések keringtek, milyen képi anyag lát napvilágot, először egy tokiói buli rögzítéséről szállingóztak a hírek, aztán a tavalyi wackeni koncertet találták befutónak, ám ennek is csak a neten található kalózfelvétele vált elérhetővé. Szerintem senki sem számított rá, hogy még egy nagyzenekari hangversenyt adnak ki. Oké, a helyszín fantasztikus, hiszen egy rockbanda számára nem mindennapi élmény egy római kori amfiteátrumban nyomulni – kérdezzétek meg a Floyd tagjait, hogy érezték magukat 1972-ben, Pompeiiben. A bandával sincs semmi baj, minden a helyén van, Gillan hangja biztos, amit ma tud, hozza ezúttal is. Eszméletlen színvonalon, hallatlan könnyedén játszanak, Morse és Airey jammelését nem lehet megunni, Glover és Paice sziklaszilárd, a dalok, a régiek, az újabbak egyformán ütnek, a közönség veszi a lapot, a helyszín rádob egy lapáttal az élményre, az improvizációk is nagyon szólnak, csak…

Értetlenségem abból fakad, hogy az a bizonyos montreuxi buli ugyanerről a turnéról származik, a koncert összeállításán sem változtattak, sőt, a dalok sorrendjén sem. Miért kellett ugyanarról a turnéról két anyagot is kiadni? Nem voltak megelégedve a svájci fellépés eredményével? Mi lesz az előzőleg ígért anyagok kiadásával? Nem szaporítom tovább a kérdéseket.

Pedig ez amfiteátrumos cucc jobban is tetszik, mint a svájci muzsikálás. Jobb a hangulat, itt a közönség ül, talán jobban passzol egy nagyzenekari koncert hangulatához, viszont a lemezen levő megszólalást szerintem Svájcban jobban megvalósították. Persze, hogy a már említett helyszín így is Verona felé billenti a mérleget, és bevallom, ezúttal is megdobbant a szívem, amikor belecsaptak a Highway Starba. A dalok, a teljesítmény ugyanaz, így erről a részről újra nem szólnék. Annyi előnye talán van ennek a kiadványnak, hogy kaptunk egy összehasonlítási alapot, jobban betekinthetünk a turné menetébe. Itt is, Montreux-ben is lelkes vonósokat látunk: rázzák magukat ritmusra, éneklik a dalokat, tényleg együtt muzsikálnak a hard rock legendáival. Mossuk már el a határokat a műfajok közt!

Pontszám: 7.5